A pályázat meghirdetőjenek engedélyével megosztom veletek a történetemet.
Aki már olvasta, és szavazott rám, annak nagyon szépen köszönöm, aki pedig még nem olvassa, remélem itt majd sort kerít rá :)
A 27. fejezetemhez még mindig várok két véleményt, de attól függetlenül ide is lehet írni.
(még egyszer mondom: az ide írt véleményeket nem számolom bele a kommenthatárba!)
Jó olvasást mindenkinek, remélem tetszeni fog :)
Április 23. Egy olyan nap, mely teljes gyászban telik el. Semmi kedvem nem volt ma reggel felkelni, sőt egyáltalán élni. Ma van édesapám és édesanyám temetése. A hátam közepére nem kívánom ezt a napot. Eleget szenvedek így is, de most még el kell viselnem a rokonok szánakozó, sajnálkozó arcát. Rémes. Bár, most már nem is igazán a gyász, hanem a bosszú tölti be szívemet.
4 éve, amikor 15 éves voltam, a szüleim beavattak a sötét családi titokba. A családom évezredek óta démonvadászattal foglalkozik és ezt a „hagyományt” továbbadják a gyerekeknek. Édesapámék úgy gondolták, elég nagy vagyok ahhoz, hogy megemésszem a hallottakat, és, ha kell, átvegyem a helyüket.
Eleinte megrémültem, de aztán beletörődtem. Édesanyámék megmutatták a szakma csínját-bínját, és egy év után már én is mehettem vadászni. Egyre jobb voltam, azonban a nagy feladatban soha nem vehettem részt.
A szüleim, sőt a legtöbb leszármazottam évek óta üldözi Damont. Damon a démonok közt is a legnagyobb hatalommal bíró lény. Nem találkoztam még vele, de a róla hallott dolgokból tudom, hogy kinézetre 19 éves, de valójában már több ezer. Állítólag magas, fekete, rövid hajú és barna szemű. Veszélyes, mert nagyon ügyesen el tud vegyülni a fiatalok között. Hallottam már, nem is egyszer, hogy imád tini lányokkal szórakozni. Felfordul tőle a gyomrom. Bár ezt még az előnyömre is fordíthatnám.
Körülbelül egy hónapja apuéknak sikerült kideríteniük, hogy Damon merre tartózkodik. Egyből szervezkedni kezdtek. Nagyjából két hét alatt meg is volt a terv, meg minden, ami kell, és pontosan mához tíz napja elindultak a végzetes bevetésükre. Aznap is összevesztem velük. Mondtam, hogy minden áron menni akarok, mert hátha tudok segíteni, de túlságosan féltettek, így duzzogva felvonultam a szobámba. Nem duzzogtam sokáig, és meg is bántam, hogy olyan rondán viselkedtem, így eldöntöttem, hogy amint hazaérnek bocsánatot is kérek. Sajnos erre már nem került sor. Egész este vártam anyut és aput haza, de csak nem jöttek. Másnap reggel már kezdtem aggódni. Nem egyedül mentek, hanem még vittek magukkal pár embert. Nem tudtam magammal mit kezdeni az idegesség miatt. Már azon gondolkoztam, hogy hogyan érdeklődhetném meg, hogy mégis mi a fene történik, amikor egy számomra ismeretlen nő beállított az ajtónkon. Zilált volt a kinézete. Látszott rajta, hogy nagy csatából jön. A ruhája el is szakadt pár helyen. Mikor megpillantottam az arcát, rossz érzés kerített a hatalmába.
- Te vagy Jessica Holmes? – szólított meg erőtlenül.
- Igen. Te ki vagy?
- Amanda Stepford. Démonvadász vagyok, a szüleid egyik harcosa.
- Miért vagy itt? Tudod, hogy merre vannak a szüleim?
- Pont a szüleid miatt vagyok itt. Rossz hírt hozok. A szüleid sajnos életüket vesztették.
- Mi? Az nem lehet – leheltem, és könnyek gyűltek a szemembe, de arckifejezésem kemény volt.
- Sajnálom. Damon megölte őket, és a legtöbb embert is közülünk.
Eleinte nem szóltam, majd biccentettem, hogy tudomásul vettem. Mihelyst Amanda távozott, megfogadtam, hogy bosszút állok a szüleimért.
Végig gondolva azt a tényt, hogy Damon egy ádáz szoknyapecér, még a javamra is fordíthatom, ha ügyes vagyok. Ha sikerülne magamhoz édesgetnem, akkor könnyebben bosszút állhatnék. Tudom, hogy veszélyes játszma, de a bosszú édes – húztam gonosz mosolyra az ajkaimat. Nem tudom, hogy hogyan találom meg, de megoldom.
Annyira elméláztam, hogy már csak akkor eszméltem fel, mikor a rokonok, ismerősök jöttek részvétet nyilvánítani. Igyekeztem minél szomorúbb lenni, de most inkább izgatott voltam.
Miután mindenki lerótta a tiszteletkörét, fáradtan tértem haza az üres lakásba. Mivel már 19 múltam, nem kell mellém gyám, aminek most nagyon örültem.
Elgyötörten a hálómba sétáltam, papírt és tollat vettem elő, majd tervezni kezdtem.
Az első és legfontosabb dolog, hogy megtudjam, hol van Damon.
Azt hiszem itt az ideje belépni a családi „kincstárba”.
Felkeltem az asztal mellől, lesétáltam a földszintre, és a lépcső alatti titkos szobába léptem, eredeti nevén a Démontárba.
A szüleimnek volt egy olyan programjuk, mellyel meglehet keresni démonokat.
Pár percnyi keresés után rájöttem, hogy pechemre Damont így nem tudom megtalálni. Forrt bennem az indulat. Több órán át ültem a gép előtt, és gondolkoztam, hogy mi legyen, de nem jöttem rá.
Nekiláttam kutatni a szüleim holmija közt, hátha találok valamit, ami segíthet.
Már egy jó ideje kutakodtam, mikor egy füzetre bukkantam, melyen nagy betűkkel, anyám kézírásával az állt, hogy DAMON.
Kíváncsiságomnak utat engedve fellapoztam.
Eleinte izgatott lettem, majd egyre boldogabb. Édesanyám nagyon sok mindent lejegyzetelt Damonról, mintha csak tudta volna, hogy erre egyszer valakinek szüksége lesz.
A füzet olyan vastag volt, mint egy könyv és barna bőrkötésű.
Kicsit poros volt, de nem számít. Gyorsan átforgattam a lapokat, majd összecsapva a füzetet, rohantam vele a szobámba. Azonban alig, hogy elindultam, valami kipottyant belőle. Felvettem, és erősen figyelni kezdtem. Egy fénykép volt, de kicsit rossz minőségű, így semmit nem tudtam kideríteni belőle.
A képet visszatéve a helyére, tovább indultam. Az ágyamon fekve több órát olvasással töltöttem. Viszonylag jó pár új dolgot megtudtam.
Kiderült Damonről, hogy szabadidejét egyetemeken, főiskolákban tölti diákként, lakhelyét 5-10 évenként változtatja. Szeret bulizni és csajozni.
A lehető legtöbb információt összeszedtem, és elkezdtem tervezgetni. Ha végre sikerül megtudnom, hogy most perpillanat merre tartózkodik, akkor akcióba léphetek. Bár nem tudom, hogyan találhatnám meg azt az átkozottat – sóhajtottam fáradtan, majd az ágyamra hanyatlottam, és átengedtem magam az álomvilágnak.
Reggel az ablakomon besütő napfényre ébredtem. Furcsa volt még mindig, hogy nem hallom a szokásos reggeli zörejeket a konyhából vagy akár a nappaliból.
Kedvtelenül másztam ki a meleg ágyamból. Tudtam, hogy nehéz nap, sőt napok várnak rám. Nem csalódtam.
Az utóbbi 4 napot számítógép, könyvtár és a Démontár közelében töltöttem. Enni alig ettem, aludni szinte nem aludtam.
Bár megérte. Már a harmadik nap végét töltöttem kutatással, amikor érdekes információt találtam, amely egy egész láncot indított el, ami végül eredményre vezetett. A negyedik nap végére sikerült megtudnom, hogy Damon most merre tartózkodik. Izgatott lettem ismét.
Damon pontos tartózkodási helyét nem tudtam megállapítani, mert ahhoz elég kevés információm volt, de arra rájöttem, hogy most a Harvardon tanul. Édesanyám a könyvében lejegyzetelte, hogy Damon mindig is szeretett neves intézményeket meghódítani, de én nem gondoltam, hogy ez tényleg igaz.
Miután utánanéztem, hogy mit lehet tanulni a Harvardon, utam a legközelebbi papírírószer boltba vezetett jelentkezési lapért, ugyanis eldöntöttem, hogy a Harvardon fogok tanulni. Muszáj valahogy az áldozatom közelébe férkőznöm, és mi lenne egyszerűbb, minthogy én is abba a suliba járok, mint ő.
A boltot hamar megjártam, a netről a szükséges adatokat könnyen leszedtem, a tanulmányi eredményeimet kicsit módosítottam.
Amire a legjobban megtanítottak a szüleim, az az, hogy semmit ne bízzak a véletlenre.
Mire mindent összeszedtem, és kitöltöttem a lapot már délután hat volt. A posta már bezárt, így a feladás marad holnapra.
A lezárt borítékot a nappaliban lévő asztalra hajítva, felballagtam a szobámba. Elég fáradt voltam, de mielőtt lefeküdtem volna eszembe jutott valami.
Fontos lenne tudnom, hogy Damonnek mégis milyen fajta lányok tetszenek, így hát anyám jegyzeteit kézbe véve, hanyatt dőltem az ágyamon.
Egy pár perc lapozgatás és keresgélés után megtaláltam, ami nekem kell.
Anyu bejegyzései alapján Damonnek a szőke, nem túl magas, formás, nőies lányok jönnek be. Gyengéi a barna szemek.
Miután elolvastam a jegyzeteket, végig gondoltam mit kell tennem. Abban már biztos voltam, hogy a hajamat nem festetem át, mivel szerettem a színét. Középbarna volt, de nyáron világosodott, tavasszal és ősszel pedig a nap hatására vörös árnyalatot kapott. Ez a természetes színe volt.
A szemem sem barna volt, de ezen se akartam változtatni kontaklencsével. Édesapám kék szemét örököltem.
Alapjába véve, ami Damonnek egyből tetszhet, az az alakom, ugyanis nem vagyok egy salátán élő típus, emiatt elég nőies vagyok. Anya feljegyzései közt, azt is megtaláltam, hogy szereti a könnyen megkapható lányokat, én pedig nem vagyok olyan.
Átelemezve ismét a helyzetemet, lehet, hogy nem sok esélye van a tervemnek, de ha nem jön össze, keresek más utat, de mindenképp megölöm azt a férget. A szüleimre esküszöm! – határoztam el szikla szilárdan, majd a több napja gyülemlő fáradtság elnyomott.
Az elkövetkezendő 4 hónapot szervezkedéssel, információszerzéssel és gyakorlással töltöttem.
Damon a Harvard Jogi karára jár, ezért én is arra jelentkeztem. Szerencsére a suli a lakásomtól, kocsival csak negyed óra, így új lakást nem is kell néznem.
A tudásomra kicsit rá kellett gyúrnom, hogy mégse bukjak ki az első szemeszter alatt. És persze nem utolsó sorban a fegyverekkel is gyakorolnom kellett. Az utolsó heteimet azonban egy speciális fegyver forgatásával töltöttem. Nevezetesen a Fény Tőrével. Ez volt az egyetlen olyan eszköz, amellyel megölhettem Damont.
Az első tanítási napon már úgy éreztem, hogy tudom használni a Tőrt, de magamnál még nem mertem hordani, mert lebukhatok.
Szeptember 1-én reggel nyolckor az órám élesen csörgött. Fáradt sóhaj kíséretében nyomtam le. Az első órám kilenckor kezdődött. Számvitel volt az órarendem szerint, bár soha nem értettem, hogy a joghoz minek.
Álmosan vonszoltam el magam a fürdőig, abban reménykedve, hogy egy forró fürdő felébreszt. Miután a tusolással megvoltam, legalább negyed órát álltam a gardróbom előtt, azon tanakodva, hogy mit vegyek fel.
Végül egy sötét csőfarmer és egy hosszú ujjú, lila, V kivágású felső mellett, valamint egy fekete, nagyjából 6 cm-es magas sarkú mellett döntöttem. A hajammal már nem igazán volt időm babrálni, ugyanis a busz tíz perc múlva megérkezik. Ebben a szent pillanatban lett sziklaszilárd az elhatározásom, miszerint veszek egy autót, mert az kényelmesebb, és gyorsabb, így lesz időm elkészülni.
Mikor leszálltam a buszról, a diákok kavalkádja magával ragadt. Igyekeztem kitörni az áradatból, és szerencsémre a titkárságnál sikerült is.
Egy gyors útba igazítás után pedig már rohantam is az előadóba, ahol az órám lesz. Végszóra meg is érkeztem.
Mikor az óra már ment egy jó fél órája, úgy gondoltam ideje megkeresni, legalább a tekintetemmel Damont, de aztán lemondtam róla mondván, hogy lesz még időm bőven megismerkedni vele, most inkább figyelek.
Az óra alapjába véve nagyon unalmas volt. Azt hittem, hogy soha nem telik el az a másfél óra.
De mégis kegyelmet kaptam. Már épp indultam kifelé, mikor a tanár megállított.
- Miss. Holmes!
- Tessék Mr. Symon?
- Elnézést, hogy feltartom, de úgy vettem észre, hogy nem igazán érti, hogy mit veszünk.
Nem tagadom, a matek soha nem volt az erősségem.
- Hát… vannak elmaradásaim.
- Nézze Miss. Holmes. Értelmes lánynak tűnik maga. Nem szeretném, ha a számvitelen múlna a tanulmány, éppen ezért javaslom, hogy kérje meg az egyik osztálytársát, hogy korrepetálja.
- Hát…
- Elnézést Mr. Symon, de én talán tudnék segíteni a kisasszonynak – szólt közbe egy kellemes hang.
Már épp mondani akartam, hogy köszönöm, de nem kell, mikor megpillantottam a hang tulajdonosát.
A lélegzetem is elakadt. Személyesen Damon állt mögöttem.
Az iránta érzett dühöm fellángolt, és már visszautasítottam volna, amikor eszembe jutott, hogy igazából ez egy remek alkalom.
- Áá Mr. Smith! Magánál keresve sem találtam volna jobbat Miss. Holmesnak. Nagyon hálás lennék, ha elvállalná, köszönöm.
- Semmiség Mr. Symon – mosolygott a tanárra.
Legszívesebben itt helyben letörölném azt az átkozott mosolyát.
- Miss. Holmes – fordult felém. – Milyen órája lesz? Szívesen elkísérem, és akkor meg is beszélhetnénk, hogy hol és mikor tartjuk a korrepetálást.
- Nagyon kedves Mr. Smith, köszönöm. Mr. Symon, köszönöm a kedvességét magának is. Igyekszem felzárkózni – mosolyogtam a tanáromra.
- Nincs mit Miss. Holmes. Akkor viszlát. Csütörtökön találkozunk.
- Viszlát – köszöntünk egyszerre Damonnel, majd elindultunk a következő órám helyszínére.
- Miss. Holmes, megtenné, hogy tegez és Damonnek szólít? Öregnek érzem magam a magázástól – kacsintott rám.
Mert az is vagy te szemét! – ordítottam rá gondolatban, de valójában kuncogtam.
- Rendben Damon, de akkor te is szólíts Jessicanak.
- Megegyeztünk. Na és mi a következő órád?
- Jogi alapismeretek. Neked?
- Nekem angolom lesz, de majd csak tizenegykor.
- Nekem – gyors pillantást vetettem a karórámra, és csodálkozva pislogtam, – másodpercek múlva, úgyhogy megköszönném, ha picit sietnénk.
Damon felvette az általam diktált tempót. Épp időben értem a teremhez.
- Köszönöm, hogy elkísértél, de most megyek.
- Rendben, és nincs mit. Ha nem gond óra után találkozhatnánk. A te órád úgy is háromnegyed órával hosszabb, mint az enyém, szóval itt megvárlak.
- Ahogy gondolod. Szia.
- Szia.
Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, amint leültem. Örültem, hogy végre megszabadultam Damontől, mert már úgy éreztem, hogy pár perc múlva rávetem magam, és itt helyben megölöm. A düh iszonyatosan tombolt bennem, már akkor is, ha csak megláttam. Volt bennem egy másik érzés is, de nem jöttem rá, hogy mi az.
A hetek teltek. Az idő csak úgy rohant, én pedig Damonnel töltöttem időm nagy részét, hogy tervem beváljon.
Nem messze volt az albérlete a lakásomtól, így minden reggel együtt mentünk suliba, szombat délutánonként pedig matekkorrepetálásom volt nála, és ha tehettük vasárnap esténként mentünk szórakozni.
Egy idő után, amikor elváltunk egymástól egy furcsa érzés lett rajtam úrrá, amitől megijedtem. Olyan volt, mintha egy kisebb lyuk lenne bennem. Az igaz, hogy Damonnel sokat nevettünk, és a véleményem is változott róla, de mégis ő a szüleim gyilkosa!
Több napon keresztül rágódtam rajta, mikor végre levontam a dolgok lényegét, és megtudtam, hogy mi a bajom.
Beleszerettem Damonnbe.
Borzalmas volt még csak bele gondolni is, de attól még igaz.
Ha rá gondolok, eszembe jut gyönyörű mosolya, mely engem is mosolygásra késztet. Alig várom, hogy reggel láthassam, és előre aggódom az estétől, amikor nem lehetünk együtt.
Mi ez, ha nem szerelem?
Egy fájdalmas nyögés kíséretében lerogytam az ágyamra, és az arcomat a kezembe temettem.
Nem szerethetem Damont! – döntöttem el. Mindenképp véghez kell vinnem a tervemet. Legalább a szüleimért.
Azonban ezt az elhatározást alapjaiban megrengette a másnap délután.
Szombat reggel a nap sugarai ébresztettek. Nem volt kedvem felkelni, hiszen úgy sincs dolgom.
Pár napja már nem alszok valami jól, ezért úgy döntöttem, a mai egy lustálkodós nap lesz.
Apró mosollyal az arcomon ástam magam jó mélyre a meleg ágyamban, de alig hogy elhelyezkedtem, a mobiltelefonom rezegni kezdett. Dühösen nyúltam érte, de mikor megláttam, hogy ki hív, szívem kétszeres iramot kezdett diktálni. Enyhén remegő kézzel nyomtam meg a fogad gombot.
- Igen?
- Szia Jess, Damon vagyok. Felébresztettelek?
- Szia Damon. Nem, dehogy. Mit szeretnél?
- Csak arra gondoltam, hogy átjöhetnél DVD-zni. Lenne kedved?
- Most?
- Hát egy óra múlva.
- Nem is tudom.
- Jaj, ne már Jess. Légy szíves. Unatkozom.
- Na, jó – adtam be a derekam. – Egy óra és ott leszek.
- Szuper. Valami különleges kívánság a tévézéshez?
- Hmm… egy meleg pléd a kanapéra, és egy forró tea az asztalra. Fagyos vagyok, kint pedig hideg van – mosolyodtam el.
- Rendben, minden meg lesz. Várlak. Szia.
- Szia.
Mint akit puskából lőttek ki, úgy ugrottam ki az ágyból. Eszeveszetten a fürdőbe rohantam, tíz perc alatt letusoltam, majd egy csőfarmer, magas sarkú csizma és kötött pulóver mellett döntve felöltöztem. Egy kistáskába bepakolva a telefonomat és a lakáskulcsomat útrakész voltam. Már nyúltam a kilincsér, hogy indulok, mikor rájöttem, hogy még csak dél lesz 5 perc múlva, én pedig már útra készen itt állok és legszívesebben rohannék Damonhöz. Elszörnyedtem magamon.
Lassítva a tempómon, visszasétáltam a konyhába, lepakoltam a dolgaimat, és feltettem vizet forrni teához. Közben igyekeztem elterelni a gondolataimat, ezért bekapcsoltam a konyhában lévő kistévét, melyet még apa vett anyunak, mert anya mindig látta a filmekben, hogy mindenkinek ilyenje van, így neki is kellett. Apa pedig meglepte vele születésnapjára.
A teavíz hamar felforrt. Miután elkészítettem és elkortyolgattam a teám, az idő szépen eltelt. Mivel tőlem Damon gyalog csak 10 percre lakott, nem indultam el előbb, mint 12:20-kor.
A nap sugarai enyhén cirógatták a bőrömet, de mégis rettentő hideg volt.
Soha nem szerettem a telet.
Mikor megérkeztem Damon házához, nagy meglepetésemre az ajtóban várt a házigazda. Amint meglátott, elmosolyodott, és odajött.
- Jess! Hát eljöttél.
- Szia Damon. Megígértem nem?
- Örülök, hogy itt vagy.
- Minek köszönhetem, hogy lejöttél elém?
- Van egy kis meglepetésem.
- Igen? És mi?
- Á-á – rázta meg a fejét, és elvigyorodott. – Majd fent.
- Rendben.
Az ajtó előtt megállított, befogta a szemem, és bevezetett. Amint kinyílt az ajtó, nagyon kellemes rózsa illat csapta meg az orrom. Kicsit még mentünk a lakásban majd Damon megállított, és elvette a kezét a szemem elől.
Megszólalni se tudtam. A fekete bőrkanapét, mely a tévé előtt volt, most egy meleg, vastag pléd takarta, amely piros volt. Az asztalon, mely a kanapé előtt helyezkedett el, szélül gyertya égett, középen egy nagy tál popcorn illatozott.
Az asztal és a kanapé körül pedig vörös rózsaszirmok voltak elszórva.
Tátott szájjal bámultam az elém táruló látványt.
- Na? – szólalt meg mögöttem Damon. – Hogy tetszik?
- Ez… gyönyörű. Minek… - köszönhetem ezt a fogadtatást? akartam kérdezni, de mikor felé fordítottam az arcom, közvetlenül előttem állt, és az arca a közelebbnél is közelebb volt hozzám.
A szívverésem felgyorsult, a légzésem szabálytalanná vált.
Lassan közeledni kezdett felém.
Tisztában voltam vele, hogy most meg fog csókolni. A lelkem mélyén tudtam, hogy el kéne mennem, ameddig még lehet, de mindennél jobban vágytam arra a csókra.
Már éreztem meleg lélegzetét ajkaimon, amikor eldöntöttem, hogy engedek a bűnös csábításnak, így lehunytam a szemeimet, és végre megcsókolt. Először gyengéden érintett, majd egyre keményebben. Karjait derekam köré fonta, és még közelebb vont magához, mire felnyögtem. A csókunk egyre hevesebb lett.
Nem igazán foglalkoztam a külvilággal, de egyszer csak azt vettem észre, hogy eltűnt a lábam alól a talaj. Automatikusan Damon dereka köré fontam a lábaimat. Agyamat teljesen elborította a rózsaszín köd, ezért már csak azt érzékeltem, hogy a kanapén fekszem felettem Damonnel, aki a nyakamat csókolgatja. Rettentő gyengéd volt velem, és egészen addig hagytam is, ameddig meg nem éreztem a kezeit a pólóm alatt.
Ekkor, mintha valaki elfújta volna a ködöt az agyam körül, ráébredtem, hogy mit is csinálok. Összeszedve minden erőmet, eltoltam Damont magamtól.
- Damon, ne – ziháltam.
- Rendben. Semmire nem foglak kényszeríteni – felelte mélyen a szemembe nézve, és egy halvány mosollyal az arcán.
Nem kicsit lepődtem meg, de nagyon örültem, hogy ilyen rendes.
- Köszönöm.
- Nincs mit – mondta, majd egy puszit nyomott a számra, ülőhelyzetbe tornázta magát, és a DVD filmekért nyúlt. – Mit nézzünk?
- Nekem mindegy. Döntsd el te.
Végül is közös megegyezés alapján egy akciófilm mellett döntöttünk, amit én még nem láttam, és Damon szerint kihagyhatatlan, így muszáj megnéznem.
Azonban a film címére és a második felére nem igazán emlékszem, mivel Damon nem bírt magával. Hiába pisszegtem le vagy toltam odébb, ő vigyorogva tovább puszilgatott.
Aztán, amikor már a szereplők listáját vetítették, beadtam a derekam, és szenvedélyes csókot váltottunk.
Mosolyogva távolodtam el.
- Mennem kell.
- Még nem mehetsz.
- Mert? – lepődtem meg.
- Először is, nem ittad meg a teád – mutatott az asztalra. – Másodszor, nem ettél popcornt, és harmadszor, még legalább három film van, amit megnézhetnénk.
- Aha. És mi a valódi oka, hogy nem mehetek haza? – mosolyogtam.
- Basszus, lebuktam – vigyorgott. – Na, jó. Ha már rájöttél, akkor elmondom. Az volt a tervem, hogy elcsábítalak, és ráveszlek, hogy maradj nálam estére.
Ledöbbentem, majd hirtelen észhez tértem. Mi a francot csinálok én?! Teljesen elment a józan eszem. Itt fekszem azzal a személlyel, aki megölte a szüleimet.
Elkomorult arccal keltem fel a kanapéról, és kezdtem el szedegetni a dolgaimat.
- Sajnálom Damon, de tényleg mennem kell – indultam az ajtó felé.
- De Jess, várjál már – jött utánam.
- Tényleg mennem kell. Majd hívlak. Szia – léptem ki az utcára.
- Jess! – hallottam még a hangját, de már nem néztem hátra.
Tudtam, ha visszanézek, vissza is megyek.
A szemem szúrni kezdett, de tartottam magam. Az ajtómon belépve azonban minden utolért. Az ajtónak támaszkodva zokogtam. Nem tudtam mit tegyek.
Szerettem Damont, ehhez már kétség sem fért, de a bosszú azt diktálta, hogy öljem meg. Soha nem gondoltam, hogy egyszer ide jutok.
Sürgősen lépnem kell valamit, mielőtt még ennél is jobban elborít a rózsaszín köd.
Sajgó szívvel, de eldöntöttem, bosszút állok. Erősnek kell maradnom. A szüleimért.
A fürdőben megmostam az arcomat, majd a telefonomért nyúlva írtam egy sms-t Damonnek, melyben bocsánatot kértem, és mondtam neki, hogy holnap este szívesen átmennék, ha szeretné.
Nem kellett sok idő és kaptam a válasz sms-t, hogy nem haragszik, szeret, és holnap este vár.
A nap további részét a gondolataimba merülve töltöttem.
Másnap egész nap az estére készültem. Nem halogathattam tovább a dolgot. Este véghezviszem a tervem.
A nap nagyon gyorsan eltelt. Délután fél hétkor gondosan elraktam a Fény Tőrét, és indultam Damonhöz. A pár perces út most legalább fél óra volt. Ezerszer gondoltam át a dolgokat, hogy mi lenne, ha…, de végül is mindig arra jutottam, hogy muszáj megtennem a szüleimért.
Damon ajtaja előtt megálltam, mély levegőt vettem, majd csengettem. Nem kellett sokat várnom és az ajtó kitárult. A lélegzetem is elakadt, amint megpillantottam Őt, de rendesen nem volt időm megnézni, mert amint meglátott, elmosolyodott, majd magához húzott, és száját számra tapasztotta. Tiltakozni sem volt időm, bár pár másodperc elteltével már nem is akartam. Mint akinek teljesen elment az esze, úgy bújtam Damon karjaiba, és csókoltam egyre szenvedélyesebben. Éreztem, hogy ajkai mosolyra húzódnak, majd ajkaink elvállnak egymástól, és szó nélkül elkezd befelé húzni a lakásba. Követtem. Teljesen elborította az agyamat az érzelmek tömkelege.
Végignéztem Damonön, de nem igazán fogtam fel, hogy mit is látok.
Ha minden igaz egy fekete ing valamint egy fekete farmer volt rajta, ami igazán jól állt neki. Mikor visszatértem az arcához, szembe találtam magam szívdöglesztő mosolyával.
Én is elmosolyodtam, majd mint aki transza esett, teljesen megfeledkeztem az eddigi terveimről, lassan közelebb hajoltam Damonhöz, és megcsókoltam.
Kezem remegett, mikor elkezdtem kigombolni az ingét. Már végeztem, mikor rám emelte tekintetét, és lefogta a kezeimet.
- Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte.
Nem válaszoltam, mert tudtam, hogy akkor meghátrálok. Helyette inkább végig simítottam mellkasán, derekát átkaroltam az ing alatt, közelebb bújtam és a nyakát csókolgattam.
Egy sóhaj után magához ölelt, és életem legjobb éjszakáját éltem át mellette.
Nem bírtam megtenni. Damon kimondhatatlanul gyengéd volt velem, és mindig tudta, hogy mi a jó nekem.
A legszörnyűbb az egészben mégis az, hogy Damon az együttlétünk után mindent elmondott nekem. Az igazi korától elkezdve, az igazi kilétéig mindent, és a mondandója végén tett egy ajánlatot.
- Jess, azért mondtam mindezt el neked, mert szeretném, ha a társam lennél. Halhatatlanná tennélek, és együtt uralkodhatnánk az örök időkig. Szeretlek, és nem akarlak elveszíteni. Örökké szeretni akarlak!
A levegő a tüdőmben akadt, a szememet könnyek lepték el, de elfordultam, mert nem akartam, hogy sírni lásson. Istenem most segíts! – fohászkodtam, mert nem tudtam, hogy mitévő legyek.
Végül pár perc után elhatározásra jutottam. Felkeltem, elsétáltam a táskámig, majd vissza, és mélyen Damon szemébe néztem.
- Én is szeretlek – feleltem megérintve az arcát, miközben könnyek áztatták az arcom.
Damon értetlenül nézett, de nem hagytam neki időt a kérdés feltevéséhez. Egyenesen a szívébe szúrtam a tőrt, miközben úgy éreztem, hogy szétszakad a bensőm. A karjaim között halt meg a saját Nemesis-em, és miközben Ő elment, mélyen, legbelül én is vele együtt haltam meg.
Leia Mais...
Aki már olvasta, és szavazott rám, annak nagyon szépen köszönöm, aki pedig még nem olvassa, remélem itt majd sort kerít rá :)
A 27. fejezetemhez még mindig várok két véleményt, de attól függetlenül ide is lehet írni.
(még egyszer mondom: az ide írt véleményeket nem számolom bele a kommenthatárba!)
Jó olvasást mindenkinek, remélem tetszeni fog :)
Bosszú és szerelem
Április 23. Egy olyan nap, mely teljes gyászban telik el. Semmi kedvem nem volt ma reggel felkelni, sőt egyáltalán élni. Ma van édesapám és édesanyám temetése. A hátam közepére nem kívánom ezt a napot. Eleget szenvedek így is, de most még el kell viselnem a rokonok szánakozó, sajnálkozó arcát. Rémes. Bár, most már nem is igazán a gyász, hanem a bosszú tölti be szívemet.
4 éve, amikor 15 éves voltam, a szüleim beavattak a sötét családi titokba. A családom évezredek óta démonvadászattal foglalkozik és ezt a „hagyományt” továbbadják a gyerekeknek. Édesapámék úgy gondolták, elég nagy vagyok ahhoz, hogy megemésszem a hallottakat, és, ha kell, átvegyem a helyüket.
Eleinte megrémültem, de aztán beletörődtem. Édesanyámék megmutatták a szakma csínját-bínját, és egy év után már én is mehettem vadászni. Egyre jobb voltam, azonban a nagy feladatban soha nem vehettem részt.
A szüleim, sőt a legtöbb leszármazottam évek óta üldözi Damont. Damon a démonok közt is a legnagyobb hatalommal bíró lény. Nem találkoztam még vele, de a róla hallott dolgokból tudom, hogy kinézetre 19 éves, de valójában már több ezer. Állítólag magas, fekete, rövid hajú és barna szemű. Veszélyes, mert nagyon ügyesen el tud vegyülni a fiatalok között. Hallottam már, nem is egyszer, hogy imád tini lányokkal szórakozni. Felfordul tőle a gyomrom. Bár ezt még az előnyömre is fordíthatnám.
Körülbelül egy hónapja apuéknak sikerült kideríteniük, hogy Damon merre tartózkodik. Egyből szervezkedni kezdtek. Nagyjából két hét alatt meg is volt a terv, meg minden, ami kell, és pontosan mához tíz napja elindultak a végzetes bevetésükre. Aznap is összevesztem velük. Mondtam, hogy minden áron menni akarok, mert hátha tudok segíteni, de túlságosan féltettek, így duzzogva felvonultam a szobámba. Nem duzzogtam sokáig, és meg is bántam, hogy olyan rondán viselkedtem, így eldöntöttem, hogy amint hazaérnek bocsánatot is kérek. Sajnos erre már nem került sor. Egész este vártam anyut és aput haza, de csak nem jöttek. Másnap reggel már kezdtem aggódni. Nem egyedül mentek, hanem még vittek magukkal pár embert. Nem tudtam magammal mit kezdeni az idegesség miatt. Már azon gondolkoztam, hogy hogyan érdeklődhetném meg, hogy mégis mi a fene történik, amikor egy számomra ismeretlen nő beállított az ajtónkon. Zilált volt a kinézete. Látszott rajta, hogy nagy csatából jön. A ruhája el is szakadt pár helyen. Mikor megpillantottam az arcát, rossz érzés kerített a hatalmába.
- Te vagy Jessica Holmes? – szólított meg erőtlenül.
- Igen. Te ki vagy?
- Amanda Stepford. Démonvadász vagyok, a szüleid egyik harcosa.
- Miért vagy itt? Tudod, hogy merre vannak a szüleim?
- Pont a szüleid miatt vagyok itt. Rossz hírt hozok. A szüleid sajnos életüket vesztették.
- Mi? Az nem lehet – leheltem, és könnyek gyűltek a szemembe, de arckifejezésem kemény volt.
- Sajnálom. Damon megölte őket, és a legtöbb embert is közülünk.
Eleinte nem szóltam, majd biccentettem, hogy tudomásul vettem. Mihelyst Amanda távozott, megfogadtam, hogy bosszút állok a szüleimért.
Végig gondolva azt a tényt, hogy Damon egy ádáz szoknyapecér, még a javamra is fordíthatom, ha ügyes vagyok. Ha sikerülne magamhoz édesgetnem, akkor könnyebben bosszút állhatnék. Tudom, hogy veszélyes játszma, de a bosszú édes – húztam gonosz mosolyra az ajkaimat. Nem tudom, hogy hogyan találom meg, de megoldom.
Annyira elméláztam, hogy már csak akkor eszméltem fel, mikor a rokonok, ismerősök jöttek részvétet nyilvánítani. Igyekeztem minél szomorúbb lenni, de most inkább izgatott voltam.
Miután mindenki lerótta a tiszteletkörét, fáradtan tértem haza az üres lakásba. Mivel már 19 múltam, nem kell mellém gyám, aminek most nagyon örültem.
Elgyötörten a hálómba sétáltam, papírt és tollat vettem elő, majd tervezni kezdtem.
Az első és legfontosabb dolog, hogy megtudjam, hol van Damon.
Azt hiszem itt az ideje belépni a családi „kincstárba”.
Felkeltem az asztal mellől, lesétáltam a földszintre, és a lépcső alatti titkos szobába léptem, eredeti nevén a Démontárba.
A szüleimnek volt egy olyan programjuk, mellyel meglehet keresni démonokat.
Pár percnyi keresés után rájöttem, hogy pechemre Damont így nem tudom megtalálni. Forrt bennem az indulat. Több órán át ültem a gép előtt, és gondolkoztam, hogy mi legyen, de nem jöttem rá.
Nekiláttam kutatni a szüleim holmija közt, hátha találok valamit, ami segíthet.
Már egy jó ideje kutakodtam, mikor egy füzetre bukkantam, melyen nagy betűkkel, anyám kézírásával az állt, hogy DAMON.
Kíváncsiságomnak utat engedve fellapoztam.
Eleinte izgatott lettem, majd egyre boldogabb. Édesanyám nagyon sok mindent lejegyzetelt Damonról, mintha csak tudta volna, hogy erre egyszer valakinek szüksége lesz.
A füzet olyan vastag volt, mint egy könyv és barna bőrkötésű.
Kicsit poros volt, de nem számít. Gyorsan átforgattam a lapokat, majd összecsapva a füzetet, rohantam vele a szobámba. Azonban alig, hogy elindultam, valami kipottyant belőle. Felvettem, és erősen figyelni kezdtem. Egy fénykép volt, de kicsit rossz minőségű, így semmit nem tudtam kideríteni belőle.
A képet visszatéve a helyére, tovább indultam. Az ágyamon fekve több órát olvasással töltöttem. Viszonylag jó pár új dolgot megtudtam.
Kiderült Damonről, hogy szabadidejét egyetemeken, főiskolákban tölti diákként, lakhelyét 5-10 évenként változtatja. Szeret bulizni és csajozni.
A lehető legtöbb információt összeszedtem, és elkezdtem tervezgetni. Ha végre sikerül megtudnom, hogy most perpillanat merre tartózkodik, akkor akcióba léphetek. Bár nem tudom, hogyan találhatnám meg azt az átkozottat – sóhajtottam fáradtan, majd az ágyamra hanyatlottam, és átengedtem magam az álomvilágnak.
Reggel az ablakomon besütő napfényre ébredtem. Furcsa volt még mindig, hogy nem hallom a szokásos reggeli zörejeket a konyhából vagy akár a nappaliból.
Kedvtelenül másztam ki a meleg ágyamból. Tudtam, hogy nehéz nap, sőt napok várnak rám. Nem csalódtam.
Az utóbbi 4 napot számítógép, könyvtár és a Démontár közelében töltöttem. Enni alig ettem, aludni szinte nem aludtam.
Bár megérte. Már a harmadik nap végét töltöttem kutatással, amikor érdekes információt találtam, amely egy egész láncot indított el, ami végül eredményre vezetett. A negyedik nap végére sikerült megtudnom, hogy Damon most merre tartózkodik. Izgatott lettem ismét.
Damon pontos tartózkodási helyét nem tudtam megállapítani, mert ahhoz elég kevés információm volt, de arra rájöttem, hogy most a Harvardon tanul. Édesanyám a könyvében lejegyzetelte, hogy Damon mindig is szeretett neves intézményeket meghódítani, de én nem gondoltam, hogy ez tényleg igaz.
Miután utánanéztem, hogy mit lehet tanulni a Harvardon, utam a legközelebbi papírírószer boltba vezetett jelentkezési lapért, ugyanis eldöntöttem, hogy a Harvardon fogok tanulni. Muszáj valahogy az áldozatom közelébe férkőznöm, és mi lenne egyszerűbb, minthogy én is abba a suliba járok, mint ő.
A boltot hamar megjártam, a netről a szükséges adatokat könnyen leszedtem, a tanulmányi eredményeimet kicsit módosítottam.
Amire a legjobban megtanítottak a szüleim, az az, hogy semmit ne bízzak a véletlenre.
Mire mindent összeszedtem, és kitöltöttem a lapot már délután hat volt. A posta már bezárt, így a feladás marad holnapra.
A lezárt borítékot a nappaliban lévő asztalra hajítva, felballagtam a szobámba. Elég fáradt voltam, de mielőtt lefeküdtem volna eszembe jutott valami.
Fontos lenne tudnom, hogy Damonnek mégis milyen fajta lányok tetszenek, így hát anyám jegyzeteit kézbe véve, hanyatt dőltem az ágyamon.
Egy pár perc lapozgatás és keresgélés után megtaláltam, ami nekem kell.
Anyu bejegyzései alapján Damonnek a szőke, nem túl magas, formás, nőies lányok jönnek be. Gyengéi a barna szemek.
Miután elolvastam a jegyzeteket, végig gondoltam mit kell tennem. Abban már biztos voltam, hogy a hajamat nem festetem át, mivel szerettem a színét. Középbarna volt, de nyáron világosodott, tavasszal és ősszel pedig a nap hatására vörös árnyalatot kapott. Ez a természetes színe volt.
A szemem sem barna volt, de ezen se akartam változtatni kontaklencsével. Édesapám kék szemét örököltem.
Alapjába véve, ami Damonnek egyből tetszhet, az az alakom, ugyanis nem vagyok egy salátán élő típus, emiatt elég nőies vagyok. Anya feljegyzései közt, azt is megtaláltam, hogy szereti a könnyen megkapható lányokat, én pedig nem vagyok olyan.
Átelemezve ismét a helyzetemet, lehet, hogy nem sok esélye van a tervemnek, de ha nem jön össze, keresek más utat, de mindenképp megölöm azt a férget. A szüleimre esküszöm! – határoztam el szikla szilárdan, majd a több napja gyülemlő fáradtság elnyomott.
Az elkövetkezendő 4 hónapot szervezkedéssel, információszerzéssel és gyakorlással töltöttem.
Damon a Harvard Jogi karára jár, ezért én is arra jelentkeztem. Szerencsére a suli a lakásomtól, kocsival csak negyed óra, így új lakást nem is kell néznem.
A tudásomra kicsit rá kellett gyúrnom, hogy mégse bukjak ki az első szemeszter alatt. És persze nem utolsó sorban a fegyverekkel is gyakorolnom kellett. Az utolsó heteimet azonban egy speciális fegyver forgatásával töltöttem. Nevezetesen a Fény Tőrével. Ez volt az egyetlen olyan eszköz, amellyel megölhettem Damont.
Az első tanítási napon már úgy éreztem, hogy tudom használni a Tőrt, de magamnál még nem mertem hordani, mert lebukhatok.
Szeptember 1-én reggel nyolckor az órám élesen csörgött. Fáradt sóhaj kíséretében nyomtam le. Az első órám kilenckor kezdődött. Számvitel volt az órarendem szerint, bár soha nem értettem, hogy a joghoz minek.
Álmosan vonszoltam el magam a fürdőig, abban reménykedve, hogy egy forró fürdő felébreszt. Miután a tusolással megvoltam, legalább negyed órát álltam a gardróbom előtt, azon tanakodva, hogy mit vegyek fel.
Végül egy sötét csőfarmer és egy hosszú ujjú, lila, V kivágású felső mellett, valamint egy fekete, nagyjából 6 cm-es magas sarkú mellett döntöttem. A hajammal már nem igazán volt időm babrálni, ugyanis a busz tíz perc múlva megérkezik. Ebben a szent pillanatban lett sziklaszilárd az elhatározásom, miszerint veszek egy autót, mert az kényelmesebb, és gyorsabb, így lesz időm elkészülni.
Mikor leszálltam a buszról, a diákok kavalkádja magával ragadt. Igyekeztem kitörni az áradatból, és szerencsémre a titkárságnál sikerült is.
Egy gyors útba igazítás után pedig már rohantam is az előadóba, ahol az órám lesz. Végszóra meg is érkeztem.
Mikor az óra már ment egy jó fél órája, úgy gondoltam ideje megkeresni, legalább a tekintetemmel Damont, de aztán lemondtam róla mondván, hogy lesz még időm bőven megismerkedni vele, most inkább figyelek.
Az óra alapjába véve nagyon unalmas volt. Azt hittem, hogy soha nem telik el az a másfél óra.
De mégis kegyelmet kaptam. Már épp indultam kifelé, mikor a tanár megállított.
- Miss. Holmes!
- Tessék Mr. Symon?
- Elnézést, hogy feltartom, de úgy vettem észre, hogy nem igazán érti, hogy mit veszünk.
Nem tagadom, a matek soha nem volt az erősségem.
- Hát… vannak elmaradásaim.
- Nézze Miss. Holmes. Értelmes lánynak tűnik maga. Nem szeretném, ha a számvitelen múlna a tanulmány, éppen ezért javaslom, hogy kérje meg az egyik osztálytársát, hogy korrepetálja.
- Hát…
- Elnézést Mr. Symon, de én talán tudnék segíteni a kisasszonynak – szólt közbe egy kellemes hang.
Már épp mondani akartam, hogy köszönöm, de nem kell, mikor megpillantottam a hang tulajdonosát.
A lélegzetem is elakadt. Személyesen Damon állt mögöttem.
Az iránta érzett dühöm fellángolt, és már visszautasítottam volna, amikor eszembe jutott, hogy igazából ez egy remek alkalom.
- Áá Mr. Smith! Magánál keresve sem találtam volna jobbat Miss. Holmesnak. Nagyon hálás lennék, ha elvállalná, köszönöm.
- Semmiség Mr. Symon – mosolygott a tanárra.
Legszívesebben itt helyben letörölném azt az átkozott mosolyát.
- Miss. Holmes – fordult felém. – Milyen órája lesz? Szívesen elkísérem, és akkor meg is beszélhetnénk, hogy hol és mikor tartjuk a korrepetálást.
- Nagyon kedves Mr. Smith, köszönöm. Mr. Symon, köszönöm a kedvességét magának is. Igyekszem felzárkózni – mosolyogtam a tanáromra.
- Nincs mit Miss. Holmes. Akkor viszlát. Csütörtökön találkozunk.
- Viszlát – köszöntünk egyszerre Damonnel, majd elindultunk a következő órám helyszínére.
- Miss. Holmes, megtenné, hogy tegez és Damonnek szólít? Öregnek érzem magam a magázástól – kacsintott rám.
Mert az is vagy te szemét! – ordítottam rá gondolatban, de valójában kuncogtam.
- Rendben Damon, de akkor te is szólíts Jessicanak.
- Megegyeztünk. Na és mi a következő órád?
- Jogi alapismeretek. Neked?
- Nekem angolom lesz, de majd csak tizenegykor.
- Nekem – gyors pillantást vetettem a karórámra, és csodálkozva pislogtam, – másodpercek múlva, úgyhogy megköszönném, ha picit sietnénk.
Damon felvette az általam diktált tempót. Épp időben értem a teremhez.
- Köszönöm, hogy elkísértél, de most megyek.
- Rendben, és nincs mit. Ha nem gond óra után találkozhatnánk. A te órád úgy is háromnegyed órával hosszabb, mint az enyém, szóval itt megvárlak.
- Ahogy gondolod. Szia.
- Szia.
Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, amint leültem. Örültem, hogy végre megszabadultam Damontől, mert már úgy éreztem, hogy pár perc múlva rávetem magam, és itt helyben megölöm. A düh iszonyatosan tombolt bennem, már akkor is, ha csak megláttam. Volt bennem egy másik érzés is, de nem jöttem rá, hogy mi az.
A hetek teltek. Az idő csak úgy rohant, én pedig Damonnel töltöttem időm nagy részét, hogy tervem beváljon.
Nem messze volt az albérlete a lakásomtól, így minden reggel együtt mentünk suliba, szombat délutánonként pedig matekkorrepetálásom volt nála, és ha tehettük vasárnap esténként mentünk szórakozni.
Egy idő után, amikor elváltunk egymástól egy furcsa érzés lett rajtam úrrá, amitől megijedtem. Olyan volt, mintha egy kisebb lyuk lenne bennem. Az igaz, hogy Damonnel sokat nevettünk, és a véleményem is változott róla, de mégis ő a szüleim gyilkosa!
Több napon keresztül rágódtam rajta, mikor végre levontam a dolgok lényegét, és megtudtam, hogy mi a bajom.
Beleszerettem Damonnbe.
Borzalmas volt még csak bele gondolni is, de attól még igaz.
Ha rá gondolok, eszembe jut gyönyörű mosolya, mely engem is mosolygásra késztet. Alig várom, hogy reggel láthassam, és előre aggódom az estétől, amikor nem lehetünk együtt.
Mi ez, ha nem szerelem?
Egy fájdalmas nyögés kíséretében lerogytam az ágyamra, és az arcomat a kezembe temettem.
Nem szerethetem Damont! – döntöttem el. Mindenképp véghez kell vinnem a tervemet. Legalább a szüleimért.
Azonban ezt az elhatározást alapjaiban megrengette a másnap délután.
Szombat reggel a nap sugarai ébresztettek. Nem volt kedvem felkelni, hiszen úgy sincs dolgom.
Pár napja már nem alszok valami jól, ezért úgy döntöttem, a mai egy lustálkodós nap lesz.
Apró mosollyal az arcomon ástam magam jó mélyre a meleg ágyamban, de alig hogy elhelyezkedtem, a mobiltelefonom rezegni kezdett. Dühösen nyúltam érte, de mikor megláttam, hogy ki hív, szívem kétszeres iramot kezdett diktálni. Enyhén remegő kézzel nyomtam meg a fogad gombot.
- Igen?
- Szia Jess, Damon vagyok. Felébresztettelek?
- Szia Damon. Nem, dehogy. Mit szeretnél?
- Csak arra gondoltam, hogy átjöhetnél DVD-zni. Lenne kedved?
- Most?
- Hát egy óra múlva.
- Nem is tudom.
- Jaj, ne már Jess. Légy szíves. Unatkozom.
- Na, jó – adtam be a derekam. – Egy óra és ott leszek.
- Szuper. Valami különleges kívánság a tévézéshez?
- Hmm… egy meleg pléd a kanapéra, és egy forró tea az asztalra. Fagyos vagyok, kint pedig hideg van – mosolyodtam el.
- Rendben, minden meg lesz. Várlak. Szia.
- Szia.
Mint akit puskából lőttek ki, úgy ugrottam ki az ágyból. Eszeveszetten a fürdőbe rohantam, tíz perc alatt letusoltam, majd egy csőfarmer, magas sarkú csizma és kötött pulóver mellett döntve felöltöztem. Egy kistáskába bepakolva a telefonomat és a lakáskulcsomat útrakész voltam. Már nyúltam a kilincsér, hogy indulok, mikor rájöttem, hogy még csak dél lesz 5 perc múlva, én pedig már útra készen itt állok és legszívesebben rohannék Damonhöz. Elszörnyedtem magamon.
Lassítva a tempómon, visszasétáltam a konyhába, lepakoltam a dolgaimat, és feltettem vizet forrni teához. Közben igyekeztem elterelni a gondolataimat, ezért bekapcsoltam a konyhában lévő kistévét, melyet még apa vett anyunak, mert anya mindig látta a filmekben, hogy mindenkinek ilyenje van, így neki is kellett. Apa pedig meglepte vele születésnapjára.
A teavíz hamar felforrt. Miután elkészítettem és elkortyolgattam a teám, az idő szépen eltelt. Mivel tőlem Damon gyalog csak 10 percre lakott, nem indultam el előbb, mint 12:20-kor.
A nap sugarai enyhén cirógatták a bőrömet, de mégis rettentő hideg volt.
Soha nem szerettem a telet.
Mikor megérkeztem Damon házához, nagy meglepetésemre az ajtóban várt a házigazda. Amint meglátott, elmosolyodott, és odajött.
- Jess! Hát eljöttél.
- Szia Damon. Megígértem nem?
- Örülök, hogy itt vagy.
- Minek köszönhetem, hogy lejöttél elém?
- Van egy kis meglepetésem.
- Igen? És mi?
- Á-á – rázta meg a fejét, és elvigyorodott. – Majd fent.
- Rendben.
Az ajtó előtt megállított, befogta a szemem, és bevezetett. Amint kinyílt az ajtó, nagyon kellemes rózsa illat csapta meg az orrom. Kicsit még mentünk a lakásban majd Damon megállított, és elvette a kezét a szemem elől.
Megszólalni se tudtam. A fekete bőrkanapét, mely a tévé előtt volt, most egy meleg, vastag pléd takarta, amely piros volt. Az asztalon, mely a kanapé előtt helyezkedett el, szélül gyertya égett, középen egy nagy tál popcorn illatozott.
Az asztal és a kanapé körül pedig vörös rózsaszirmok voltak elszórva.
Tátott szájjal bámultam az elém táruló látványt.
- Na? – szólalt meg mögöttem Damon. – Hogy tetszik?
- Ez… gyönyörű. Minek… - köszönhetem ezt a fogadtatást? akartam kérdezni, de mikor felé fordítottam az arcom, közvetlenül előttem állt, és az arca a közelebbnél is közelebb volt hozzám.
A szívverésem felgyorsult, a légzésem szabálytalanná vált.
Lassan közeledni kezdett felém.
Tisztában voltam vele, hogy most meg fog csókolni. A lelkem mélyén tudtam, hogy el kéne mennem, ameddig még lehet, de mindennél jobban vágytam arra a csókra.
Már éreztem meleg lélegzetét ajkaimon, amikor eldöntöttem, hogy engedek a bűnös csábításnak, így lehunytam a szemeimet, és végre megcsókolt. Először gyengéden érintett, majd egyre keményebben. Karjait derekam köré fonta, és még közelebb vont magához, mire felnyögtem. A csókunk egyre hevesebb lett.
Nem igazán foglalkoztam a külvilággal, de egyszer csak azt vettem észre, hogy eltűnt a lábam alól a talaj. Automatikusan Damon dereka köré fontam a lábaimat. Agyamat teljesen elborította a rózsaszín köd, ezért már csak azt érzékeltem, hogy a kanapén fekszem felettem Damonnel, aki a nyakamat csókolgatja. Rettentő gyengéd volt velem, és egészen addig hagytam is, ameddig meg nem éreztem a kezeit a pólóm alatt.
Ekkor, mintha valaki elfújta volna a ködöt az agyam körül, ráébredtem, hogy mit is csinálok. Összeszedve minden erőmet, eltoltam Damont magamtól.
- Damon, ne – ziháltam.
- Rendben. Semmire nem foglak kényszeríteni – felelte mélyen a szemembe nézve, és egy halvány mosollyal az arcán.
Nem kicsit lepődtem meg, de nagyon örültem, hogy ilyen rendes.
- Köszönöm.
- Nincs mit – mondta, majd egy puszit nyomott a számra, ülőhelyzetbe tornázta magát, és a DVD filmekért nyúlt. – Mit nézzünk?
- Nekem mindegy. Döntsd el te.
Végül is közös megegyezés alapján egy akciófilm mellett döntöttünk, amit én még nem láttam, és Damon szerint kihagyhatatlan, így muszáj megnéznem.
Azonban a film címére és a második felére nem igazán emlékszem, mivel Damon nem bírt magával. Hiába pisszegtem le vagy toltam odébb, ő vigyorogva tovább puszilgatott.
Aztán, amikor már a szereplők listáját vetítették, beadtam a derekam, és szenvedélyes csókot váltottunk.
Mosolyogva távolodtam el.
- Mennem kell.
- Még nem mehetsz.
- Mert? – lepődtem meg.
- Először is, nem ittad meg a teád – mutatott az asztalra. – Másodszor, nem ettél popcornt, és harmadszor, még legalább három film van, amit megnézhetnénk.
- Aha. És mi a valódi oka, hogy nem mehetek haza? – mosolyogtam.
- Basszus, lebuktam – vigyorgott. – Na, jó. Ha már rájöttél, akkor elmondom. Az volt a tervem, hogy elcsábítalak, és ráveszlek, hogy maradj nálam estére.
Ledöbbentem, majd hirtelen észhez tértem. Mi a francot csinálok én?! Teljesen elment a józan eszem. Itt fekszem azzal a személlyel, aki megölte a szüleimet.
Elkomorult arccal keltem fel a kanapéról, és kezdtem el szedegetni a dolgaimat.
- Sajnálom Damon, de tényleg mennem kell – indultam az ajtó felé.
- De Jess, várjál már – jött utánam.
- Tényleg mennem kell. Majd hívlak. Szia – léptem ki az utcára.
- Jess! – hallottam még a hangját, de már nem néztem hátra.
Tudtam, ha visszanézek, vissza is megyek.
A szemem szúrni kezdett, de tartottam magam. Az ajtómon belépve azonban minden utolért. Az ajtónak támaszkodva zokogtam. Nem tudtam mit tegyek.
Szerettem Damont, ehhez már kétség sem fért, de a bosszú azt diktálta, hogy öljem meg. Soha nem gondoltam, hogy egyszer ide jutok.
Sürgősen lépnem kell valamit, mielőtt még ennél is jobban elborít a rózsaszín köd.
Sajgó szívvel, de eldöntöttem, bosszút állok. Erősnek kell maradnom. A szüleimért.
A fürdőben megmostam az arcomat, majd a telefonomért nyúlva írtam egy sms-t Damonnek, melyben bocsánatot kértem, és mondtam neki, hogy holnap este szívesen átmennék, ha szeretné.
Nem kellett sok idő és kaptam a válasz sms-t, hogy nem haragszik, szeret, és holnap este vár.
A nap további részét a gondolataimba merülve töltöttem.
Másnap egész nap az estére készültem. Nem halogathattam tovább a dolgot. Este véghezviszem a tervem.
A nap nagyon gyorsan eltelt. Délután fél hétkor gondosan elraktam a Fény Tőrét, és indultam Damonhöz. A pár perces út most legalább fél óra volt. Ezerszer gondoltam át a dolgokat, hogy mi lenne, ha…, de végül is mindig arra jutottam, hogy muszáj megtennem a szüleimért.
Damon ajtaja előtt megálltam, mély levegőt vettem, majd csengettem. Nem kellett sokat várnom és az ajtó kitárult. A lélegzetem is elakadt, amint megpillantottam Őt, de rendesen nem volt időm megnézni, mert amint meglátott, elmosolyodott, majd magához húzott, és száját számra tapasztotta. Tiltakozni sem volt időm, bár pár másodperc elteltével már nem is akartam. Mint akinek teljesen elment az esze, úgy bújtam Damon karjaiba, és csókoltam egyre szenvedélyesebben. Éreztem, hogy ajkai mosolyra húzódnak, majd ajkaink elvállnak egymástól, és szó nélkül elkezd befelé húzni a lakásba. Követtem. Teljesen elborította az agyamat az érzelmek tömkelege.
Végignéztem Damonön, de nem igazán fogtam fel, hogy mit is látok.
Ha minden igaz egy fekete ing valamint egy fekete farmer volt rajta, ami igazán jól állt neki. Mikor visszatértem az arcához, szembe találtam magam szívdöglesztő mosolyával.
Én is elmosolyodtam, majd mint aki transza esett, teljesen megfeledkeztem az eddigi terveimről, lassan közelebb hajoltam Damonhöz, és megcsókoltam.
Kezem remegett, mikor elkezdtem kigombolni az ingét. Már végeztem, mikor rám emelte tekintetét, és lefogta a kezeimet.
- Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte.
Nem válaszoltam, mert tudtam, hogy akkor meghátrálok. Helyette inkább végig simítottam mellkasán, derekát átkaroltam az ing alatt, közelebb bújtam és a nyakát csókolgattam.
Egy sóhaj után magához ölelt, és életem legjobb éjszakáját éltem át mellette.
Nem bírtam megtenni. Damon kimondhatatlanul gyengéd volt velem, és mindig tudta, hogy mi a jó nekem.
A legszörnyűbb az egészben mégis az, hogy Damon az együttlétünk után mindent elmondott nekem. Az igazi korától elkezdve, az igazi kilétéig mindent, és a mondandója végén tett egy ajánlatot.
- Jess, azért mondtam mindezt el neked, mert szeretném, ha a társam lennél. Halhatatlanná tennélek, és együtt uralkodhatnánk az örök időkig. Szeretlek, és nem akarlak elveszíteni. Örökké szeretni akarlak!
A levegő a tüdőmben akadt, a szememet könnyek lepték el, de elfordultam, mert nem akartam, hogy sírni lásson. Istenem most segíts! – fohászkodtam, mert nem tudtam, hogy mitévő legyek.
Végül pár perc után elhatározásra jutottam. Felkeltem, elsétáltam a táskámig, majd vissza, és mélyen Damon szemébe néztem.
- Én is szeretlek – feleltem megérintve az arcát, miközben könnyek áztatták az arcom.
Damon értetlenül nézett, de nem hagytam neki időt a kérdés feltevéséhez. Egyenesen a szívébe szúrtam a tőrt, miközben úgy éreztem, hogy szétszakad a bensőm. A karjaim között halt meg a saját Nemesis-em, és miközben Ő elment, mélyen, legbelül én is vele együtt haltam meg.
