Egy angyal érintése - 31. Fejezet

Reggel egy gyengéd, mégis ismerős érintésre ébredtem. Az agyamban a gondolatok és az emlékek teljesen össze voltak keverve, ezért hirtelen pattantak ki a szemeim, és ültem fel az ágyban, aminek köszönhetően sikeresen a földön landoltam. Az eséstől észhez tértem. Hát igen, a kórházi ágyak nem két személy számára lettek kitalálva.
- Au!
A válasz egy jóízű kacaj volt, majd két erős kar fonódott a derekamra, és óvatosan visszaültetett az ágyra.
- Jól vagy? Nem akartalak megijeszteni. Sajnálom – kuncogott tovább.
- Ja, látom, mennyire sajnálod – bokszoltam bele a vállába, majd én is halványan elmosolyodtam.
A haragom nagyon hamar elszállt, és a helyét egy pillanatra az öröm vette át, hogy ismét Adammel lehetek. Mosoly terült el az arcomon, és az ajkához hajoltam, de nem csókoltam meg.
- Kiengesztelhetsz – suttogtam.
- Hogyan?
- Találd ki! – vigyorogtam, majd felpattantam az ágyról, és átrohantam abba a kórterembe, ahol feküdtem.
Adam nem jött utánam, mert közben hallottam, hogy hozzá bemegy egy nővér. Magamban nevettem, és jó volt, ha csak egy kicsit is, de boldognak lenni.
Sajnos ez az érzés hamar elillant. Eszembe jutott Brandon, és az, hogy tulajdonképpen mit is tettem vele. Mérhetetlen bűntudat költözött belém, és legszívesebben elástam volna magam.
Azonban most nem szabadott foglalkoznom a fenti dolgokkal, legalább is ezt próbáltam bebeszélni magamnak, hiszen nagyon kevés időm van, hogy a dolgokat Adammel elsimítsam.
Bele is vágtam a dolgok közepébe.
Az egyik széken a kórterembe találtam magamnak ruhát, amit nagy valószínűséggel Brenda néni hozott be nekem. Gyorsan magamra is kaptam, majd kicsit rendbe szedtem a külsőm, ha már belül kész romhalmaz voltam, és egyenesen a folyosón található nővérpultot vettem célba. Nyugalmat erőltettem magamra, és igyekeztem úgy kinézni, mint akinek tényleg nincs semmi baja.
Amikor a pultban álló nővér észrevett, szemei tágra nyíltak, majd rémület lett úrrá rajta. Ránézésre az ember azt mondaná, hogy olyan 40-50 év közötti lehet, de egy fiatalt megszégyenítő gyorsasággal rohant felém, attól félve, hogy bármikor összeeshetek. Magamban jót kuncogtam rajta.
- Kisasszony, magának ágyban lenne a hely. Azonnal fáradjon vissza a szobájába. A doktorúr örülni fog, hogy felébredt, de ettől még nem szabadna magácskának felkelnie. Pláne nem felöltözve mászkálnia. Hova készült?
- Elnézést nővér, de saját felelősségre szeretnék távozni a kórházból. Tökéletesen jól érzem magam, és csak időpazarlás lenne tovább bent feküdnöm.
- Jaj, ezek a mai fiatalok csak rohanni tudnak. Sajnálom, Miss. Headway, de amíg a DoktorÚr nem látta, addig nem engedhetem el. Hosszabb ideig kómában feküdt. Előfordulhat, hogy van valami következménye. Nem szabad ilyennel játszani.
- De tényleg nincs semmi bajom. És amúgy is. Saját felelősségre szeretnék távozni.
- De értse meg kisasszony, én ezért megüthetem a bokámat.
- Azonban, ha saját felelősségre távozom, akkor minden, ami velem történik az én felelősségem lesz. Nem igaz?
A nővér halványan elmosolyodott.
- Látom maga hajthatatlan. Sehogy nem tudom lebeszélni erről az őrültségről, igaz?
- Sajnálom, de nem. Muszáj kijutnom innen.
- Hát rendben. De a papírokat alá kell írnia.
- Ez csak természetes. És köszönöm.
A papírmunkát nagyon hamar sikerült elintéznünk szerencsére, így pár perc alatt kiszabadulhattam a kórházból.
Adamnek még volt pár vizsgálata, aztán ő is jöhetett, de órákon keresztül még sem szobrozhattam az épület előtt, így hazafelé vettem az irányt.
Nem akartam sokáig a lakásunkban tartózkodni, hiszen, ha Brenda nénitől is el kell búcsúznom, az már túl sok lenni. Tuti összeomlanék.
A házunk üres volt, amikor bementem. Nem lepődtem meg, hiszen tisztában voltam azzal, hogy Brenda néni ma dolgozik.
Furcsa volt itthon lenni. Amint átléptem a küszöböt emlékek rohamozták meg az elmémet. Volt köztük jó, de akadt köztük olyan is, melyet, ha lehetne, az agyam leghátsó zugába rejtenék, és soha többé nem emlékeznék rá vissza.
Adam „szabadulásáig” volt még pár órám, és ha jól tudom a nagynéném se ér még haza legalább hat órán keresztül, mivel négynél előbb nem szokott szabadulni a munkahelyéről, így volt időm leülni a kanapéra, és elmélkedni.
Mióta a szüleim, és a testvérem meghalt, fenekestül felfordult az életem.
Eleinte nem igazán örültem annak, hogy új városba költözünk, de beletörődtem, és sikerült is beilleszkednem.
Azonban a baleset mindent megváltoztatott. Kaptam egy új esélyt az égiektől, aminek eleinte nem igazán örültem. Most már kezdtem értékelni, bár Emma és Adam elvesztése kicsit nagy ár, szerintem, ugyanis rájöttem, hogy el kell engednem őket, bármennyire is ragaszkodom hozzájuk.
Persze amellett, hogy elvesztek, de kapok is, hiszen fent vár rám Brandon, akit szeretek. Eleinte a szeretetem iránta csak baráti volt, de éreztem, és még sokszor most is érzem, hogy erősödik. Én magam is meglepődtem ezen, hiszen szentül meg voltam győződve arról, hogy nekem Adam lett teremtve, de most már kezdek rájönni, hogy tévedtem.
Egy halvány szikra még mindig van bennem valahol, hogy talán az égiek tévedtek, és az én lelki társam mégis csak Adam Bloom, de nem. Érzem, hogy nem.
Ez az oka annak, hogy most itt vagyok, és nem újdonsült férjemmel.
Annyival tartozom annak a személynek, aki segített talpra állni a szüleim elvesztésekor, hogy elbúcsúzom tőle. Ennyit megérdemel.
Mély levegőt véve, egy utolsó pillantás kíséretében az emelet felé vettem az irányt, hogy összepakoljak néhány holmit, és legalább egy búcsúlevelet hagyva elköszönjek nagynénémtől.
Mikor mindezzel megvoltam, a megtakarított pénzemet zsebre vágtam, és elindultam a kórházhoz legközelebb eső hotelhez.
Úgy gondoltam, hogy ma este itt maradunk még a városban Adammel, holnap pedig elmegyünk valahova kettesben, és a maradék két napomat vele töltöm. Megpróbálom azt a szeretetet, és törődést ebben a kevés kis időben visszaadni, amit én kaptam tőle ez alatt a majdnem két év alatt.
A szobafoglalás nagyon gyorsan ment. A szállodai dolgozók nagyon kedvesek, és udvariasak voltak.
A szoba, nagyon otthonos volt. Nem volt túl nagy, de én nem bántam. A kevés holmimat, amit magammal hoztam, egy kis helyre leraktam a bőröndben, mivel erre az egy napra nem akartam kipakolni. Utána a fürdő felé vettem az irányt, hogy kicsit felfrissítsem magam.
Női mivoltomat nem megcáfolva a rövid tusolás szépítkezéssé alakult, ami egy-két órán keresztül elhúzódott. Nem is vettem észre az idő múlását, csak akkor döbbentem rá, hogy már idő van, amikor megcsörrent a mobilom. Egy hatalmas gőzfelhő kíséretében kiléptem a fürdőből egy szál törölközőben, és fogadtam a hívást.
- Igen?
- Szia Amy! Végeztem. Te merre vagy? – hallottam meg Adam hangját a vonal másik végéről.
- Szia! Végeztél?! Mennyi idő van? – ráncoltam a szemöldököm, majd a fali órára pillantva elakadt a lélegzetem. – Te jó ég! Ne haragudj. Megcsúsztam. Öt-tíz perc és a kórház előtt vagyok.
- Rendben. Itt várlak. Szia.
- Szia.
A telefonomat az ágyra dobva rohantam a bőröndömhöz, hogy valami ruhát magamra kapjak, majd indultam is a kórház felé.
Adam már a bejárat előtt várt rám. Azonnal a karjaiba vetettem magam, és megcsókoltam.
- Annyira sajnálom. Nem vettem észre, hogy ennyire elszaladt az idő – kértem azonnal bocsánatot, mihelyt elengedett.
Persze ő ezt csak mosolyogva fogadta, majd egy kézlegyintéssel elhallgattatott.
- Nem haragszom. Amúgy sem késtél annyit. Viszont most menjünk valamerre, mert farkaséhes vagyok. Hozzátok vagy hozzánk?
Megköszörültem a torkomat mielőtt válaszoltam volna, és lesütöttem a szememet. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék, de azért belekezdtem.
- Adam, én…nem akarok haza menni.
Felpillantottam, és egy döbbent szempárral találtam szemben magam. A gazdája folytatásra várt.
- Szeretném, ha bíznál bennem. Van egy-két dolog, amit meg kéne beszélnünk négyszemközt, azonban nincs sok időm. Szeretnélek megkérni, hogy holnap gyere el velem valahova, ahol tényleg csak ketten leszünk, és mindent megbeszélhetünk, a mai estét pedig töltsük a közelben lévő hotelban. Én már foglaltam egy szobát, és nagyon bízom benne, hogy nem egyedül kell visszamennem. Velem tartasz?
- Amy, mi…
- Kérlek! Esküszöm, hogy mindent megmagyarázok neked, viszont a mai estét töltsd velem. Kérlek!
Az összeomlás szélén álltam. Ha visszautasít minden nagyon egyszerű lesz, hiszen visszamehetek Brandonhoz, és élhetem az életem tovább, ott fenn. Nem kell búcsúzkodnom.
Én mégis tiszta szívemből azt akartam, hogy igent mondjon, hogy legalább elmondhassam neki, hogy mi miért történt, és mi miért fog történni.
A várakozás, míg az igen vagy a nem szót vártam, hogy kimondja, elviselhetetlen volt. Éreztem, hogy minden reményem elszáll, ekkor azonban suttogásként hallatszó válasz érkezett.
- Rendben.
Az arcom felderült.
- Velem jössz?
- Igen, de szükségem lesz ruhákra.
- A szüleid vagy a testvéreid otthon vannak?
- Nincsenek. Miért?
- Akkor jó. Nem szeretném, ha megtudnák, hogy elmegyünk. Brenda néni se tudja.
- Amy, ez így nem lesz jó! Aggódni fognak.
- Adam, kérlek, bízz bennem. Mindenkinek úgy lesz a legjobb, ha nem tudják, hogy hol vagyunk.
- De…
- Csak egy kis bizalmat kérek. Könyörgöm, Adam!
- Na, jó. De nem helyeslem.
- Tudom, de hidd el, hamarosan meg fogod érteni, hogy mit miért teszek.
- Rendben.
Miután sikerült meggyőznöm Adamet, hogy titokban tartsuk a „kirándulásunkat”, elindultunk Adamék lakása felé.
Az út eseménytelenül telt, bár én éreztem, hogy az időm vészesen fogy.
A lakáshoz érve bementünk, és tényleg nem volt otthon senki. Adam gyorsan összepakolt magának néhány holmit, majd írt a szüleinek egy levelet, hogy azért még se aggódjanak miatta, aztán elindultunk a hotel felé.
A fejemben kavarogtak a gondolatok, és az, hogy tulajdonképpen, hogy is kezdjek neki a mondanivalómnak, de amint megpillantottam a hotel bejáratát, elhatároztam, hogy minden angyalos dolgot száműzök a fejemből erre az éjszakára, és csak Adammel foglalkozok. Megerősítésnek rámosolyogtam Adamre, megszorítottam a kezét, és elindultam, hogy a lehető legszebb éjszakát nyújtsam annak az embernek, aki egykor a mindent jelentette számomra.

Leia Mais...

A frissről:

Drága Olvasóim!

Jelentem, hogy egy kisebb csússzással, de elkészült az új fejezetem, ami, ha minden jól sikerül, legkésőbb éjszaka fel is kerül a blogra. Most azért nem tudom veletek megosztani, mert én is ember vagyok, tehát tévedhetek, és ezért a bétámnak le kell ellenőriznie az alkotásomat, de sajnos ő most nincs itthon, és nem tudom, hogy mikor lesz. Tehát már csak egy kis türelmet kérnék tőletek, és olvashatjátok is, hogy mi lesz Amyvel és Adammel. :)

Sok puszi, és köszönöm a kitartásotokat, és türelmeteket :)

Hugi

Leia Mais...

Egy angyal érintése - 30. Fejezet

Hallottam, amint Brandon megnyitja a zuhanyt, majd nekilát zuhanyozni, de én csak feküdtem az ágyon, és bámultam a plafont. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Hiányzott Adam, azonban ha Brandon a közelemben volt, elnyomta a hiányát. Persze ezeket a dolgokat semmiképp nem mondhattam el férjemnek, hiszen nem bánthattam meg.
Hirtelen az agyam a Sherryvel történő beszélgetésünket vetíttette elém.

- Mi a baj, Amy? – kérdezte Sherry, miközben egy esküvői ruhaszalon felé tartottunk.
Fintorba torzult az arcom, ahogyan megpillantottam a gyönyörű, habfehér ruhakölteményeket, és az üzletben lézengő egy-két mennyasszonyt, amint életük legboldogabb napjára próbálják ruháikat. Nekem nem ez volt életem legszebb napja. A hátam közepére nem kívántam az esküvőt. Semmi mást nem akartam, csak Adammel lenni. Hozzábújni, érezni az illatát, ölelni, csókolni. De persze ez már mind lehetetlen, hiszen ahogy Sherry monda, az égben köttetett eskü szent, és sérthetetlen, ami a számomra annyit jelent, hogy ha hozzá megyek Brandonhoz, nincs az a földi lény, aki a jegyességünket felbontaná. Szerettem Brandont, de csak, mint egy barátot. Sőt most talán egy enyhe megvetés is társult hozzá.
- Csak a szokásos. Hiányzik Adam – feleltem Sherry kérdésére, majd éreztem, hogy arcomon végig folyik egy könnycsepp.
Sherry hirtelen megállított, maga felé fordított, letörölte a könnycseppet, majd gyengéden rám mosolygott.
- Ne szomorkodj. Tudom, hogy most azt gondolod, hogy könnyű azt mondani, de hidd el meg van az oka, hogy miért mondom. Brandonnál keresve se találnál jobb férjet, társat. Örülnöd kéne, hogy a Mesterek őt szánták neked. Brandon szeret téged.
Az utolsó három szónál szájtátva bámultam az előttem álló lányra.
- Hogy mi?
- Jól hallottad – mosolygott Sherry. – Már egy jó ideje történt, én is őrangyal voltam. Egyik reggel szokás szerint összefutottam Brandonnnal, és olyan volt mintha teljesen kicserélték volna. Felettébb vidám volt, egész nap csak mosolygott. Délután valamikor meg is állítottam, és kérdőre vontam. Elmondta, hogy látott egy gyönyörű lányt, és onnantól kezdve legalább egy órán keresztül csak róla áradozott. És igen, ez voltál te.
Szólni sem bírtam. Annyira ledöbbentett ez az egész, hogy csak bámultam Sherryre.
- Persze akkor még senki sem tudta, hogy van barátod. Szegény Brandon meg is lepődött, és le is taglózta a hír, de megfogadta, hogy nem áll az utatokba. Hidd el Amy, Brandon egy nagyon jó lelkű ember, és vele csak jól jársz. Képes lett volna feláldozni magát értetek csak azért, hogy téged boldognak lásson. Bevállalta, hogy amikor őrangyal lettél, és ő tudta, hogy szereted Adamet, annak ellenére, hogy ez tilos, mivel ő a védenced, tartja helyetted a hátad, és megvédi a titkodat, még ha ezzel saját maga alatt vágta is a fát. Becsüld meg, és legalább egy kevés szeretetet próbálj meg felé mutatni.
Csak bólintani tudtam. Ez volt az a pillanat, amikor elhatároztam magamban, hogy igyekszem boldoggá tenni Brandon, mert megérdemli. Teljesen magamat nem tudom adni, hiszen egy felem, talán a nagyobb, mindig is Adam után fog sóvárogni.
- Köszönöm, hogy mindezt elmondtad. Ígérem, hogy igyekszem boldoggá tenni őt.
- Helyes. Akkor nyomás ruhát próbálni – mosolygott, majd elindult a szalonba, én pedig egy kisebb mosolyt erőltetve magamra, utána indultam.

Azon a napon még nem tudtam, hogy minden érzelem megváltozik bennem. Nem számítottam rá.
Hirtelen a fürdő ajtaja kinyílt, és Brandon lépett ki rajta egy törölközővel a derekán. Rám mosolygott, majd elindult felém. Mikor az ágyhoz ért, fölém hajolt, és gyengéden megcsókolt. Jóleső borzongás futott végig a testemen.
- Szabad a fürdő – mondta megszakítva a csókot, majd kiment a szobából.
Szellemként vonultam be a fürdőbe, és álltam a tus alá. Már épp nyitottam volna meg a csapot, mikor a fejembe fájdalom nyílalt, és rossz érzés lett úrrá a testemen. Nem kellett sok idő, hogy rájöjjek, mi történik. Az egész testem reszketni kezdett, és nem tudtam, hogy mit is tegyek.
Hirtelen ötlettől vezérelve, és minden szabályt áthágva, erősen koncentráltam, és egy szempillantás alatt a kívánt helyen találtam magam.

Az egész testem remegett a látványtól. Éjszaka volt, és az egyik ház falának a tövében ott feküdt az az ember, akié egykor a szívem volt.
Remegő lábakkal mentem oda Adamhez, és térdeltem le elé. Már tőle egy méterre éreztem, hogy bűzlik az alkoholtól, de nem gondoltam volna, hogy ennyire túlzásba esik. A belsőmben tudtam, hogy öngyilkos akart lenni, és a miértjét is sejtettem.
Könnyek mardosták a szememet, de nem akartam most azzal foglalkozni. Kezemet óvatosan Adam mellkasára helyeztem, és koncentráltam. Nem kellett sok idő, hogy érezzem, az erőm hat, majd amikor már nem volt életveszélyes az állapota, ismeretlen betelefonálóként értesítettem a mentősöket, akik pár perc múlva ki is értek, és kórházba szállították Adamet.

Amint biztonságban volt, átadtam magam a fájdalomnak, és térdre rogyva zokogtam. Ilyen állapotban nem mehettem vissza Brandonhoz, és őszintén megvallva, nem is akartam.
Vártam pár percet, hogy csillapodjanak a könnyeim, majd szinte végig se gondolva, a kórházba juttattam magam, egyenesen Adam kórtermébe. Alig hogy megérkeztem, rájöttem, hogy a mellettem lévő szobát kapta.
Pontosabban csak a kivetített énem volt a másik szobában, kómában.
De most valahogy az a tény nem érdekelt. Lassan Adam ágyához mentem, és őt figyeltem. Tudtam, hogy már nincs sok időm, hiszen Brandon bármikor rájöhet, hogy nem vagyok a fürdőben, és akkor az eskünknek köszönhetően másodpercek alatt megtalál.

Nem akartam, hogy ezt a jelenetet lássa, így lágyan végig simítottam Adam alvó arcán, majd hátat fordítva megcéloztam az ajtót.
Azonban egy halk, suttogó hang megállásra késztetett.
- Amy!
A szívem nagyot dobbant, a lélegzetem a tüdőmben akadt. Hirtelen és gyorsan fordultam meg. Azonban Adam még mindig mozdulatlanul, és csukott szemmel feküdt. Már teljesen meg voltam győződve, hogy hallucinálok, amikor Adam szája ismét megmozdult, és résnyire kinyitotta a szemét.
- Amy!
Kezemet a szám elé kaptam. Az nem lehet, hogy lát! Nem láthat! Remegő testtel hátráltam az ajtóig. Tudtam, a legjobb, amit tehetek, hogy most rögtön eltűnök. De amint koncentrálni kezdtem, hogy haza megyek, Adam arca nedvesen csillant meg.
- Amy, gyere vissza hozzám! Szükségem van rád! – suttogta összeszorított szemmel a plafon felé, miközben zokogni kezdett.
Ekkor egy olyan lépésre szántam el magam, amivel összetörök egy számomra már fontos ember szívét, de nem tudtam így itt hagyni Adamet. Hiszen egykor a mindent jelentette nekem, és egy kis részét még mindig birtokolta a szívemnek.
A másik kórterembe mentem, ahol én voltam elhelyezve, majd egy mély levegő kíséretében, megszólítottam azt a személyt, aki az utolsó esélyem volt.
- Sherry! Ha hallasz, kérlek, gyere ide! Segítened kell!
Pár másodperc múlva, meg is jelent egykori őrangyalom.
- Amy! Mi a fészkes fenét csinálsz te itt? – kelt ki magából Sherry.
Még életemben nem láttam ilyen dühösnek.
- Segítened kell. Valahogy fel kéne tartani egy kicsit Brandont, és a Mestereket, amíg újra itt vagyok. Kérlek!
- Hogy mi? Nem! Biztos, hogy nem! Megőrültél? Azonnal visszajössz velem!
- Kérlek, Sherry! Csak el akarok búcsúzni Adamtől. Szüksége van rám! Kérlek!
Láttam, hogy az ellenállása kezd halványulni, és egy kis reményt éreztem. Mindent beleadva egy utolsó próbát tettem.
- Kérlek! Meghálálom valahogyan, csak kérlek! Szeretem Brandont, és esküszöm, hogy mindent el fogok követni, hogy boldoggá tegyem, de kérlek, had búcsúzzak el Adamtől. Könyörgöm!
Sherry becsukta a szemét, mélyet sóhajtott, majd egyetlen nevet ejtett ki a száján.
- Stefan!
Pár egy-két percig nem történt semmi, de aztán megjelent Sherry férje. Nem értettem semmit, és egy kicsit aggódtam, hogy akkor most még sem segít Sherry, és akkor mindennek vége, de szerencsére csalódnom kellett.
- Mit szeretnél, Kicsim? – kérdezte Stefan a feleségét.
- Szükségünk van a segítségedre. El kéne rejteni pár napra Amyt!
- Miért?
- Ez egy kicsit hosszú, majd elmesélem. Megteszed?
Stefan először rám, majd Sherryre nézett, nagyon sóhajtott, aztán bólintott. Nem értettem az egészből semmit, de nem számított. Bíztam volt őrangyalomban.
- Stefan képessége, hogy el tudja rejteni az őrangyalokat a Mesterek, és minden más őrangyal elől, így senki nem fogja érzékelni, hogy tulajdonképpen merre vagy. Azonban ezt maximum csak három napig tudja megtenni, és természetesen te sem fogod érzékelni, ha egy angyal van a közeledben, szóval igyekezned kell. Őrültség, amit teszek, de szeretlek, mint ha a testvérem lennél, és látom, hogy fontos neked Adam. Azonban nekem Brandon is ugyan olyan fontos, mint te, szóval ajánlom, hogy miután visszatérsz hozzánk, szeresd! Megérdemli!
- Köszönöm – suttogtam, majd Stefan mellém lépett, egyik kezét a vállamra helyezte, és behunyta a szemét.
Éreztem, hogy egy burok lepi be a testem, majd láttam, hogy Stefan és Sherry is elhalványulnak, aztán teljesen eltűnnek a szemem elől, és nem érzékelem őket.

Mindezek után amilyen gyorsan csak tudtam az ágyhoz rohantam, és egy kevés koncentrálás után a kivetített énem eltűnt az ágyból, helyette teljes valóban én feküdtem ott. Egy kis idő kellett, míg összeszedtem magam, majd rápillantottam az ágyam mellett lévő digitális óra kijelzőjére, ami azt mutatta, hogy már 8 napja fekszem a kórházban. Kicsit meglepődtem, de ezzel most nem tudtam foglalkozni, hiszen a másik szobában várt rám Adam.
Gyorsan kipattantam az ágyból, a felesleges drótokat kiszedtem magamból, és rohantam át a másik kórterembe. A szívem a kétszeres iramot járta, de igyekeztem lassan benyitni, hátha alszik Adam. Nem csalódtam, mélyen az igazak álmát aludta. Lassan az ágya mellé sétáltam, leültem az ágy szélére, és gyengéden megsimogattam az arcát. Összerezzent az érintésemre, majd lassan, fáradtan rám emelte a tekintetét. Mosolyogtam, ahogy láttam, hogy a boldogság fénye felcsillan a szemében, de még ott van benne a kételkedés is. Lassan, óvatosan felült az ágyában, és a kezét az arcomra fektette, mint aki nem akarja elhinni, hogy tényleg itt vagyok.
- Szia! – suttogtam.
- Amy! – neki is csak suttogásra tellett, de láttam, hogy kezd rájönni, nem álmodik. – Itt vagy! Tényleg itt vagy!
A végén már mosolygott, mire halkan felkuncogtam.
- Igen, itt vagyok – feleltem.
Adam hirtelen az ajkait az ajkaimra tapasztotta. Heves volt mégis gyengéd. Nem tiltakoztam. Átkaroltam a nyakát, majd visszacsókoltam. Legalább öt percig, ha nem tovább tartott a csókunk, mely heves volt, gyengéd, és édes.
Kapkodva szedtük a levegőt. Amikor Adam szemébe néztem, boldogságot láttam benne.
- El sem hiszem, hogy itt vagy!
- Pedig itt vagyok.
- Ez biztos az angyalok ajándéka nekem!
Erre a mondatra összeszorult a torkom, elkomolyodtam, és fátyolos lett a tekintetem.
- Igen biztos – nyögtem, és mosolyt erőltettem az arcomra, de inkább lett vicsor, mert Adam is elkomolyodott.
- Mi a baj?
- Beszélnünk kell, de nem most. Pihenned kell, ahogy nekem is. Visszamegyek. Holnap átjövök. Álmodj szépeket.
- Ne! Ne menj el! Maradj itt! Elférünk ketten is. Kérlek!
Az ágy másik felébe csúszott, és nem tudtam neki nemet mondani. Óvatosan melléfeküdtem, ő pedig átölelt, és ránk terítette a takarót. Elbűvölő mosoly játszott az ajkán. Hozzám hajolt, és megcsókolt ismét.
- Szeretlek! – suttogta, majd egy utolsó puszit adva a számra lehunyta a szemeit.
- Én is – feleltem, majd a könnyeimmel küzdve megpróbáltam álomra hajtani a fejemet.
A napokban egy nagyon fájdalmas és komoly beszélgetés vár ránk, amit a hátam közepére nem kívántam. Reménykedtem benne, hogy Stefan ereje kitart, és az elkövetkezendő három napot kihasználhatom, ha már több nem adatik meg.
Szomorúan, de a háromnapi együttlét reményével pár perc után sikerült álomra hajtanom a fejem Adam ölelő karjai közt.

Leia Mais...

Hazatértem, de nem tudom, hogy mikor lesz friss :S

Drága Olvasóim!
Bocsánat, hogy csak most írok, de tegnap el voltam foglalva. Szerda délután hazaértem a nyaralásból, de ahogy a címben is említettem, nem tudom, hogy mikor lesz friss, mivel a nővérem egy hét múlva elutazik Svájcba, és szeretném azt az egy hetemet még vele tölteni. Persze azért rólatok sem fogok megfeledkezni, hiszen a Vampire girl's life-ra már készül nagyban a következő fejezet, bár szerintem ott sem lesz friss egy héten belül.
Az igazat megvallva, még elég sok mindennel tartozom itt nektek, hiszen nem írtam még meg Sherry és Stefan eljegyzését valamint esküvőjét, és ha még nem mondtam volna, de szerintem már említettem, aki olvasta annak remélem örömet szerzek vele, hogy egy pályázatra készült novellámnak, a Bosszú és szerelemnek, elterveztem a folytatását, és dolgozom rajta!:)
Na jó az igazat megvallva, már legalább egy hónapja vagy másfél óta dolgozom rajta, csakhát az ihlet is nehezen jön, meg hát ugyebár időszűkében is vagyok. Na de a lényeg, hogy igyekszem bepótolni az elmaradásaimat, bár semmi biztosat nem tudok ígérni.
Addig is milliószor puszillak és ölellek titeket!

Ja és majdnem elfelejtettem!
Hatalmas köszönet azért, hogy míg távol volta, összegyűlt a négy komment.
Büszke vagyok rátok, és határtalanul boldoggá tettetek! :D

Üdvözlettel: Hugi

Leia Mais...

Ismét távozom

Drága Olvasóim!
Ezen a nyáron már sokadszor, de ismét megyek egy hétre Balatonra.
A véleményekkel kapcsolatban: még mindig hiányzik egy, amit remélem, hogy a távollétem alatt megkapok.
A kis fekete füzetemet természetesen viszem magammal, és majd egy-két unalmasabb pillanatomban igyekszem kreálni nektek valamit :)
Addig is míg távol leszek sokszor puszillak titeket, és remélem írtok nekem véleményt... nem csak annak az egynek örülnék :)
Vigyázzatok magatokra.
Sziasztok

Leia Mais...