Drága Olvasóim!
Kinek szomorúság, kinek öröm, de megérkezett az utolsó fejezet. A kritériumnak, miszerint 30-35 között kell lennie a fejezeteknek, ezennel eleget tettem, szóval jöjjön a 32. rész, ami egyben az utolsó is, de előtte szeretnék pár szót szólni (írni).
Sokszor voltam szomorú, mert nem igazán írtatok nekem vélemény, de azért akadt egynéhány ember, aki vette a fáradságot. Ezúton is szeretnék köszönetet mondani Dia's-nak, Joinnak, y.cs.009-nek, Carrie-nek, és végül, de nem utolsó sorban vicc1-nek, akik mindig vagy majdhogy nem mindig megillettek egy-egy jó szóval. Külön köszönet, és nagy cuppanós puszi oda messze Ausztriába Carrie-nek, aki mindig szánt rám egy kis időt, és leellenőrizte, hogy milyen zagyvaságokat írtam össze. :)
És azért nem feledkezek meg arról a többi rendszeres olvasómról sem, akik olvasták a történetem, csak nem írtak véleményt.
Nagyon szépen Köszönöm!
Tudom, hogy sokszor késett a fejezet, vagy rövid lett, de jól esett, hogy ti azért még mellettem álltatok.
Remélem azért sok panaszotok nem volt a fejezetekre, vagy az egész történetre, úgy összességében.
Öröm volt nektek írni, és határtalanul boldoggá tett.
Logikusan ehhez a fejezethez már nincs komment határ, de nagyon jól esne, ha ezt is megilletnétek pár szóval.
Talán nem felejtettem ki semmit, még egyszer köszönet mindenért, szeretlek Titeket!
Jó olvasást, és puszi mindenkinek! :)
Egy angyal érintése – 32. Fejezet
Nem tudtam megtenni. Összeroskadva, a fürdőszobaajtónak támaszkodva zokogok, és nem bírtam megtenni. Minden érintésére, minden csókjára Brandon képe villant fel a szemem előtt. Eleinte próbáltam titkolni, csak azzal foglalkoztam, hogy Adam boldog legyen, de eddig tartottam ki. Elfogyott az erőm, és zokogva rohantam a fürdőbe. Adam utánam jött, de nem engedtem be. Muszáj egyedül lennem. Tisztáznom kell magamban a dolgokat, és ehhez egy Adam – mentes hely kell! Igyekeztem visszafogni magam, mély levegőket vettem, és fokozatosan megnyugodtam. Még vár ránk legalább egy beszélgetés, amihez tiszta fejre volt szükségem.
Körülbelül fél órát töltöttem a mosdóban mire sikerült annyira megnyugodnom, és kitisztítani a fejem, hogy értelmes mondatokat rakjak össze, és mondjak ki.
Kezemmel a kilincsért nyúltam, hogy kimegyek, ám ekkor egy riadt hang tartott vissza.
- Amy!
- Sherry! Mit keresel itt? – rémültem meg egykor őrangyalom zilált külsejét tekintve.
- Sajnálom, de fent elszabadult a pokol. Azonnal vissza kell jönnöd. Stefan már csak egy-két óráig tudja tartani a védelmet rajtad!
Egy-két óra. Az nekem bőven elég. A lényeget meg tudom magyarázni Adamnek. Legalább is nagyon remélem.
- Kell az az egy-két óra. Kérlek Sherry, mondd meg Stefannak, hogy azt még bírja ki. Muszáj.
- De Amy, így mi is veszélybe kerülünk. Sajnálom, de vissza kell jönnöd.
- Nem tehetem – könnyek gyűltek a szemembe. – Ennyivel tartozom Adamnek. Ha visszamegyek esküszöm, hogy mindent magamra vállalok, és segítek nektek abban, hogy veletek ne történjen semmi, csak add meg nekem az a pár órát.
Éreztem, hogy Sherry tekintete az enyémbe mélyed, majd lassan, de biztosan mellém áll.
- Hatalmas kockázatot vállalunk Stefannal, aminek nagyon nem örülök, de rendben van. Remélem, tudod értékelni, hogy mit is teszünk mi most érted – felelte, majd eltűnt.
A nyugalom álcáját nagy erőfeszítések árán magamra erőszakolva léptem ki a kis hotelszobába.
Adam egyből mellettem termett, és át akart ölelni, de én elhúzódtam. Tekintetemet az ő tekintetébe fúrtam, és halkan, reszelős hanggal szólaltam meg.
- Nem lenne kedved sétálni egyet?
Nem vesztegethettem az időt, mindent el kellett neki mondanom, amit csak tudtam, de úgy éreztem, hogy megfulladok, ha ebben a szobában kell mindent előadnom.
- De, menjünk.
Se szó, se beszéd, az ajtó felé indultam nyomomban Adammel. Némán lépkedtünk egy jó darabig, majd mikor egy kisebb parkféleségbe értünk, belekezdtem mondandómba. Egyenesen a közepébe.
- Adam, én nem vagyok ember.
- Tessék? – hökkent meg a szólított.
- Jól hallottad. Nem vagyok ember.
- Nem értem. Akkor mégis mi vagy – hangjában cseppnyi gúnyt véltem felfedezni.
- Őrangyal. Pontosabban a te őrangyalod.
Pár másodperces hallgatás, majd kuncogás.
- Na persze. És azt akarod, hogy ezt el is higgyem? Amy, mostanában nagyon furcsa vagy. Nem lehet, hogy ez még a kómád utóhatásai?
- Nem Adam. Amit mondtam, az teljességgel igaz. Amikor a családommal autóbalesetünk volt, igazság szerint én is meghaltam, de kaptam egy lehetőséget, hogy visszajöjjek angyalként. Biztos emlékszel, még a kapcsolatunk elején lévő ájulásokra. Az azért történt, mert az akkori őrangyalom figyelemmel kísért. Megfelelő őrangyalalanynak néztem ki, és nem akarták, hogy meghaljak, mivel akkor nem válhattam volna azzá, ami most vagyok. Eleinte én sem akartam elhinni, és furcsa is volt, de aztán beletörődtem. Az első védencem egy idősebb férfi volt, akinek már meg voltak számlálva a napjai, de vigyáznom kellett rá, hogy ne idő előtt ragadja el a halál. Az volt az én vizsgám. Úgymond. Aztán megkaptam az új emberemet, akiről fogalmam sem volt, hogy kicsoda, de amikor megláttam a neved a papíron, majdnem dobtam egy hátast. Elméletileg nekem abban a szent pillanatban jelentenem kellett volna, hogy ismerlek, mivel akkor már jártunk, de én nem tettem meg, ugyanis, ha az őrangyal egy ismerősét kapja védencéül azonnal meg kell szakítania vele minden kapcsolatot. Nekem pedig eszem ágában sem volt elszakadni, hiszen az életemben majdhogynem te voltál az egyedüli biztos pont. Még Sherry elől is titkoltam, hogy ismernélek, de egy eset után, amikor meg kellett, mentenem téged mentorommá vált hajdani őrangyalom előtt lebuktam. Értelmetlen volt tagadni bármit is, így beismertem, hogy ismerlek, sőt egész szoros a kapcsolatunk. Mindent elmeséltem neki, és kértem, hogy maradjon ez a mi kettőnk titka. Vonakodva bár, de belement. Egy ideig meg is maradt titoknak, de aztán robbant a bomba. A Mesterek, azaz a főőrangyalok, akik öten vannak, valahogyan megtudták, hogy mi a helyzet. Iszonyú dühösek lettek, és azt a büntetést szabták ki rám, hogy fel kell költöznöm a Mennybe, és esküt kell tennem egy őrangyaltársammal. Mivel a fent köttetett esküt nem szeghetem meg, így örök életre a Mennybe vagyok ítélve. Iszonyatosan fájt, hogy elszakítanak tőled, de nem tehettem semmit. Az esküvőt megtartottuk, férjezett vagyok, de nem bírtam ki, hogy ne lássalak még egyszer utoljára, és ne magyarázzam meg az eltűnésemet.
- Várj! – szólt közbe. – Mennyi ideig voltál távol tőlem?
- Nem tudom. Elég sokáig.
- De hát hosszabb időre mostanában nem váltunk el. Akkor hogyan?
- Ez egy képesség. Ha nem tartózkodom a Földön vagy éppen a védencemnek kell segítenem, akkor úgy mond, ki tudom vetíteni magam, hogy a velem tartózkodók ne vegyék észre a távollétemet, mivel az emberek nem tudhatnak, és nem is tudnak a létezésünkről.
Néhány perc kínos csend után Adam megszólalt.
- Tehát összefoglalva, nem vagy ember, hanem angyal. A dolgod az, hogy rám vigyázz és éppen ezért el kéne hagynod, de te anno ezt még sem tetted le, majd amikor lebuktál kényszerítettek rá, és most azért vagy itt, hogy elbúcsúzz. A főnökeid tudják, hogy velem vagy?
- Nem igazán, ezért nincs is sok időm. Csak szerettem volna, hogy tudd, szeretlek.
Lassú léptekkel elindultam Adam felé, hogy még egy búcsúcsókot leheljek az ajkaira, ám amikor már csak milliméterekre voltak egymástól az ajkaink, Adam elhúzódott, és fájdalommal, dühvel teli szemekkel meredt rám.
- Hát ez fenomenális. Idejössz, és úgy gondolod, hogy rám zúdítod az összes kis titkodat, majd szerelmet vallasz nekem és elmész. Te komolyan úgy gondoltad, hogy ezt egy óra alatt lerendezheted? És a hoteles jelenet mi volt? Ha jól gondolom szeretkezni akartál velem. Vagy úgy gondoltad, hogy még egyszer jól megforgatod bennem a kést, aztán hagysz el? Ráadásul úgy, hogy közben van egy férjed? Szánalmas. Csalódtam benned Amy – vágta hozzám Adam, majd hátat fordított, és elindult.
Kellett pár másodperc, hogy megemésszem a hallottakat, majd összeszedtem magam annyira, hogy Adam után rohanjak. A könyökét megragadva magam felé fordítottam.
- Adam, várj! Szeretlek – eredtek el a könnyeim.
A tekintetében most már csak színtiszta fájdalom csillogott.
- Ha szeretnél nem jöttél volna ide, hogy még nagyobb fájdalmat okozz – indulni akart, de hirtelen megtorpant, és még visszafordult. – Ja, és ez a tiéd, de így már semmit nem ér.
Hirtelen egy kis fekete tárgy repült felém, amit automatikusan elkaptam. Remegő kézzel nyitottam fel a kis tárgy fedelét, majd kezemet a szám elé kaptam, és még sűrűbben kezdett el folyni a szememből a könny. A dobozka egy gyönyörűen megmunkált, régi jegygyűrűt tartalmazott, mely egy kicsit fel lett újítva, a kő ki lett cserélve, és a belsejébe az volt vésve, hogy Az én Amymnek.
- Adam… - akartam bocsánatért esedezni, de a mondatot Sherry rémült kiáltása fojtotta belém, amit csak én hallhattam. A rémülettől belém fagyott a szó, és Adam érdeklődve figyelt, hogy mit akartam mondani.
- Amy! Lejárt az időd! Azonnal vissza kell jönnöd, különben…
- Amy Headway! – Michael hangja élesen csattant.
Elakadt a szavam, és jeges rémület lett rajtam úrrá. Hát mégis megtaláltak.
- Megszegted az őrangyalok törtvényét, becsaptál minket, majd megszegted az angyalesküt, és a fogadalmadat, miszerint nem fogsz többé hazudni nekünk. Ezért büntetés jár.
- Bocsánatukért esedezem Mesterek, és a büntetést tisztelettel viselem, de arra kérem önöket, hogy senki mást ne büntessenek, csak engem. Ez egyedül az én saram.
- Szemtelen nőszemély! Még van képed szívességet kérni? – csattant Marie hangja.
- Én…
- Hagyd a további mondandódat. Csak szófecsérlés! – csatlakozott Marie-hez Ariel is. Hangja merő lenézés volt.
- Nyugalom hölgyeim – csitította Michael az Úrnőket, majd felém fordult. – Az esetet tüzetesen ki fogjuk vizsgálni, és eszerint fogunk büntetni. A büntetésből mindenki megkapja a maga jussát. Azonban a te büntetésedről már most döntöttünk. Engedetlenségedért a tetteid okozója felel. Adam Bloomra halál vár!
- Neee! – sikítottam, de ekkor az öt főőrangyal eltűnt, Adam pedig összeesett.
Még idejében kaptam el, hogy feje ne koppanjon a járdán.
- Segítség! – kiáltoztam, és zokogtam, de tudtam, hogy minden hiába. Senki nem hall, nem lát, és nem tud segíteni. – Adam! Nem halhatsz meg!
Tehetetlenül hanyatlottam Adam mozdulatlan, halott teste fölé, és engedtem, hogy rázzon a sírás. Soha nem gondoltam volna, hogy ez lesz a következménye a tetteimnek. Pont ezt akartam elkerülni, hogy Adammel miattam történjen valami, erre tessék. Most mégis miattam fekszik itt holtan.
A világ megszűnt létezni körülöttem. Semmire sem vágytam jobban, mint hogy megnyíljon a föld, és elnyeljen. Mindenki életét elrontottam.
- Amy! – hallottam valahonnan a távolból a nevem, de amikor tudatom kitisztult Sherry állt előttem komor ábrázattal. – Még megmentheted.
Ez a két szó elég volt ahhoz, hogy kirángasson az önsanyargatásból, és újra reményt adjon.
- Hogyan? – kapaszkodtam bele egyből az utolsó szalmaszálba.
- Tested energiáinak segítségével visszaadhatod neki az életét, de tudnod kell, ha ezt megteszed, teljes értékű angyallá változol, ami azt jelenti, hogy kapsz szárnyakat, és felkerülsz a Mennybe, de soha többé nem jöhetsz le a Földre. Soha többé nem tudsz, és nem érintkezhetsz egy emberrel sem.
Kellett egy kis idő, hogy felfogjam a hallottakat, majd viszonylag hamar sikerült is döntenem. Bármit megtennék Adamért, és úgy érzem, hogy ez nem nagy ár. Mindenképpen el kellett volna szakadnom tőle, így legalább van esélyem egy új esélyt adni neki, hogy boldog lehessen. Ha nem is velem legalább valaki mással.
- Mit kell tennem? – néztem eltökélten mentorom szemébe.
- Biztos vagy benne? Ha elkezded, nincs visszaút
- Megcsinálom!
- Rendben. Helyezd a tenyered Adam mellkasára, majd pedig koncentrálj erősen, és érezd, hogy az energiád átáramlik a másik testbe. Összpontosíts!
A kezem a megfelelő helyre raktam, majd kicsit lehiggadva, csukott szemmel erősen összpontosítani kezdtem.
Jó öt percig nem történt semmi. Már azt hittem, hogy nem fog sikerülni, ám ekkor valami megváltozott.
A kezem, és Adam mellkasa között szinte szikrázott a levegő. Halvány mosoly játszott az ajkaimon, ahogy éreztem az energiaáramlást.
Aztán nem sokkal később, éreztem, hogy valami megváltozik rajtam, bennem. Pillantásom végig futtattam magamon, és meglepődve tapasztaltam, hogy az egész testem, sőt még Adamé is ragyog. Ez után pedig érzékeltem, hogy a lapockáimból két hatalmas, gyönyörű, fehér szárny bontakozik ki.
Tudtam, hogy hamarosan vége, így Adamre vetettem egy utolsó pillantást, majd az energiaáramlás abbamaradt, a testünk megszűnt ragyogni, Adam elkezdett lélegezni, és pedig többé-kevésbé elégedetten álltam fel a földről, majd halvány mosollyal az arcomon pillantottam le Adamre. Ekkor az ő szemei is kipattantak, és egyenesen rám tekintettek, de tudtam, hogy nem láthat. Már nem. Félig az öröm, félig a bánat könnyein át, keserédes mosollyal az ajkaimon két suttogtam.
- Szeretlek Adam!
Aztán Sherryvel az oldalamon elindultam a Menny felé örökre magam mögött hagyva a Földet, és a szeretteimet.
-*-
Öt év. Pontosan ennyi telt el azóta, hogy magamat feláldozva új életet adtam egykori szerelmemnek. Szerencsére rajtam kívül még sem büntettek meg senkit a Mesterek. Nem bírtam volna azzal a tudattal élni, hogy még valakinek tönkre tettem az életét. Azon az estén, mikor angyalként tértem vissza új otthonomba, rettentően megviselt voltam, és legnagyobb csodálkozásomra Brandon semmit nem kérdezve odajött hozzám, és átölelt. Rosszul éreztem magam, hogy vele is mit tettem. Bocsánatot kértem vagy ezerszer, és ő ezerszer monda el mosolyogva, hogy nem haragszik.
Akkor abban a szent pillanatban megfogadtam, hogy boldoggá teszem. Sok mindenen ment keresztül, egy kis boldogságot igazán megérdemel.
Igyekeztem minél több szeretetet, sőt még talán egy kis szerelmet is mutatni, ami idővel mindig erősebb lett, így most már öt év után bátran merem kijelenteni, hogy Szeretem.
A boldoggá tétel pedig jobban sikerült, mint gondoltam.
A visszaérkezésem után két-három nappal rosszul lettem. Kiderült, hogy terhes vagyok. Mikor Brandonnak elmondtam az örömhírt, majd kiugrott a bőréből. Azonban az örömöt szerencsétlenségemre azonnal követte az aggodalom. Levakarni sem tudtam magamról férjemet. A nap huszonnégy óráját, ha lehet velem töltötte, és a hasamat simogatta, vagy a pocaklakónak adott atyai tanácsokat. Kilenc aggodalommal teli hónap után meg is született a lányunk, akit közös megegyezés alapján Zoénak neveztünk el. Zoé megérkeztével kezdett helyrerázódni az életem, és elég volt rá pillantanom, boldogság lett úrrá rajtam. Nehéz volt túltennem magam Adamen, de sikerült. Hála Brandonnak, Zoénak, és az újabb pocaklakónak – mosolyodtam el, majd kezemmel végigsimítottam hatalmas hasamon. Már a vége fele jártam a terhességnek.
- Mi az édes? – hallottam meg a fejemet az ölében tartó férjemet.
- Semmi csak visszagondoltam az elmúlt öt évre – mosolyogtam.
- De ugye nem …
- Aúúú – szakítottam félbe Brandont, majd kezemet a hasamra tettem, és összegörnyedtem. – Jön…a…baba.
Nyögtem ki nagy nehezen, és szerencsére Brandon nem tétlenkedett.
A szülés viszonylag simán zajlott, és hamar vége lett. Mikor visszahozták a kisfiamat megfürdetve, bebugyolálva, beengedték hozzám Brandont, és Zoét is.
Mind a ketten az ágyam mellé álltak, és a picit figyelték. Zoé tekintetében érdeklődést, izgatottságot véltem felfedezni, Brandonéban boldogságot, és szeretetet.
Aztán a tekintetem találkozott Brandonéval, aki rám mosolygott, megcsókolt, majd a fülembe suttogott.
- Köszönöm, és szeretlek.
- Én is szeretlek – viszonoztam a vallomást, majd magamban hálát adtam a Teremtőnek, hogy annyi rossz után, végre én is megkaptam a boldogságot.
Leia Mais...
Kinek szomorúság, kinek öröm, de megérkezett az utolsó fejezet. A kritériumnak, miszerint 30-35 között kell lennie a fejezeteknek, ezennel eleget tettem, szóval jöjjön a 32. rész, ami egyben az utolsó is, de előtte szeretnék pár szót szólni (írni).
Sokszor voltam szomorú, mert nem igazán írtatok nekem vélemény, de azért akadt egynéhány ember, aki vette a fáradságot. Ezúton is szeretnék köszönetet mondani Dia's-nak, Joinnak, y.cs.009-nek, Carrie-nek, és végül, de nem utolsó sorban vicc1-nek, akik mindig vagy majdhogy nem mindig megillettek egy-egy jó szóval. Külön köszönet, és nagy cuppanós puszi oda messze Ausztriába Carrie-nek, aki mindig szánt rám egy kis időt, és leellenőrizte, hogy milyen zagyvaságokat írtam össze. :)
És azért nem feledkezek meg arról a többi rendszeres olvasómról sem, akik olvasták a történetem, csak nem írtak véleményt.
Nagyon szépen Köszönöm!
Tudom, hogy sokszor késett a fejezet, vagy rövid lett, de jól esett, hogy ti azért még mellettem álltatok.
Remélem azért sok panaszotok nem volt a fejezetekre, vagy az egész történetre, úgy összességében.
Öröm volt nektek írni, és határtalanul boldoggá tett.
Logikusan ehhez a fejezethez már nincs komment határ, de nagyon jól esne, ha ezt is megilletnétek pár szóval.
Talán nem felejtettem ki semmit, még egyszer köszönet mindenért, szeretlek Titeket!
Jó olvasást, és puszi mindenkinek! :)
Egy angyal érintése – 32. Fejezet
Nem tudtam megtenni. Összeroskadva, a fürdőszobaajtónak támaszkodva zokogok, és nem bírtam megtenni. Minden érintésére, minden csókjára Brandon képe villant fel a szemem előtt. Eleinte próbáltam titkolni, csak azzal foglalkoztam, hogy Adam boldog legyen, de eddig tartottam ki. Elfogyott az erőm, és zokogva rohantam a fürdőbe. Adam utánam jött, de nem engedtem be. Muszáj egyedül lennem. Tisztáznom kell magamban a dolgokat, és ehhez egy Adam – mentes hely kell! Igyekeztem visszafogni magam, mély levegőket vettem, és fokozatosan megnyugodtam. Még vár ránk legalább egy beszélgetés, amihez tiszta fejre volt szükségem.
Körülbelül fél órát töltöttem a mosdóban mire sikerült annyira megnyugodnom, és kitisztítani a fejem, hogy értelmes mondatokat rakjak össze, és mondjak ki.
Kezemmel a kilincsért nyúltam, hogy kimegyek, ám ekkor egy riadt hang tartott vissza.
- Amy!
- Sherry! Mit keresel itt? – rémültem meg egykor őrangyalom zilált külsejét tekintve.
- Sajnálom, de fent elszabadult a pokol. Azonnal vissza kell jönnöd. Stefan már csak egy-két óráig tudja tartani a védelmet rajtad!
Egy-két óra. Az nekem bőven elég. A lényeget meg tudom magyarázni Adamnek. Legalább is nagyon remélem.
- Kell az az egy-két óra. Kérlek Sherry, mondd meg Stefannak, hogy azt még bírja ki. Muszáj.
- De Amy, így mi is veszélybe kerülünk. Sajnálom, de vissza kell jönnöd.
- Nem tehetem – könnyek gyűltek a szemembe. – Ennyivel tartozom Adamnek. Ha visszamegyek esküszöm, hogy mindent magamra vállalok, és segítek nektek abban, hogy veletek ne történjen semmi, csak add meg nekem az a pár órát.
Éreztem, hogy Sherry tekintete az enyémbe mélyed, majd lassan, de biztosan mellém áll.
- Hatalmas kockázatot vállalunk Stefannal, aminek nagyon nem örülök, de rendben van. Remélem, tudod értékelni, hogy mit is teszünk mi most érted – felelte, majd eltűnt.
A nyugalom álcáját nagy erőfeszítések árán magamra erőszakolva léptem ki a kis hotelszobába.
Adam egyből mellettem termett, és át akart ölelni, de én elhúzódtam. Tekintetemet az ő tekintetébe fúrtam, és halkan, reszelős hanggal szólaltam meg.
- Nem lenne kedved sétálni egyet?
Nem vesztegethettem az időt, mindent el kellett neki mondanom, amit csak tudtam, de úgy éreztem, hogy megfulladok, ha ebben a szobában kell mindent előadnom.
- De, menjünk.
Se szó, se beszéd, az ajtó felé indultam nyomomban Adammel. Némán lépkedtünk egy jó darabig, majd mikor egy kisebb parkféleségbe értünk, belekezdtem mondandómba. Egyenesen a közepébe.
- Adam, én nem vagyok ember.
- Tessék? – hökkent meg a szólított.
- Jól hallottad. Nem vagyok ember.
- Nem értem. Akkor mégis mi vagy – hangjában cseppnyi gúnyt véltem felfedezni.
- Őrangyal. Pontosabban a te őrangyalod.
Pár másodperces hallgatás, majd kuncogás.
- Na persze. És azt akarod, hogy ezt el is higgyem? Amy, mostanában nagyon furcsa vagy. Nem lehet, hogy ez még a kómád utóhatásai?
- Nem Adam. Amit mondtam, az teljességgel igaz. Amikor a családommal autóbalesetünk volt, igazság szerint én is meghaltam, de kaptam egy lehetőséget, hogy visszajöjjek angyalként. Biztos emlékszel, még a kapcsolatunk elején lévő ájulásokra. Az azért történt, mert az akkori őrangyalom figyelemmel kísért. Megfelelő őrangyalalanynak néztem ki, és nem akarták, hogy meghaljak, mivel akkor nem válhattam volna azzá, ami most vagyok. Eleinte én sem akartam elhinni, és furcsa is volt, de aztán beletörődtem. Az első védencem egy idősebb férfi volt, akinek már meg voltak számlálva a napjai, de vigyáznom kellett rá, hogy ne idő előtt ragadja el a halál. Az volt az én vizsgám. Úgymond. Aztán megkaptam az új emberemet, akiről fogalmam sem volt, hogy kicsoda, de amikor megláttam a neved a papíron, majdnem dobtam egy hátast. Elméletileg nekem abban a szent pillanatban jelentenem kellett volna, hogy ismerlek, mivel akkor már jártunk, de én nem tettem meg, ugyanis, ha az őrangyal egy ismerősét kapja védencéül azonnal meg kell szakítania vele minden kapcsolatot. Nekem pedig eszem ágában sem volt elszakadni, hiszen az életemben majdhogynem te voltál az egyedüli biztos pont. Még Sherry elől is titkoltam, hogy ismernélek, de egy eset után, amikor meg kellett, mentenem téged mentorommá vált hajdani őrangyalom előtt lebuktam. Értelmetlen volt tagadni bármit is, így beismertem, hogy ismerlek, sőt egész szoros a kapcsolatunk. Mindent elmeséltem neki, és kértem, hogy maradjon ez a mi kettőnk titka. Vonakodva bár, de belement. Egy ideig meg is maradt titoknak, de aztán robbant a bomba. A Mesterek, azaz a főőrangyalok, akik öten vannak, valahogyan megtudták, hogy mi a helyzet. Iszonyú dühösek lettek, és azt a büntetést szabták ki rám, hogy fel kell költöznöm a Mennybe, és esküt kell tennem egy őrangyaltársammal. Mivel a fent köttetett esküt nem szeghetem meg, így örök életre a Mennybe vagyok ítélve. Iszonyatosan fájt, hogy elszakítanak tőled, de nem tehettem semmit. Az esküvőt megtartottuk, férjezett vagyok, de nem bírtam ki, hogy ne lássalak még egyszer utoljára, és ne magyarázzam meg az eltűnésemet.
- Várj! – szólt közbe. – Mennyi ideig voltál távol tőlem?
- Nem tudom. Elég sokáig.
- De hát hosszabb időre mostanában nem váltunk el. Akkor hogyan?
- Ez egy képesség. Ha nem tartózkodom a Földön vagy éppen a védencemnek kell segítenem, akkor úgy mond, ki tudom vetíteni magam, hogy a velem tartózkodók ne vegyék észre a távollétemet, mivel az emberek nem tudhatnak, és nem is tudnak a létezésünkről.
Néhány perc kínos csend után Adam megszólalt.
- Tehát összefoglalva, nem vagy ember, hanem angyal. A dolgod az, hogy rám vigyázz és éppen ezért el kéne hagynod, de te anno ezt még sem tetted le, majd amikor lebuktál kényszerítettek rá, és most azért vagy itt, hogy elbúcsúzz. A főnökeid tudják, hogy velem vagy?
- Nem igazán, ezért nincs is sok időm. Csak szerettem volna, hogy tudd, szeretlek.
Lassú léptekkel elindultam Adam felé, hogy még egy búcsúcsókot leheljek az ajkaira, ám amikor már csak milliméterekre voltak egymástól az ajkaink, Adam elhúzódott, és fájdalommal, dühvel teli szemekkel meredt rám.
- Hát ez fenomenális. Idejössz, és úgy gondolod, hogy rám zúdítod az összes kis titkodat, majd szerelmet vallasz nekem és elmész. Te komolyan úgy gondoltad, hogy ezt egy óra alatt lerendezheted? És a hoteles jelenet mi volt? Ha jól gondolom szeretkezni akartál velem. Vagy úgy gondoltad, hogy még egyszer jól megforgatod bennem a kést, aztán hagysz el? Ráadásul úgy, hogy közben van egy férjed? Szánalmas. Csalódtam benned Amy – vágta hozzám Adam, majd hátat fordított, és elindult.
Kellett pár másodperc, hogy megemésszem a hallottakat, majd összeszedtem magam annyira, hogy Adam után rohanjak. A könyökét megragadva magam felé fordítottam.
- Adam, várj! Szeretlek – eredtek el a könnyeim.
A tekintetében most már csak színtiszta fájdalom csillogott.
- Ha szeretnél nem jöttél volna ide, hogy még nagyobb fájdalmat okozz – indulni akart, de hirtelen megtorpant, és még visszafordult. – Ja, és ez a tiéd, de így már semmit nem ér.
Hirtelen egy kis fekete tárgy repült felém, amit automatikusan elkaptam. Remegő kézzel nyitottam fel a kis tárgy fedelét, majd kezemet a szám elé kaptam, és még sűrűbben kezdett el folyni a szememből a könny. A dobozka egy gyönyörűen megmunkált, régi jegygyűrűt tartalmazott, mely egy kicsit fel lett újítva, a kő ki lett cserélve, és a belsejébe az volt vésve, hogy Az én Amymnek.
- Adam… - akartam bocsánatért esedezni, de a mondatot Sherry rémült kiáltása fojtotta belém, amit csak én hallhattam. A rémülettől belém fagyott a szó, és Adam érdeklődve figyelt, hogy mit akartam mondani.
- Amy! Lejárt az időd! Azonnal vissza kell jönnöd, különben…
- Amy Headway! – Michael hangja élesen csattant.
Elakadt a szavam, és jeges rémület lett rajtam úrrá. Hát mégis megtaláltak.
- Megszegted az őrangyalok törtvényét, becsaptál minket, majd megszegted az angyalesküt, és a fogadalmadat, miszerint nem fogsz többé hazudni nekünk. Ezért büntetés jár.
- Bocsánatukért esedezem Mesterek, és a büntetést tisztelettel viselem, de arra kérem önöket, hogy senki mást ne büntessenek, csak engem. Ez egyedül az én saram.
- Szemtelen nőszemély! Még van képed szívességet kérni? – csattant Marie hangja.
- Én…
- Hagyd a további mondandódat. Csak szófecsérlés! – csatlakozott Marie-hez Ariel is. Hangja merő lenézés volt.
- Nyugalom hölgyeim – csitította Michael az Úrnőket, majd felém fordult. – Az esetet tüzetesen ki fogjuk vizsgálni, és eszerint fogunk büntetni. A büntetésből mindenki megkapja a maga jussát. Azonban a te büntetésedről már most döntöttünk. Engedetlenségedért a tetteid okozója felel. Adam Bloomra halál vár!
- Neee! – sikítottam, de ekkor az öt főőrangyal eltűnt, Adam pedig összeesett.
Még idejében kaptam el, hogy feje ne koppanjon a járdán.
- Segítség! – kiáltoztam, és zokogtam, de tudtam, hogy minden hiába. Senki nem hall, nem lát, és nem tud segíteni. – Adam! Nem halhatsz meg!
Tehetetlenül hanyatlottam Adam mozdulatlan, halott teste fölé, és engedtem, hogy rázzon a sírás. Soha nem gondoltam volna, hogy ez lesz a következménye a tetteimnek. Pont ezt akartam elkerülni, hogy Adammel miattam történjen valami, erre tessék. Most mégis miattam fekszik itt holtan.
A világ megszűnt létezni körülöttem. Semmire sem vágytam jobban, mint hogy megnyíljon a föld, és elnyeljen. Mindenki életét elrontottam.
- Amy! – hallottam valahonnan a távolból a nevem, de amikor tudatom kitisztult Sherry állt előttem komor ábrázattal. – Még megmentheted.
Ez a két szó elég volt ahhoz, hogy kirángasson az önsanyargatásból, és újra reményt adjon.
- Hogyan? – kapaszkodtam bele egyből az utolsó szalmaszálba.
- Tested energiáinak segítségével visszaadhatod neki az életét, de tudnod kell, ha ezt megteszed, teljes értékű angyallá változol, ami azt jelenti, hogy kapsz szárnyakat, és felkerülsz a Mennybe, de soha többé nem jöhetsz le a Földre. Soha többé nem tudsz, és nem érintkezhetsz egy emberrel sem.
Kellett egy kis idő, hogy felfogjam a hallottakat, majd viszonylag hamar sikerült is döntenem. Bármit megtennék Adamért, és úgy érzem, hogy ez nem nagy ár. Mindenképpen el kellett volna szakadnom tőle, így legalább van esélyem egy új esélyt adni neki, hogy boldog lehessen. Ha nem is velem legalább valaki mással.
- Mit kell tennem? – néztem eltökélten mentorom szemébe.
- Biztos vagy benne? Ha elkezded, nincs visszaút
- Megcsinálom!
- Rendben. Helyezd a tenyered Adam mellkasára, majd pedig koncentrálj erősen, és érezd, hogy az energiád átáramlik a másik testbe. Összpontosíts!
A kezem a megfelelő helyre raktam, majd kicsit lehiggadva, csukott szemmel erősen összpontosítani kezdtem.
Jó öt percig nem történt semmi. Már azt hittem, hogy nem fog sikerülni, ám ekkor valami megváltozott.
A kezem, és Adam mellkasa között szinte szikrázott a levegő. Halvány mosoly játszott az ajkaimon, ahogy éreztem az energiaáramlást.
Aztán nem sokkal később, éreztem, hogy valami megváltozik rajtam, bennem. Pillantásom végig futtattam magamon, és meglepődve tapasztaltam, hogy az egész testem, sőt még Adamé is ragyog. Ez után pedig érzékeltem, hogy a lapockáimból két hatalmas, gyönyörű, fehér szárny bontakozik ki.
Tudtam, hogy hamarosan vége, így Adamre vetettem egy utolsó pillantást, majd az energiaáramlás abbamaradt, a testünk megszűnt ragyogni, Adam elkezdett lélegezni, és pedig többé-kevésbé elégedetten álltam fel a földről, majd halvány mosollyal az arcomon pillantottam le Adamre. Ekkor az ő szemei is kipattantak, és egyenesen rám tekintettek, de tudtam, hogy nem láthat. Már nem. Félig az öröm, félig a bánat könnyein át, keserédes mosollyal az ajkaimon két suttogtam.
- Szeretlek Adam!
Aztán Sherryvel az oldalamon elindultam a Menny felé örökre magam mögött hagyva a Földet, és a szeretteimet.
-*-
Öt év. Pontosan ennyi telt el azóta, hogy magamat feláldozva új életet adtam egykori szerelmemnek. Szerencsére rajtam kívül még sem büntettek meg senkit a Mesterek. Nem bírtam volna azzal a tudattal élni, hogy még valakinek tönkre tettem az életét. Azon az estén, mikor angyalként tértem vissza új otthonomba, rettentően megviselt voltam, és legnagyobb csodálkozásomra Brandon semmit nem kérdezve odajött hozzám, és átölelt. Rosszul éreztem magam, hogy vele is mit tettem. Bocsánatot kértem vagy ezerszer, és ő ezerszer monda el mosolyogva, hogy nem haragszik.
Akkor abban a szent pillanatban megfogadtam, hogy boldoggá teszem. Sok mindenen ment keresztül, egy kis boldogságot igazán megérdemel.
Igyekeztem minél több szeretetet, sőt még talán egy kis szerelmet is mutatni, ami idővel mindig erősebb lett, így most már öt év után bátran merem kijelenteni, hogy Szeretem.
A boldoggá tétel pedig jobban sikerült, mint gondoltam.
A visszaérkezésem után két-három nappal rosszul lettem. Kiderült, hogy terhes vagyok. Mikor Brandonnak elmondtam az örömhírt, majd kiugrott a bőréből. Azonban az örömöt szerencsétlenségemre azonnal követte az aggodalom. Levakarni sem tudtam magamról férjemet. A nap huszonnégy óráját, ha lehet velem töltötte, és a hasamat simogatta, vagy a pocaklakónak adott atyai tanácsokat. Kilenc aggodalommal teli hónap után meg is született a lányunk, akit közös megegyezés alapján Zoénak neveztünk el. Zoé megérkeztével kezdett helyrerázódni az életem, és elég volt rá pillantanom, boldogság lett úrrá rajtam. Nehéz volt túltennem magam Adamen, de sikerült. Hála Brandonnak, Zoénak, és az újabb pocaklakónak – mosolyodtam el, majd kezemmel végigsimítottam hatalmas hasamon. Már a vége fele jártam a terhességnek.
- Mi az édes? – hallottam meg a fejemet az ölében tartó férjemet.
- Semmi csak visszagondoltam az elmúlt öt évre – mosolyogtam.
- De ugye nem …
- Aúúú – szakítottam félbe Brandont, majd kezemet a hasamra tettem, és összegörnyedtem. – Jön…a…baba.
Nyögtem ki nagy nehezen, és szerencsére Brandon nem tétlenkedett.
A szülés viszonylag simán zajlott, és hamar vége lett. Mikor visszahozták a kisfiamat megfürdetve, bebugyolálva, beengedték hozzám Brandont, és Zoét is.
Mind a ketten az ágyam mellé álltak, és a picit figyelték. Zoé tekintetében érdeklődést, izgatottságot véltem felfedezni, Brandonéban boldogságot, és szeretetet.
Aztán a tekintetem találkozott Brandonéval, aki rám mosolygott, megcsókolt, majd a fülembe suttogott.
- Köszönöm, és szeretlek.
- Én is szeretlek – viszonoztam a vallomást, majd magamban hálát adtam a Teremtőnek, hogy annyi rossz után, végre én is megkaptam a boldogságot.
The End
