0

Mikulás :)

2010. december 6., hétfő.
Nagyon Boldog Mikulást minden kedves olvasómnak, és minden idelátogatónak! :)



Leia Mais...
1

Ismét nagyon meghatódtam, és nagyon köszönöm

2010. november 21., vasárnap.

Nagyon szépen köszönöm a díjat Joinnak!

A legjobb főszereplő díj, melyet Amy Headway kapott.
Róla néhány szó: Ember, majd megérdemelten őrangyal, aztán egy súlyos hiba után már csak angyal...

Akinek küldöm: Dorothea: Viszontagságok és apró örömök (Dot)
Leia Mais...
0

Díj =)

2010. október 19., kedd.
Ezer köszönet a díjért drága Joinnak! :)

Szabályok:
1. Köszönd meg!
2. Linkeld be a blogját akitől kaptad!
3. Küld el 4 embernek!
4. Tedd ki az oldaladra!
5. Értesítsd a személyeket akiknek küldöd!

Az első, második és negyedik pontot megtettem.
Azonban lehet, hogy most pár ember számára ez bunkón fog hangzani, de én nem küldöm tovább. Szívem szerint mindenkinek elküldeném, mert mindenki megérdemli, akit én olvasok. Szóval nem küldöm el senkinek, de aki látja (és egyben olvassa ezt a kis valamit) az bátran gondolja, hogy megkapja tőlem, mert én mindenkinek küldöm. :)
Leia Mais...
1

Válasz

2010. október 16., szombat.
Drága Dia's, Vicc1, Join és Carrie!
Tudom, hogy már régen megírtátok a kommentet az utolsó fejezetemhez, és szándékoztam is válaszolni csak valahogy mindig elmaradt. Sajnálom.
Most viszont bepótolom, és úgy gondoltam megérdemlitek, hogy egy bejegyzésben tegyem ezt meg. :)

Dia's!
Egyetlen és pótolhatatlan Dia'som. Mi lenne velem nélküled? :)
Örülök, hogy a végére azért sikerült megkedveltetnem veled Brandont. :)
A jó sajnos általában valami rosszal is jár, és ezt a rosszat most sajnos Adam kapta.
A fenyegetéseid nekem is hiányoznak... már alig várom, hogy olvashassam a véleményeidet a másik blogomon. :)
Boldog vagyok, hogy tetszett a történet. Köszönöm minden egyes szavadat a fejezeteim végén, és hogy hű olvasóm voltál.
Puszi

Kedves Vicc1!
Nagyon jó érzés, hogy tetszett a történetem, és hű olvasóm voltál. :)
Mikor elkezdtem a történetemet nem gondoltam, hogy lesz olyan ember, akit személyesen nem ismerek és mégis elkezdi a történetem. Pláne nem mertem arra gondolni, hogy rendszeres olvasómmá is válik az illető, és ilyen szavakat kapok tőle.
Nagyon sok köszönet minden egyes szavadért! :)
Még számomra is hihetetlen, hogy az én történetem annyira mély benyomást tett egyes emberekre, hogy könnyezve olvassák végig.
Köszönöm, hogy olvastad a történetemet, és egypár szóval kifejezted az érzéseidet.
Puszi

Join!
Köszönöm a dicséretet. Igyekeztem méltón befejezni a történetet. Sőt ezer köszönet minden egyes szavadért! Te is, csak úgy mint a többiek, mindig elmondtad a véleményedet egy-két szóval a fejezeteim végén, és ha őszinte akarok lenni, akkor bevallom, hogy sokszor csak az tartott vissza a blog bezárásától, hogy Te, Vicc1, Dia's és Carrie rendszeresen írtatok nekem pár sort.
Köszönök mindent!
Puszi

Carrie!
Jaj, dárga Carriem!
A legnagyobb támaszom, a legjobb bétázóm és a legjobb tanácsadóm voltál! :)
Nélküled ez a történet nem sikerült volna olyan jól, mint amennyire sikerült. A történet igen, véget ért, de hogy lesz-e folytatás vagy esetleg valami más storyba belekezdek... ki tudja. A jövő kifürkészhetetlen... Bármi megtörténhet még :)
Köszönöm a kis reklámodat, hogy felhívod az emberek figyelmét a másik blogomra.
Remélem azért majd azt is olvassák néhányan :)
Te is nagyon hiányzol nekem! Vigyázz magadra, és sok puszi.
Ja, és persze neked is nagyon nagyon nagyon szépen köszönök mindent! :)
Leia Mais...
4

Hát ezt is megértük :)

2010. szeptember 12., vasárnap.
Drága Olvasóim!
Kinek szomorúság, kinek öröm, de megérkezett az utolsó fejezet. A kritériumnak, miszerint 30-35 között kell lennie a fejezeteknek, ezennel eleget tettem, szóval jöjjön a 32. rész, ami egyben az utolsó is, de előtte szeretnék pár szót szólni (írni).
Sokszor voltam szomorú, mert nem igazán írtatok nekem vélemény, de azért akadt egynéhány ember, aki vette a fáradságot. Ezúton is szeretnék köszönetet mondani Dia's-nak, Joinnak, y.cs.009-nek, Carrie-nek, és végül, de nem utolsó sorban vicc1-nek, akik mindig vagy majdhogy nem mindig megillettek egy-egy jó szóval. Külön köszönet, és nagy cuppanós puszi oda messze Ausztriába Carrie-nek, aki mindig szánt rám egy kis időt, és leellenőrizte, hogy milyen zagyvaságokat írtam össze. :)
És azért nem feledkezek meg arról a többi rendszeres olvasómról sem, akik olvasták a történetem, csak nem írtak véleményt.
Nagyon szépen Köszönöm!
Tudom, hogy sokszor késett a fejezet, vagy rövid lett, de jól esett, hogy ti azért még mellettem álltatok.
Remélem azért sok panaszotok nem volt a fejezetekre, vagy az egész történetre, úgy összességében.
Öröm volt nektek írni, és határtalanul boldoggá tett.
Logikusan ehhez a fejezethez már nincs komment határ, de nagyon jól esne, ha ezt is megilletnétek pár szóval.
Talán nem felejtettem ki semmit, még egyszer köszönet mindenért, szeretlek Titeket!
Jó olvasást, és puszi mindenkinek! :)


Egy angyal érintése – 32. Fejezet

Nem tudtam megtenni. Összeroskadva, a fürdőszobaajtónak támaszkodva zokogok, és nem bírtam megtenni. Minden érintésére, minden csókjára Brandon képe villant fel a szemem előtt. Eleinte próbáltam titkolni, csak azzal foglalkoztam, hogy Adam boldog legyen, de eddig tartottam ki. Elfogyott az erőm, és zokogva rohantam a fürdőbe. Adam utánam jött, de nem engedtem be. Muszáj egyedül lennem. Tisztáznom kell magamban a dolgokat, és ehhez egy Adam – mentes hely kell! Igyekeztem visszafogni magam, mély levegőket vettem, és fokozatosan megnyugodtam. Még vár ránk legalább egy beszélgetés, amihez tiszta fejre volt szükségem.
Körülbelül fél órát töltöttem a mosdóban mire sikerült annyira megnyugodnom, és kitisztítani a fejem, hogy értelmes mondatokat rakjak össze, és mondjak ki.
Kezemmel a kilincsért nyúltam, hogy kimegyek, ám ekkor egy riadt hang tartott vissza.
- Amy!
- Sherry! Mit keresel itt? – rémültem meg egykor őrangyalom zilált külsejét tekintve.
- Sajnálom, de fent elszabadult a pokol. Azonnal vissza kell jönnöd. Stefan már csak egy-két óráig tudja tartani a védelmet rajtad!
Egy-két óra. Az nekem bőven elég. A lényeget meg tudom magyarázni Adamnek. Legalább is nagyon remélem.
- Kell az az egy-két óra. Kérlek Sherry, mondd meg Stefannak, hogy azt még bírja ki. Muszáj.
- De Amy, így mi is veszélybe kerülünk. Sajnálom, de vissza kell jönnöd.
- Nem tehetem – könnyek gyűltek a szemembe. – Ennyivel tartozom Adamnek. Ha visszamegyek esküszöm, hogy mindent magamra vállalok, és segítek nektek abban, hogy veletek ne történjen semmi, csak add meg nekem az a pár órát.
Éreztem, hogy Sherry tekintete az enyémbe mélyed, majd lassan, de biztosan mellém áll.
- Hatalmas kockázatot vállalunk Stefannal, aminek nagyon nem örülök, de rendben van. Remélem, tudod értékelni, hogy mit is teszünk mi most érted – felelte, majd eltűnt.
A nyugalom álcáját nagy erőfeszítések árán magamra erőszakolva léptem ki a kis hotelszobába.
Adam egyből mellettem termett, és át akart ölelni, de én elhúzódtam. Tekintetemet az ő tekintetébe fúrtam, és halkan, reszelős hanggal szólaltam meg.
- Nem lenne kedved sétálni egyet?
Nem vesztegethettem az időt, mindent el kellett neki mondanom, amit csak tudtam, de úgy éreztem, hogy megfulladok, ha ebben a szobában kell mindent előadnom.
- De, menjünk.
Se szó, se beszéd, az ajtó felé indultam nyomomban Adammel. Némán lépkedtünk egy jó darabig, majd mikor egy kisebb parkféleségbe értünk, belekezdtem mondandómba. Egyenesen a közepébe.
- Adam, én nem vagyok ember.
- Tessék? – hökkent meg a szólított.
- Jól hallottad. Nem vagyok ember.
- Nem értem. Akkor mégis mi vagy – hangjában cseppnyi gúnyt véltem felfedezni.
- Őrangyal. Pontosabban a te őrangyalod.
Pár másodperces hallgatás, majd kuncogás.
- Na persze. És azt akarod, hogy ezt el is higgyem? Amy, mostanában nagyon furcsa vagy. Nem lehet, hogy ez még a kómád utóhatásai?
- Nem Adam. Amit mondtam, az teljességgel igaz. Amikor a családommal autóbalesetünk volt, igazság szerint én is meghaltam, de kaptam egy lehetőséget, hogy visszajöjjek angyalként. Biztos emlékszel, még a kapcsolatunk elején lévő ájulásokra. Az azért történt, mert az akkori őrangyalom figyelemmel kísért. Megfelelő őrangyalalanynak néztem ki, és nem akarták, hogy meghaljak, mivel akkor nem válhattam volna azzá, ami most vagyok. Eleinte én sem akartam elhinni, és furcsa is volt, de aztán beletörődtem. Az első védencem egy idősebb férfi volt, akinek már meg voltak számlálva a napjai, de vigyáznom kellett rá, hogy ne idő előtt ragadja el a halál. Az volt az én vizsgám. Úgymond. Aztán megkaptam az új emberemet, akiről fogalmam sem volt, hogy kicsoda, de amikor megláttam a neved a papíron, majdnem dobtam egy hátast. Elméletileg nekem abban a szent pillanatban jelentenem kellett volna, hogy ismerlek, mivel akkor már jártunk, de én nem tettem meg, ugyanis, ha az őrangyal egy ismerősét kapja védencéül azonnal meg kell szakítania vele minden kapcsolatot. Nekem pedig eszem ágában sem volt elszakadni, hiszen az életemben majdhogynem te voltál az egyedüli biztos pont. Még Sherry elől is titkoltam, hogy ismernélek, de egy eset után, amikor meg kellett, mentenem téged mentorommá vált hajdani őrangyalom előtt lebuktam. Értelmetlen volt tagadni bármit is, így beismertem, hogy ismerlek, sőt egész szoros a kapcsolatunk. Mindent elmeséltem neki, és kértem, hogy maradjon ez a mi kettőnk titka. Vonakodva bár, de belement. Egy ideig meg is maradt titoknak, de aztán robbant a bomba. A Mesterek, azaz a főőrangyalok, akik öten vannak, valahogyan megtudták, hogy mi a helyzet. Iszonyú dühösek lettek, és azt a büntetést szabták ki rám, hogy fel kell költöznöm a Mennybe, és esküt kell tennem egy őrangyaltársammal. Mivel a fent köttetett esküt nem szeghetem meg, így örök életre a Mennybe vagyok ítélve. Iszonyatosan fájt, hogy elszakítanak tőled, de nem tehettem semmit. Az esküvőt megtartottuk, férjezett vagyok, de nem bírtam ki, hogy ne lássalak még egyszer utoljára, és ne magyarázzam meg az eltűnésemet.
- Várj! – szólt közbe. – Mennyi ideig voltál távol tőlem?
- Nem tudom. Elég sokáig.
- De hát hosszabb időre mostanában nem váltunk el. Akkor hogyan?
- Ez egy képesség. Ha nem tartózkodom a Földön vagy éppen a védencemnek kell segítenem, akkor úgy mond, ki tudom vetíteni magam, hogy a velem tartózkodók ne vegyék észre a távollétemet, mivel az emberek nem tudhatnak, és nem is tudnak a létezésünkről.
Néhány perc kínos csend után Adam megszólalt.
- Tehát összefoglalva, nem vagy ember, hanem angyal. A dolgod az, hogy rám vigyázz és éppen ezért el kéne hagynod, de te anno ezt még sem tetted le, majd amikor lebuktál kényszerítettek rá, és most azért vagy itt, hogy elbúcsúzz. A főnökeid tudják, hogy velem vagy?
- Nem igazán, ezért nincs is sok időm. Csak szerettem volna, hogy tudd, szeretlek.
Lassú léptekkel elindultam Adam felé, hogy még egy búcsúcsókot leheljek az ajkaira, ám amikor már csak milliméterekre voltak egymástól az ajkaink, Adam elhúzódott, és fájdalommal, dühvel teli szemekkel meredt rám.
- Hát ez fenomenális. Idejössz, és úgy gondolod, hogy rám zúdítod az összes kis titkodat, majd szerelmet vallasz nekem és elmész. Te komolyan úgy gondoltad, hogy ezt egy óra alatt lerendezheted? És a hoteles jelenet mi volt? Ha jól gondolom szeretkezni akartál velem. Vagy úgy gondoltad, hogy még egyszer jól megforgatod bennem a kést, aztán hagysz el? Ráadásul úgy, hogy közben van egy férjed? Szánalmas. Csalódtam benned Amy – vágta hozzám Adam, majd hátat fordított, és elindult.
Kellett pár másodperc, hogy megemésszem a hallottakat, majd összeszedtem magam annyira, hogy Adam után rohanjak. A könyökét megragadva magam felé fordítottam.
- Adam, várj! Szeretlek – eredtek el a könnyeim.
A tekintetében most már csak színtiszta fájdalom csillogott.
- Ha szeretnél nem jöttél volna ide, hogy még nagyobb fájdalmat okozz – indulni akart, de hirtelen megtorpant, és még visszafordult. – Ja, és ez a tiéd, de így már semmit nem ér.
Hirtelen egy kis fekete tárgy repült felém, amit automatikusan elkaptam. Remegő kézzel nyitottam fel a kis tárgy fedelét, majd kezemet a szám elé kaptam, és még sűrűbben kezdett el folyni a szememből a könny. A dobozka egy gyönyörűen megmunkált, régi jegygyűrűt tartalmazott, mely egy kicsit fel lett újítva, a kő ki lett cserélve, és a belsejébe az volt vésve, hogy Az én Amymnek.
- Adam… - akartam bocsánatért esedezni, de a mondatot Sherry rémült kiáltása fojtotta belém, amit csak én hallhattam. A rémülettől belém fagyott a szó, és Adam érdeklődve figyelt, hogy mit akartam mondani.
- Amy! Lejárt az időd! Azonnal vissza kell jönnöd, különben…
- Amy Headway! – Michael hangja élesen csattant.
Elakadt a szavam, és jeges rémület lett rajtam úrrá. Hát mégis megtaláltak.
- Megszegted az őrangyalok törtvényét, becsaptál minket, majd megszegted az angyalesküt, és a fogadalmadat, miszerint nem fogsz többé hazudni nekünk. Ezért büntetés jár.
- Bocsánatukért esedezem Mesterek, és a büntetést tisztelettel viselem, de arra kérem önöket, hogy senki mást ne büntessenek, csak engem. Ez egyedül az én saram.
- Szemtelen nőszemély! Még van képed szívességet kérni? – csattant Marie hangja.
- Én…
- Hagyd a további mondandódat. Csak szófecsérlés! – csatlakozott Marie-hez Ariel is. Hangja merő lenézés volt.
- Nyugalom hölgyeim – csitította Michael az Úrnőket, majd felém fordult. – Az esetet tüzetesen ki fogjuk vizsgálni, és eszerint fogunk büntetni. A büntetésből mindenki megkapja a maga jussát. Azonban a te büntetésedről már most döntöttünk. Engedetlenségedért a tetteid okozója felel. Adam Bloomra halál vár!
- Neee! – sikítottam, de ekkor az öt főőrangyal eltűnt, Adam pedig összeesett.
Még idejében kaptam el, hogy feje ne koppanjon a járdán.
- Segítség! – kiáltoztam, és zokogtam, de tudtam, hogy minden hiába. Senki nem hall, nem lát, és nem tud segíteni. – Adam! Nem halhatsz meg!
Tehetetlenül hanyatlottam Adam mozdulatlan, halott teste fölé, és engedtem, hogy rázzon a sírás. Soha nem gondoltam volna, hogy ez lesz a következménye a tetteimnek. Pont ezt akartam elkerülni, hogy Adammel miattam történjen valami, erre tessék. Most mégis miattam fekszik itt holtan.
A világ megszűnt létezni körülöttem. Semmire sem vágytam jobban, mint hogy megnyíljon a föld, és elnyeljen. Mindenki életét elrontottam.
- Amy! – hallottam valahonnan a távolból a nevem, de amikor tudatom kitisztult Sherry állt előttem komor ábrázattal. – Még megmentheted.
Ez a két szó elég volt ahhoz, hogy kirángasson az önsanyargatásból, és újra reményt adjon.
- Hogyan? – kapaszkodtam bele egyből az utolsó szalmaszálba.
- Tested energiáinak segítségével visszaadhatod neki az életét, de tudnod kell, ha ezt megteszed, teljes értékű angyallá változol, ami azt jelenti, hogy kapsz szárnyakat, és felkerülsz a Mennybe, de soha többé nem jöhetsz le a Földre. Soha többé nem tudsz, és nem érintkezhetsz egy emberrel sem.
Kellett egy kis idő, hogy felfogjam a hallottakat, majd viszonylag hamar sikerült is döntenem. Bármit megtennék Adamért, és úgy érzem, hogy ez nem nagy ár. Mindenképpen el kellett volna szakadnom tőle, így legalább van esélyem egy új esélyt adni neki, hogy boldog lehessen. Ha nem is velem legalább valaki mással.
- Mit kell tennem? – néztem eltökélten mentorom szemébe.
- Biztos vagy benne? Ha elkezded, nincs visszaút
- Megcsinálom!
- Rendben. Helyezd a tenyered Adam mellkasára, majd pedig koncentrálj erősen, és érezd, hogy az energiád átáramlik a másik testbe. Összpontosíts!
A kezem a megfelelő helyre raktam, majd kicsit lehiggadva, csukott szemmel erősen összpontosítani kezdtem.
Jó öt percig nem történt semmi. Már azt hittem, hogy nem fog sikerülni, ám ekkor valami megváltozott.
A kezem, és Adam mellkasa között szinte szikrázott a levegő. Halvány mosoly játszott az ajkaimon, ahogy éreztem az energiaáramlást.
Aztán nem sokkal később, éreztem, hogy valami megváltozik rajtam, bennem. Pillantásom végig futtattam magamon, és meglepődve tapasztaltam, hogy az egész testem, sőt még Adamé is ragyog. Ez után pedig érzékeltem, hogy a lapockáimból két hatalmas, gyönyörű, fehér szárny bontakozik ki.
Tudtam, hogy hamarosan vége, így Adamre vetettem egy utolsó pillantást, majd az energiaáramlás abbamaradt, a testünk megszűnt ragyogni, Adam elkezdett lélegezni, és pedig többé-kevésbé elégedetten álltam fel a földről, majd halvány mosollyal az arcomon pillantottam le Adamre. Ekkor az ő szemei is kipattantak, és egyenesen rám tekintettek, de tudtam, hogy nem láthat. Már nem. Félig az öröm, félig a bánat könnyein át, keserédes mosollyal az ajkaimon két suttogtam.
- Szeretlek Adam!
Aztán Sherryvel az oldalamon elindultam a Menny felé örökre magam mögött hagyva a Földet, és a szeretteimet.

-*-

Öt év. Pontosan ennyi telt el azóta, hogy magamat feláldozva új életet adtam egykori szerelmemnek. Szerencsére rajtam kívül még sem büntettek meg senkit a Mesterek. Nem bírtam volna azzal a tudattal élni, hogy még valakinek tönkre tettem az életét. Azon az estén, mikor angyalként tértem vissza új otthonomba, rettentően megviselt voltam, és legnagyobb csodálkozásomra Brandon semmit nem kérdezve odajött hozzám, és átölelt. Rosszul éreztem magam, hogy vele is mit tettem. Bocsánatot kértem vagy ezerszer, és ő ezerszer monda el mosolyogva, hogy nem haragszik.
Akkor abban a szent pillanatban megfogadtam, hogy boldoggá teszem. Sok mindenen ment keresztül, egy kis boldogságot igazán megérdemel.
Igyekeztem minél több szeretetet, sőt még talán egy kis szerelmet is mutatni, ami idővel mindig erősebb lett, így most már öt év után bátran merem kijelenteni, hogy Szeretem.
A boldoggá tétel pedig jobban sikerült, mint gondoltam.
A visszaérkezésem után két-három nappal rosszul lettem. Kiderült, hogy terhes vagyok. Mikor Brandonnak elmondtam az örömhírt, majd kiugrott a bőréből. Azonban az örömöt szerencsétlenségemre azonnal követte az aggodalom. Levakarni sem tudtam magamról férjemet. A nap huszonnégy óráját, ha lehet velem töltötte, és a hasamat simogatta, vagy a pocaklakónak adott atyai tanácsokat. Kilenc aggodalommal teli hónap után meg is született a lányunk, akit közös megegyezés alapján Zoénak neveztünk el. Zoé megérkeztével kezdett helyrerázódni az életem, és elég volt rá pillantanom, boldogság lett úrrá rajtam. Nehéz volt túltennem magam Adamen, de sikerült. Hála Brandonnak, Zoénak, és az újabb pocaklakónak – mosolyodtam el, majd kezemmel végigsimítottam hatalmas hasamon. Már a vége fele jártam a terhességnek.
- Mi az édes? – hallottam meg a fejemet az ölében tartó férjemet.
- Semmi csak visszagondoltam az elmúlt öt évre – mosolyogtam.
- De ugye nem …
- Aúúú – szakítottam félbe Brandont, majd kezemet a hasamra tettem, és összegörnyedtem. – Jön…a…baba.
Nyögtem ki nagy nehezen, és szerencsére Brandon nem tétlenkedett.
A szülés viszonylag simán zajlott, és hamar vége lett. Mikor visszahozták a kisfiamat megfürdetve, bebugyolálva, beengedték hozzám Brandont, és Zoét is.
Mind a ketten az ágyam mellé álltak, és a picit figyelték. Zoé tekintetében érdeklődést, izgatottságot véltem felfedezni, Brandonéban boldogságot, és szeretetet.
Aztán a tekintetem találkozott Brandonéval, aki rám mosolygott, megcsókolt, majd a fülembe suttogott.
- Köszönöm, és szeretlek.
- Én is szeretlek – viszonoztam a vallomást, majd magamban hálát adtam a Teremtőnek, hogy annyi rossz után, végre én is megkaptam a boldogságot.

The End
Leia Mais...
4

Egy angyal érintése - 31. Fejezet

2010. augusztus 30., hétfő.
Reggel egy gyengéd, mégis ismerős érintésre ébredtem. Az agyamban a gondolatok és az emlékek teljesen össze voltak keverve, ezért hirtelen pattantak ki a szemeim, és ültem fel az ágyban, aminek köszönhetően sikeresen a földön landoltam. Az eséstől észhez tértem. Hát igen, a kórházi ágyak nem két személy számára lettek kitalálva.
- Au!
A válasz egy jóízű kacaj volt, majd két erős kar fonódott a derekamra, és óvatosan visszaültetett az ágyra.
- Jól vagy? Nem akartalak megijeszteni. Sajnálom – kuncogott tovább.
- Ja, látom, mennyire sajnálod – bokszoltam bele a vállába, majd én is halványan elmosolyodtam.
A haragom nagyon hamar elszállt, és a helyét egy pillanatra az öröm vette át, hogy ismét Adammel lehetek. Mosoly terült el az arcomon, és az ajkához hajoltam, de nem csókoltam meg.
- Kiengesztelhetsz – suttogtam.
- Hogyan?
- Találd ki! – vigyorogtam, majd felpattantam az ágyról, és átrohantam abba a kórterembe, ahol feküdtem.
Adam nem jött utánam, mert közben hallottam, hogy hozzá bemegy egy nővér. Magamban nevettem, és jó volt, ha csak egy kicsit is, de boldognak lenni.
Sajnos ez az érzés hamar elillant. Eszembe jutott Brandon, és az, hogy tulajdonképpen mit is tettem vele. Mérhetetlen bűntudat költözött belém, és legszívesebben elástam volna magam.
Azonban most nem szabadott foglalkoznom a fenti dolgokkal, legalább is ezt próbáltam bebeszélni magamnak, hiszen nagyon kevés időm van, hogy a dolgokat Adammel elsimítsam.
Bele is vágtam a dolgok közepébe.
Az egyik széken a kórterembe találtam magamnak ruhát, amit nagy valószínűséggel Brenda néni hozott be nekem. Gyorsan magamra is kaptam, majd kicsit rendbe szedtem a külsőm, ha már belül kész romhalmaz voltam, és egyenesen a folyosón található nővérpultot vettem célba. Nyugalmat erőltettem magamra, és igyekeztem úgy kinézni, mint akinek tényleg nincs semmi baja.
Amikor a pultban álló nővér észrevett, szemei tágra nyíltak, majd rémület lett úrrá rajta. Ránézésre az ember azt mondaná, hogy olyan 40-50 év közötti lehet, de egy fiatalt megszégyenítő gyorsasággal rohant felém, attól félve, hogy bármikor összeeshetek. Magamban jót kuncogtam rajta.
- Kisasszony, magának ágyban lenne a hely. Azonnal fáradjon vissza a szobájába. A doktorúr örülni fog, hogy felébredt, de ettől még nem szabadna magácskának felkelnie. Pláne nem felöltözve mászkálnia. Hova készült?
- Elnézést nővér, de saját felelősségre szeretnék távozni a kórházból. Tökéletesen jól érzem magam, és csak időpazarlás lenne tovább bent feküdnöm.
- Jaj, ezek a mai fiatalok csak rohanni tudnak. Sajnálom, Miss. Headway, de amíg a DoktorÚr nem látta, addig nem engedhetem el. Hosszabb ideig kómában feküdt. Előfordulhat, hogy van valami következménye. Nem szabad ilyennel játszani.
- De tényleg nincs semmi bajom. És amúgy is. Saját felelősségre szeretnék távozni.
- De értse meg kisasszony, én ezért megüthetem a bokámat.
- Azonban, ha saját felelősségre távozom, akkor minden, ami velem történik az én felelősségem lesz. Nem igaz?
A nővér halványan elmosolyodott.
- Látom maga hajthatatlan. Sehogy nem tudom lebeszélni erről az őrültségről, igaz?
- Sajnálom, de nem. Muszáj kijutnom innen.
- Hát rendben. De a papírokat alá kell írnia.
- Ez csak természetes. És köszönöm.
A papírmunkát nagyon hamar sikerült elintéznünk szerencsére, így pár perc alatt kiszabadulhattam a kórházból.
Adamnek még volt pár vizsgálata, aztán ő is jöhetett, de órákon keresztül még sem szobrozhattam az épület előtt, így hazafelé vettem az irányt.
Nem akartam sokáig a lakásunkban tartózkodni, hiszen, ha Brenda nénitől is el kell búcsúznom, az már túl sok lenni. Tuti összeomlanék.
A házunk üres volt, amikor bementem. Nem lepődtem meg, hiszen tisztában voltam azzal, hogy Brenda néni ma dolgozik.
Furcsa volt itthon lenni. Amint átléptem a küszöböt emlékek rohamozták meg az elmémet. Volt köztük jó, de akadt köztük olyan is, melyet, ha lehetne, az agyam leghátsó zugába rejtenék, és soha többé nem emlékeznék rá vissza.
Adam „szabadulásáig” volt még pár órám, és ha jól tudom a nagynéném se ér még haza legalább hat órán keresztül, mivel négynél előbb nem szokott szabadulni a munkahelyéről, így volt időm leülni a kanapéra, és elmélkedni.
Mióta a szüleim, és a testvérem meghalt, fenekestül felfordult az életem.
Eleinte nem igazán örültem annak, hogy új városba költözünk, de beletörődtem, és sikerült is beilleszkednem.
Azonban a baleset mindent megváltoztatott. Kaptam egy új esélyt az égiektől, aminek eleinte nem igazán örültem. Most már kezdtem értékelni, bár Emma és Adam elvesztése kicsit nagy ár, szerintem, ugyanis rájöttem, hogy el kell engednem őket, bármennyire is ragaszkodom hozzájuk.
Persze amellett, hogy elvesztek, de kapok is, hiszen fent vár rám Brandon, akit szeretek. Eleinte a szeretetem iránta csak baráti volt, de éreztem, és még sokszor most is érzem, hogy erősödik. Én magam is meglepődtem ezen, hiszen szentül meg voltam győződve arról, hogy nekem Adam lett teremtve, de most már kezdek rájönni, hogy tévedtem.
Egy halvány szikra még mindig van bennem valahol, hogy talán az égiek tévedtek, és az én lelki társam mégis csak Adam Bloom, de nem. Érzem, hogy nem.
Ez az oka annak, hogy most itt vagyok, és nem újdonsült férjemmel.
Annyival tartozom annak a személynek, aki segített talpra állni a szüleim elvesztésekor, hogy elbúcsúzom tőle. Ennyit megérdemel.
Mély levegőt véve, egy utolsó pillantás kíséretében az emelet felé vettem az irányt, hogy összepakoljak néhány holmit, és legalább egy búcsúlevelet hagyva elköszönjek nagynénémtől.
Mikor mindezzel megvoltam, a megtakarított pénzemet zsebre vágtam, és elindultam a kórházhoz legközelebb eső hotelhez.
Úgy gondoltam, hogy ma este itt maradunk még a városban Adammel, holnap pedig elmegyünk valahova kettesben, és a maradék két napomat vele töltöm. Megpróbálom azt a szeretetet, és törődést ebben a kevés kis időben visszaadni, amit én kaptam tőle ez alatt a majdnem két év alatt.
A szobafoglalás nagyon gyorsan ment. A szállodai dolgozók nagyon kedvesek, és udvariasak voltak.
A szoba, nagyon otthonos volt. Nem volt túl nagy, de én nem bántam. A kevés holmimat, amit magammal hoztam, egy kis helyre leraktam a bőröndben, mivel erre az egy napra nem akartam kipakolni. Utána a fürdő felé vettem az irányt, hogy kicsit felfrissítsem magam.
Női mivoltomat nem megcáfolva a rövid tusolás szépítkezéssé alakult, ami egy-két órán keresztül elhúzódott. Nem is vettem észre az idő múlását, csak akkor döbbentem rá, hogy már idő van, amikor megcsörrent a mobilom. Egy hatalmas gőzfelhő kíséretében kiléptem a fürdőből egy szál törölközőben, és fogadtam a hívást.
- Igen?
- Szia Amy! Végeztem. Te merre vagy? – hallottam meg Adam hangját a vonal másik végéről.
- Szia! Végeztél?! Mennyi idő van? – ráncoltam a szemöldököm, majd a fali órára pillantva elakadt a lélegzetem. – Te jó ég! Ne haragudj. Megcsúsztam. Öt-tíz perc és a kórház előtt vagyok.
- Rendben. Itt várlak. Szia.
- Szia.
A telefonomat az ágyra dobva rohantam a bőröndömhöz, hogy valami ruhát magamra kapjak, majd indultam is a kórház felé.
Adam már a bejárat előtt várt rám. Azonnal a karjaiba vetettem magam, és megcsókoltam.
- Annyira sajnálom. Nem vettem észre, hogy ennyire elszaladt az idő – kértem azonnal bocsánatot, mihelyt elengedett.
Persze ő ezt csak mosolyogva fogadta, majd egy kézlegyintéssel elhallgattatott.
- Nem haragszom. Amúgy sem késtél annyit. Viszont most menjünk valamerre, mert farkaséhes vagyok. Hozzátok vagy hozzánk?
Megköszörültem a torkomat mielőtt válaszoltam volna, és lesütöttem a szememet. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék, de azért belekezdtem.
- Adam, én…nem akarok haza menni.
Felpillantottam, és egy döbbent szempárral találtam szemben magam. A gazdája folytatásra várt.
- Szeretném, ha bíznál bennem. Van egy-két dolog, amit meg kéne beszélnünk négyszemközt, azonban nincs sok időm. Szeretnélek megkérni, hogy holnap gyere el velem valahova, ahol tényleg csak ketten leszünk, és mindent megbeszélhetünk, a mai estét pedig töltsük a közelben lévő hotelban. Én már foglaltam egy szobát, és nagyon bízom benne, hogy nem egyedül kell visszamennem. Velem tartasz?
- Amy, mi…
- Kérlek! Esküszöm, hogy mindent megmagyarázok neked, viszont a mai estét töltsd velem. Kérlek!
Az összeomlás szélén álltam. Ha visszautasít minden nagyon egyszerű lesz, hiszen visszamehetek Brandonhoz, és élhetem az életem tovább, ott fenn. Nem kell búcsúzkodnom.
Én mégis tiszta szívemből azt akartam, hogy igent mondjon, hogy legalább elmondhassam neki, hogy mi miért történt, és mi miért fog történni.
A várakozás, míg az igen vagy a nem szót vártam, hogy kimondja, elviselhetetlen volt. Éreztem, hogy minden reményem elszáll, ekkor azonban suttogásként hallatszó válasz érkezett.
- Rendben.
Az arcom felderült.
- Velem jössz?
- Igen, de szükségem lesz ruhákra.
- A szüleid vagy a testvéreid otthon vannak?
- Nincsenek. Miért?
- Akkor jó. Nem szeretném, ha megtudnák, hogy elmegyünk. Brenda néni se tudja.
- Amy, ez így nem lesz jó! Aggódni fognak.
- Adam, kérlek, bízz bennem. Mindenkinek úgy lesz a legjobb, ha nem tudják, hogy hol vagyunk.
- De…
- Csak egy kis bizalmat kérek. Könyörgöm, Adam!
- Na, jó. De nem helyeslem.
- Tudom, de hidd el, hamarosan meg fogod érteni, hogy mit miért teszek.
- Rendben.
Miután sikerült meggyőznöm Adamet, hogy titokban tartsuk a „kirándulásunkat”, elindultunk Adamék lakása felé.
Az út eseménytelenül telt, bár én éreztem, hogy az időm vészesen fogy.
A lakáshoz érve bementünk, és tényleg nem volt otthon senki. Adam gyorsan összepakolt magának néhány holmit, majd írt a szüleinek egy levelet, hogy azért még se aggódjanak miatta, aztán elindultunk a hotel felé.
A fejemben kavarogtak a gondolatok, és az, hogy tulajdonképpen, hogy is kezdjek neki a mondanivalómnak, de amint megpillantottam a hotel bejáratát, elhatároztam, hogy minden angyalos dolgot száműzök a fejemből erre az éjszakára, és csak Adammel foglalkozok. Megerősítésnek rámosolyogtam Adamre, megszorítottam a kezét, és elindultam, hogy a lehető legszebb éjszakát nyújtsam annak az embernek, aki egykor a mindent jelentette számomra.
Leia Mais...
0

A frissről:

Drága Olvasóim!
Jelentem, hogy egy kisebb csússzással, de elkészült az új fejezetem, ami, ha minden jól sikerül, legkésőbb éjszaka fel is kerül a blogra. Most azért nem tudom veletek megosztani, mert én is ember vagyok, tehát tévedhetek, és ezért a bétámnak le kell ellenőriznie az alkotásomat, de sajnos ő most nincs itthon, és nem tudom, hogy mikor lesz. Tehát már csak egy kis türelmet kérnék tőletek, és olvashatjátok is, hogy mi lesz Amyvel és Adammel. :)
Sok puszi, és köszönöm a kitartásotokat, és türelmeteket :)

Hugi
Leia Mais...
5

Egy angyal érintése - 30. Fejezet

2010. augusztus 15., vasárnap.
Hallottam, amint Brandon megnyitja a zuhanyt, majd nekilát zuhanyozni, de én csak feküdtem az ágyon, és bámultam a plafont. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Hiányzott Adam, azonban ha Brandon a közelemben volt, elnyomta a hiányát. Persze ezeket a dolgokat semmiképp nem mondhattam el férjemnek, hiszen nem bánthattam meg.
Hirtelen az agyam a Sherryvel történő beszélgetésünket vetíttette elém.

- Mi a baj, Amy? – kérdezte Sherry, miközben egy esküvői ruhaszalon felé tartottunk.
Fintorba torzult az arcom, ahogyan megpillantottam a gyönyörű, habfehér ruhakölteményeket, és az üzletben lézengő egy-két mennyasszonyt, amint életük legboldogabb napjára próbálják ruháikat. Nekem nem ez volt életem legszebb napja. A hátam közepére nem kívántam az esküvőt. Semmi mást nem akartam, csak Adammel lenni. Hozzábújni, érezni az illatát, ölelni, csókolni. De persze ez már mind lehetetlen, hiszen ahogy Sherry monda, az égben köttetett eskü szent, és sérthetetlen, ami a számomra annyit jelent, hogy ha hozzá megyek Brandonhoz, nincs az a földi lény, aki a jegyességünket felbontaná. Szerettem Brandont, de csak, mint egy barátot. Sőt most talán egy enyhe megvetés is társult hozzá.
- Csak a szokásos. Hiányzik Adam – feleltem Sherry kérdésére, majd éreztem, hogy arcomon végig folyik egy könnycsepp.
Sherry hirtelen megállított, maga felé fordított, letörölte a könnycseppet, majd gyengéden rám mosolygott.
- Ne szomorkodj. Tudom, hogy most azt gondolod, hogy könnyű azt mondani, de hidd el meg van az oka, hogy miért mondom. Brandonnál keresve se találnál jobb férjet, társat. Örülnöd kéne, hogy a Mesterek őt szánták neked. Brandon szeret téged.
Az utolsó három szónál szájtátva bámultam az előttem álló lányra.
- Hogy mi?
- Jól hallottad – mosolygott Sherry. – Már egy jó ideje történt, én is őrangyal voltam. Egyik reggel szokás szerint összefutottam Brandonnnal, és olyan volt mintha teljesen kicserélték volna. Felettébb vidám volt, egész nap csak mosolygott. Délután valamikor meg is állítottam, és kérdőre vontam. Elmondta, hogy látott egy gyönyörű lányt, és onnantól kezdve legalább egy órán keresztül csak róla áradozott. És igen, ez voltál te.
Szólni sem bírtam. Annyira ledöbbentett ez az egész, hogy csak bámultam Sherryre.
- Persze akkor még senki sem tudta, hogy van barátod. Szegény Brandon meg is lepődött, és le is taglózta a hír, de megfogadta, hogy nem áll az utatokba. Hidd el Amy, Brandon egy nagyon jó lelkű ember, és vele csak jól jársz. Képes lett volna feláldozni magát értetek csak azért, hogy téged boldognak lásson. Bevállalta, hogy amikor őrangyal lettél, és ő tudta, hogy szereted Adamet, annak ellenére, hogy ez tilos, mivel ő a védenced, tartja helyetted a hátad, és megvédi a titkodat, még ha ezzel saját maga alatt vágta is a fát. Becsüld meg, és legalább egy kevés szeretetet próbálj meg felé mutatni.
Csak bólintani tudtam. Ez volt az a pillanat, amikor elhatároztam magamban, hogy igyekszem boldoggá tenni Brandon, mert megérdemli. Teljesen magamat nem tudom adni, hiszen egy felem, talán a nagyobb, mindig is Adam után fog sóvárogni.
- Köszönöm, hogy mindezt elmondtad. Ígérem, hogy igyekszem boldoggá tenni őt.
- Helyes. Akkor nyomás ruhát próbálni – mosolygott, majd elindult a szalonba, én pedig egy kisebb mosolyt erőltetve magamra, utána indultam.


Azon a napon még nem tudtam, hogy minden érzelem megváltozik bennem. Nem számítottam rá.
Hirtelen a fürdő ajtaja kinyílt, és Brandon lépett ki rajta egy törölközővel a derekán. Rám mosolygott, majd elindult felém. Mikor az ágyhoz ért, fölém hajolt, és gyengéden megcsókolt. Jóleső borzongás futott végig a testemen.
- Szabad a fürdő – mondta megszakítva a csókot, majd kiment a szobából.
Szellemként vonultam be a fürdőbe, és álltam a tus alá. Már épp nyitottam volna meg a csapot, mikor a fejembe fájdalom nyílalt, és rossz érzés lett úrrá a testemen. Nem kellett sok idő, hogy rájöjjek, mi történik. Az egész testem reszketni kezdett, és nem tudtam, hogy mit is tegyek.
Hirtelen ötlettől vezérelve, és minden szabályt áthágva, erősen koncentráltam, és egy szempillantás alatt a kívánt helyen találtam magam.

Az egész testem remegett a látványtól. Éjszaka volt, és az egyik ház falának a tövében ott feküdt az az ember, akié egykor a szívem volt.
Remegő lábakkal mentem oda Adamhez, és térdeltem le elé. Már tőle egy méterre éreztem, hogy bűzlik az alkoholtól, de nem gondoltam volna, hogy ennyire túlzásba esik. A belsőmben tudtam, hogy öngyilkos akart lenni, és a miértjét is sejtettem.
Könnyek mardosták a szememet, de nem akartam most azzal foglalkozni. Kezemet óvatosan Adam mellkasára helyeztem, és koncentráltam. Nem kellett sok idő, hogy érezzem, az erőm hat, majd amikor már nem volt életveszélyes az állapota, ismeretlen betelefonálóként értesítettem a mentősöket, akik pár perc múlva ki is értek, és kórházba szállították Adamet.

Amint biztonságban volt, átadtam magam a fájdalomnak, és térdre rogyva zokogtam. Ilyen állapotban nem mehettem vissza Brandonhoz, és őszintén megvallva, nem is akartam.
Vártam pár percet, hogy csillapodjanak a könnyeim, majd szinte végig se gondolva, a kórházba juttattam magam, egyenesen Adam kórtermébe. Alig hogy megérkeztem, rájöttem, hogy a mellettem lévő szobát kapta.
Pontosabban csak a kivetített énem volt a másik szobában, kómában.
De most valahogy az a tény nem érdekelt. Lassan Adam ágyához mentem, és őt figyeltem. Tudtam, hogy már nincs sok időm, hiszen Brandon bármikor rájöhet, hogy nem vagyok a fürdőben, és akkor az eskünknek köszönhetően másodpercek alatt megtalál.

Nem akartam, hogy ezt a jelenetet lássa, így lágyan végig simítottam Adam alvó arcán, majd hátat fordítva megcéloztam az ajtót.
Azonban egy halk, suttogó hang megállásra késztetett.
- Amy!
A szívem nagyot dobbant, a lélegzetem a tüdőmben akadt. Hirtelen és gyorsan fordultam meg. Azonban Adam még mindig mozdulatlanul, és csukott szemmel feküdt. Már teljesen meg voltam győződve, hogy hallucinálok, amikor Adam szája ismét megmozdult, és résnyire kinyitotta a szemét.
- Amy!
Kezemet a szám elé kaptam. Az nem lehet, hogy lát! Nem láthat! Remegő testtel hátráltam az ajtóig. Tudtam, a legjobb, amit tehetek, hogy most rögtön eltűnök. De amint koncentrálni kezdtem, hogy haza megyek, Adam arca nedvesen csillant meg.
- Amy, gyere vissza hozzám! Szükségem van rád! – suttogta összeszorított szemmel a plafon felé, miközben zokogni kezdett.
Ekkor egy olyan lépésre szántam el magam, amivel összetörök egy számomra már fontos ember szívét, de nem tudtam így itt hagyni Adamet. Hiszen egykor a mindent jelentette nekem, és egy kis részét még mindig birtokolta a szívemnek.
A másik kórterembe mentem, ahol én voltam elhelyezve, majd egy mély levegő kíséretében, megszólítottam azt a személyt, aki az utolsó esélyem volt.
- Sherry! Ha hallasz, kérlek, gyere ide! Segítened kell!
Pár másodperc múlva, meg is jelent egykori őrangyalom.
- Amy! Mi a fészkes fenét csinálsz te itt? – kelt ki magából Sherry.
Még életemben nem láttam ilyen dühösnek.
- Segítened kell. Valahogy fel kéne tartani egy kicsit Brandont, és a Mestereket, amíg újra itt vagyok. Kérlek!
- Hogy mi? Nem! Biztos, hogy nem! Megőrültél? Azonnal visszajössz velem!
- Kérlek, Sherry! Csak el akarok búcsúzni Adamtől. Szüksége van rám! Kérlek!
Láttam, hogy az ellenállása kezd halványulni, és egy kis reményt éreztem. Mindent beleadva egy utolsó próbát tettem.
- Kérlek! Meghálálom valahogyan, csak kérlek! Szeretem Brandont, és esküszöm, hogy mindent el fogok követni, hogy boldoggá tegyem, de kérlek, had búcsúzzak el Adamtől. Könyörgöm!
Sherry becsukta a szemét, mélyet sóhajtott, majd egyetlen nevet ejtett ki a száján.
- Stefan!
Pár egy-két percig nem történt semmi, de aztán megjelent Sherry férje. Nem értettem semmit, és egy kicsit aggódtam, hogy akkor most még sem segít Sherry, és akkor mindennek vége, de szerencsére csalódnom kellett.
- Mit szeretnél, Kicsim? – kérdezte Stefan a feleségét.
- Szükségünk van a segítségedre. El kéne rejteni pár napra Amyt!
- Miért?
- Ez egy kicsit hosszú, majd elmesélem. Megteszed?
Stefan először rám, majd Sherryre nézett, nagyon sóhajtott, aztán bólintott. Nem értettem az egészből semmit, de nem számított. Bíztam volt őrangyalomban.
- Stefan képessége, hogy el tudja rejteni az őrangyalokat a Mesterek, és minden más őrangyal elől, így senki nem fogja érzékelni, hogy tulajdonképpen merre vagy. Azonban ezt maximum csak három napig tudja megtenni, és természetesen te sem fogod érzékelni, ha egy angyal van a közeledben, szóval igyekezned kell. Őrültség, amit teszek, de szeretlek, mint ha a testvérem lennél, és látom, hogy fontos neked Adam. Azonban nekem Brandon is ugyan olyan fontos, mint te, szóval ajánlom, hogy miután visszatérsz hozzánk, szeresd! Megérdemli!
- Köszönöm – suttogtam, majd Stefan mellém lépett, egyik kezét a vállamra helyezte, és behunyta a szemét.
Éreztem, hogy egy burok lepi be a testem, majd láttam, hogy Stefan és Sherry is elhalványulnak, aztán teljesen eltűnnek a szemem elől, és nem érzékelem őket.

Mindezek után amilyen gyorsan csak tudtam az ágyhoz rohantam, és egy kevés koncentrálás után a kivetített énem eltűnt az ágyból, helyette teljes valóban én feküdtem ott. Egy kis idő kellett, míg összeszedtem magam, majd rápillantottam az ágyam mellett lévő digitális óra kijelzőjére, ami azt mutatta, hogy már 8 napja fekszem a kórházban. Kicsit meglepődtem, de ezzel most nem tudtam foglalkozni, hiszen a másik szobában várt rám Adam.
Gyorsan kipattantam az ágyból, a felesleges drótokat kiszedtem magamból, és rohantam át a másik kórterembe. A szívem a kétszeres iramot járta, de igyekeztem lassan benyitni, hátha alszik Adam. Nem csalódtam, mélyen az igazak álmát aludta. Lassan az ágya mellé sétáltam, leültem az ágy szélére, és gyengéden megsimogattam az arcát. Összerezzent az érintésemre, majd lassan, fáradtan rám emelte a tekintetét. Mosolyogtam, ahogy láttam, hogy a boldogság fénye felcsillan a szemében, de még ott van benne a kételkedés is. Lassan, óvatosan felült az ágyában, és a kezét az arcomra fektette, mint aki nem akarja elhinni, hogy tényleg itt vagyok.
- Szia! – suttogtam.
- Amy! – neki is csak suttogásra tellett, de láttam, hogy kezd rájönni, nem álmodik. – Itt vagy! Tényleg itt vagy!
A végén már mosolygott, mire halkan felkuncogtam.
- Igen, itt vagyok – feleltem.
Adam hirtelen az ajkait az ajkaimra tapasztotta. Heves volt mégis gyengéd. Nem tiltakoztam. Átkaroltam a nyakát, majd visszacsókoltam. Legalább öt percig, ha nem tovább tartott a csókunk, mely heves volt, gyengéd, és édes.
Kapkodva szedtük a levegőt. Amikor Adam szemébe néztem, boldogságot láttam benne.
- El sem hiszem, hogy itt vagy!
- Pedig itt vagyok.
- Ez biztos az angyalok ajándéka nekem!
Erre a mondatra összeszorult a torkom, elkomolyodtam, és fátyolos lett a tekintetem.
- Igen biztos – nyögtem, és mosolyt erőltettem az arcomra, de inkább lett vicsor, mert Adam is elkomolyodott.
- Mi a baj?
- Beszélnünk kell, de nem most. Pihenned kell, ahogy nekem is. Visszamegyek. Holnap átjövök. Álmodj szépeket.
- Ne! Ne menj el! Maradj itt! Elférünk ketten is. Kérlek!
Az ágy másik felébe csúszott, és nem tudtam neki nemet mondani. Óvatosan melléfeküdtem, ő pedig átölelt, és ránk terítette a takarót. Elbűvölő mosoly játszott az ajkán. Hozzám hajolt, és megcsókolt ismét.
- Szeretlek! – suttogta, majd egy utolsó puszit adva a számra lehunyta a szemeit.
- Én is – feleltem, majd a könnyeimmel küzdve megpróbáltam álomra hajtani a fejemet.
A napokban egy nagyon fájdalmas és komoly beszélgetés vár ránk, amit a hátam közepére nem kívántam. Reménykedtem benne, hogy Stefan ereje kitart, és az elkövetkezendő három napot kihasználhatom, ha már több nem adatik meg.
Szomorúan, de a háromnapi együttlét reményével pár perc után sikerült álomra hajtanom a fejem Adam ölelő karjai közt.
Leia Mais...
0

Hazatértem, de nem tudom, hogy mikor lesz friss :S

2010. augusztus 13., péntek.
Drága Olvasóim!
Bocsánat, hogy csak most írok, de tegnap el voltam foglalva. Szerda délután hazaértem a nyaralásból, de ahogy a címben is említettem, nem tudom, hogy mikor lesz friss, mivel a nővérem egy hét múlva elutazik Svájcba, és szeretném azt az egy hetemet még vele tölteni. Persze azért rólatok sem fogok megfeledkezni, hiszen a Vampire girl's life-ra már készül nagyban a következő fejezet, bár szerintem ott sem lesz friss egy héten belül.
Az igazat megvallva, még elég sok mindennel tartozom itt nektek, hiszen nem írtam még meg Sherry és Stefan eljegyzését valamint esküvőjét, és ha még nem mondtam volna, de szerintem már említettem, aki olvasta annak remélem örömet szerzek vele, hogy egy pályázatra készült novellámnak, a Bosszú és szerelemnek, elterveztem a folytatását, és dolgozom rajta!:)
Na jó az igazat megvallva, már legalább egy hónapja vagy másfél óta dolgozom rajta, csakhát az ihlet is nehezen jön, meg hát ugyebár időszűkében is vagyok. Na de a lényeg, hogy igyekszem bepótolni az elmaradásaimat, bár semmi biztosat nem tudok ígérni.
Addig is milliószor puszillak és ölellek titeket!

Ja és majdnem elfelejtettem!
Hatalmas köszönet azért, hogy míg távol volta, összegyűlt a négy komment.
Büszke vagyok rátok, és határtalanul boldoggá tettetek! :D

Üdvözlettel: Hugi
Leia Mais...
0

Ismét távozom

2010. augusztus 2., hétfő.
Drága Olvasóim!
Ezen a nyáron már sokadszor, de ismét megyek egy hétre Balatonra.
A véleményekkel kapcsolatban: még mindig hiányzik egy, amit remélem, hogy a távollétem alatt megkapok.
A kis fekete füzetemet természetesen viszem magammal, és majd egy-két unalmasabb pillanatomban igyekszem kreálni nektek valamit :)
Addig is míg távol leszek sokszor puszillak titeket, és remélem írtok nekem véleményt... nem csak annak az egynek örülnék :)
Vigyázzatok magatokra.
Sziasztok
Leia Mais...
4

Egy angyal érintése - 29. Fejezet

2010. július 26., hétfő.
Sajnálom, hogy késtem vele, és azt is, hogy rövid lett, de most csak ennyire tellett az erőmből. :)
Jó olvasást azért! :)

- Igen – feleltem izgalomtól remegő hangon.
- Igen – mondta ki Brandon is.
Még mindig hihetetlen volt ez az egész, ami történt, de a mellkasomban tátongó lyuk már nem volt olyan nagy.
Hála Brandonnak.
Az esküvő előtti három nap sokat beszélgettünk.
Jobban megismertük egymást, hiszen mégis csak férj és feleség leszünk.
Férj és feleség. Furcsán hangzik, bár a mi szempontunkból ez nem szerelmen alapul. Legalább is azt hiszem.
Brandon felém közeledő arca visszatérített a jelenbe.
Úr isten! Most jön a csók!
Alig, hogy erre a tényre rájöttem, Brandon ajkai az enyémekhez értek.
A pillanat műve volt az egész, és igazából nem is tudom, hogy mi történt velem, de amikor éreztem, hogy két-három másodperc után Brandon elhúzódik, hirtelen ötlettől vezérelve, vagy érzelem feltörés hatására, visszahúztam magamhoz újdonsült férjemet, és szenvedélyesen megcsókoltam.
Fantasztikus volt.
Heves, mégis gyengéd. Puha és édes. Mindkettőnk érzéseit, ha csak egy pillanatra is, de felfedte.
Mikor ajkaink elváltak, a tapsoló és ujjongó tömeget teljesen kizárva, elmerültünk egymás szemében.
És amit Brandon tekintetében láttam, az teljesen letaglózott.
Vágy, és feltétel nélküli, őszinte szerelem kavargott benne.
Brandon érzéseit valamelyest meg tudtam érteni, de sajátjaimat nem.
Merengésemből Brandon szakított ki azzal, hogy a tömeg felé fordított fogadni a gratulációikat, hiszen mindenki, a főőrangyalokon, Sherryn és Stefanon kívül úgy tudta, hogy szerelemből házasodunk.
Mikor fogadtuk az öleléseket, elindultunk a kijárat felé a „nászutunkra”.
Mosolyt erőltettem az arcomra, hisz a mennyasszony nem lehet szomorú az esküvőjén.
Hamar, és „sértetlenül” kiértünk a teremből. Kint egy lovas hintó várt, ami tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy hova fog vinni minket.
Már épp szórásra nyitottam a számat, mikor Brandon ajkai az enyémekre tapadtak ismét.
Nem kicsit lepődtem meg, és már kérdőre akartam vonni újdonsült férjemet, mikor a fülemhez hajolt, és úgy suttogta.
- Sajnálom, de a látszatot fenn kell tartani.
Bólintottam, hogy értem, majd a hintóba szálltunk, integettünk, és elindultunk.
Amint kikerültünk a tömeg látóteréből mind a ketten elkomolyodtunk.
Fáradtnak éreztem magam, ezért fejemet Brandon vállára hajtottam.
- Jól vagy? – aggodalmaskodott férjem.
- Persze, csak elfáradtam.
- Nyugodtan alhatsz. Ahova megyünk kicsit messze van, mert úgy gondoltam, hogy nem árt, ha egy darabig távol vagyunk a történtektől.
- Köszönöm – hálásan mosolyogtam, majd a fáradtság erőt vett rajtam.
Mikor szemeimet kinyitottam, már egy ágyban találtam magam kényelmes ruhában.
Amint felfogtam, hogy hol is vagyok, és miért is vagyok itt, elsápadtam.
Mivel a „nászutamon” vagyok, ami azt jelenti, hogy Brandonon és rajtam kívül nincs itt senki, nem öltöztethetett át más, mint maga Brandon.
Erre a gondolatra elvörösödtem, és szerencsétlenségemre drága férjem is ezt az időt választotta arra, hogy bejöjjön.
- Látom felébredtél – mosolygott.
Szégyenemben válasz helyett a fejembe húztam a takarót.
- Amy! Valami gond van? – ült le az ágy szélére.
- Miért nem keltettél fel, hogy átöltözzek? – motyogtam a takaró alól.
Gondolom, rájött, hogy miért kérdezem, mert válasz helyett csak halk kuncogást kaptam.
Dühösen néztem ki a takaró alól. Ő csak mosolygott.
- Most miért nevetsz?
- Ne haragudj, de látnod kéne az arcodat. Amúgy megnyugodhatsz, mert nem én öltöztettelek át, hanem Anna, a takarítónő. Hetente egyszer jár takarítani, és pont tegnap volt az az alkalom. A karomban hoztalak be, amikor találkoztam vele, és megkértem, hogy öltöztessen át. Igaz kicsit furcsán nézett, hogy friss házasok lévén nem én öltöztetlek át, de nem kérdezősködött. Röviden ennyi.
- Akkor jó – nyugodtam meg.
Brandon csillogó szemekkel bámult rám, és halványan, de még mindig mosolygott.
- Mi az? – kérdeztem, mert zavarban voltam.
- Semmi, csak aranyos vagy, amikor mérgelődsz – felelte, majd kisimított egy fürtöt az arcomból, elkomolyodott, és közeledni kezdett felém.
Lélegzetem elakadt, szívem a kétszeresét produkálta az átlagos iramnak.
Mint akit megszállt a kisördög, hirtelen előre hajoltam, és magamra rántottam férjemet. Nem tiltakozott. Száját azonnal az enyémre tapasztotta, és vigyázva, hogy ne nyomjon össze, rám feküdt.
Miután a csókot abbahagytam, szája a nyakamra tévedt. Keze önálló életre kelt, és megtalálta a pólóm szélét. Engedtem lehúzni magamról.
Ugyan ezt megtette a nadrágommal, majd én az ő nadrágjával és pólójával.
Hirtelen Brandon megállt a mozdulat közben, és rám nézett.
- Biztos, hogy ezt akarod?
Elbizonytalanodtam.
De amikor belenéztem a szemeibe, minden bizonytalanságom elszállt. A színtiszta vágy csillogott bennük, és a szerelem, melyet irántam érzett. Minden gondolatom eltűnt, csak azt tudtam, hogy boldoggá akarom tenni Brandont.
- Igen – suttogtam, és megcsókoltam a nyakát.
Brandon felsóhajtott, majd ajkait ajkaimra tapasztotta.
Miközben ajkaival felsőtestemet kényeztette, kezével derekamat, combomat simogatta, én pedig csak öleltem. Nem tudtam gondolkozni, nem tudtam cselekedni.
Együttlétünk alatt kimondhatatlanul gyengéd volt velem. Látszott, sőt érződött, hogy minden mozzanatával engem akar boldoggá tenni.
És akkor úgy éreztem, hogy ez sikerült is neki.
Nem akartam, hogy számára ez az este rossz emlékként maradjon meg, így én is igyekeztem megtenni a tőlem telhetőt. Simogattam, öleltem, csókoltam, és egyszerűen csak szerettem.
Mikor pedig mind a kettőnket elért a beteljesülés, szorosabban fontam a karjaimat köré, míg testünk lecsillapodott.
Nem szóltunk egymáshoz, hiszen nem volt szükségünk szavakra. Így is tökéletesen megértettük egymást.
Zihálásunk csillapodásakor Brandon rám emelte szemeit, melyek a boldogságát tükrözték, majd elmosolyodott, és megcsókolt.
A csók után, csukott szemmel a fülemhez hajolt, és úgy suttogott.
- Lezuhanyozom. Velem tartasz?
- Majd inkább utánad.
- Rendben. Sietek.
- Oké.
Mikor hallottam a fürdő ajtajának csukódását visszadőltem a párnára, behunytam a szemem, és elmerengtem.
A felismerés hirtelen jött, és azonnal ki is pattantak a szemeim.
Tulajdonképpen én most megcsaltam Adamet!
Hatalmas bűntudat kerített hatalmába, melytől már a könnyeimmel kellett küszködnöm, mégsem ez volt a legrosszabb, hanem az, hogy élveztem a történteket, és úgy éreztem, hogy megtaláltam a Sors által nekem szánt társat.
Aki nem Adam volt, hanem Brandon!
Leia Mais...
2

Ne haragudjatok... :(

2010. július 17., szombat.
Kedves Olvasóim!
Nagyon sajnálom, de a heti friss sajnos nem fog összejönni, mivel holnap (pontosabban pár perc múlva ma, azaz vasárnap) utazok a Balatonra egy hétre.
Igyekeztem megírni a fejezetet, és félig már készen is van, de az ihlet nem igazán akar/akart jönni :S
De azért, akit érdekel, meg aki olvassa a másik blogomat az biztosan örül a hírnek, hogy ott DUPLA fejezet van!:)
Persze a Balaton partra viszem a kis fekete füzetemet, melyben az angyalos történetemet írom, és nagyon remélem, hogy ott kapok egy kis ihletet, és egy kerek fejezettel térhetek haza.
Szóval, sietek az új fejezettel ide, addig is a másik blogomra várom a kommenteket.
Sokszor puszil titeket: Hugi
Leia Mais...
7

Egy angyal érintése - 28. Fejezet

2010. július 9., péntek.
Csak mert szeretlek titeket... :)
Jó olvasást!

(Brandon szemszöge)

- Raphael! – hallottam meg az igazi nevemet, amit csak a fentiek tudhatnak.
Váratlanul ért a megszólítás, ezért megrezzentem.
- Sherry! – láttam meg az érkezőt. – Minek köszönhetem a látogatásodat?
- Tulajdonképpen a Mesterek küldtek érted.
Ajaj! Az nem sok jót ígér.
Régebben, amikor Amy őrangyallá voltozott, a Mesterek elküldtek a Földre, hogy éljek itt, kerüljek közelebb Amyhez, és vigyázzak rá.
Egyből elfogadtam, hiszen, mikor először megláttam, azonnal beleszerettem.
Gondolom ezt a főőrangyalok is tudták, és azt gondolták, hogy, majd Amy is belém szeret, és társak leszünk.
Csakhogy Amynek már volt barátja, amikor én megismertem.
Ráadásul a sráccal egy véletlen folytán meg is ismerkedtem, és össze is haverkodtunk.
Mondanom sem kell, hogy azonnal mentem a Mesterek elé, hogy nem akarok tovább a Földön maradni, mert nem érzem jól itt magam. Persze nem hitték el, és azt mondták, hogy maradjak csak lent, hátha változik a helyzet.
Kelletlenül, de visszajöttem.
Időközben, mielőtt megtudtam, hogy Amy már foglalt, munkát vállaltam nála, hogy közelebb kerülhessek hozzá.
Aztán, miután visszajöttem, folytattam a munkámat. Nem akartam feladni, hiszen bármi történhet Amy és Adam között.
Türelmesen vártam, hátha eljön az én időm, azonban egyetlen lépésemmel mindent elszúrtam.
Egyszer Amy összeesett, amikor velem volt. Nagyon megijedtem, hogy valami komoly baja van, de hála Istennek nem volt.
Azért biztos, ami biztos alapon felvittem a szobájába, és lefektettem.
Csakhogy én hülye nem tudtam türtőztetni magam, és mikor azt hittem, hogy elaludt, megcsókoltam.
Szerencsétlenségemre Amy azonnal felébredt, és eléggé dühös volt.
Azóta bánom, hogy megtettem. Alig állt velem szóba, és még most sem akar.
Ennyivel nem úsztam meg, mert az esetet Adam is megtudta, aki nekem támadt. Nem hibáztattam érte, én is megtettem volna.
A helyzet viszont nem lett egyszerűbb. Sőt. Semmiképp nem akartam szólni a Mestereknek erről az egészről, mert bíztam benne, hogy el tudom intézni, de tévedtem.
Nem tudom, hogy honnan, de rájöttek, hogy mit tett Amy.
Bár nem értem, hogy nekem ehhez mi közöm van.
- Mit akarnak? – adtam hangot a gondolataimnak.
- Mindent tudnak Amyvel kapcsolatban. Büntetést szabtak ki rá, melynek te is szereplője vagy. De nem akarok belemenni a részletekbe. A Mesterek mindent elmondanak majd. Gyere.
Kicsit meglepődve hallgattam, de gyorsan összeszedve magam Sherry után indultam. Nem telt bele egy percbe és már a Mesterek előtt álltunk.
- Raphael – biccentett felém Michael.
- Uraim és Úrnőim! – hajoltam meg illedelmesen.
- Raphael, tudod-e miért lettél visszahívatva?
- Nem, Uram.
- Amy Headway szabályszegést követett el, és most vállalnia kell a következményeket.
- Nekem ebben mi a szerepem?
- Ha jól emlékszem, te azért lettél a Földre küldve, hogy meghódítsd a lány szívét – vette át a szót Uriel.
- Igen Uram, de…
- Nem érdekel minket semmi – csattant fel Ariel.
Soha nem szerettem Marie-t és Arielt. Ilyen keménykezű, önfejű, hajthatatlan nőket ritkán látni.
- A lényeg az Raphael, hogy Amy örökre el van tiltva Adam Bloomtól, és ezt úgy érjük el, hogy itt fent kell maradnia, és meg kell házasodnia – tájékoztatott Marie.
- Úgy gondoljuk, hogy a férj szerepének betöltésére te vagy a legalkalmasabb – fejezte be a mondandót Raziel.
Tágra nyílt szemekkel meredtem a Mesterekre.
Nem tudtam mit mondani. Az igaz, hogy szeretem Amyt, de p nem szeret engem. Én pedig senkire nem akarom rákényszeríteni magam.
Viszont a Mestereknek nem mondhatok nemet. Nehéz ügy.
- Van más választásom, minthogy elveszem feleségül Amy Headwayt? – találtam meg a hangomat.
- Nem igazán – felelte Ariel.
Megadóan, beleegyezően bólintottam, majd a terem ajtajának nyitódása jelezte, hogy valaki jött.
- Na, végre megjöttél – horkant fel Marie.
- Nyugalom Marie. Innen átveszem – szólalt Michael.
Ekkor már tudtam, hogy Amy az érkező, de nem mertem megfordulni.
- Amy! Hadd mutassam be a párodat, Raphaelt.
Erre már muszáj volt megfordulnom, amit egy nagy sóhaj kíséretében meg is tettem.
Amint belenéztem Amy szemeibe hitetlenséget láttam. Meg se tudott szólalni, mégis egy mély levegő után rekedten bár, de beszélt.
- Brandon?!
- Szia Amy!
- Ez most valami vicc?
- Senki nincs vicces kedvében, Amy! – rivallt a lányra Ariel.
Amy erre a hangnemre összerezzent, és én úgy éreztem, muszáj megvédenem.
Mivel szembe nem szállhatok a főőrangyalokkal, a legtöbb, amit tudok tenni, hogy elviszem innen egy nyugodtabb helyre.
- Elnézést Uraim és Úrnőim! Ha nem lenne ellene kifogásuk én most távoznék a társammal.
- Szerintem mi már végeztünk – felelte Raziel. – Menjetek és ismerkedjetek. Három nap múlva pedig egybekeltek.
Beszéd helyett csak bólintottam, majd meghajoltam, és Amy felé indultam.
Még mindig az ajtóban állt. Amikor odaértem hozzá beszéd nélkül kézen fogtam, és kiléptem a teremből. Alig hogy kiléptünk és bezárult mögöttünk az ajtó, Amy kitépte a kezét az enyémből, és dühösen meredt rám.
- Mégis mi ez az egész? – fakadt ki.
- Ne itt beszéljük meg. Gyere – válaszoltam.
- Nem megyek veled sehova!
- Amy, kérlek! Amit tudok megmagyarázok csak ne itt.
- De…
Eddig bírtam. Mellé léptem, befogtam a száját, és ismét karon ragadva elindultam lakosztályom felé.
Kicsit sietősebbre fogtam a lépteimet, mert nem akartam, hogy bárki is halljon minket.
Amint átléptük a küszöböt, és becsuktam magunk mögött az ajtót, elengedtem Amyt.
Mint egy durcás kisgyerek, úgy nézett rám. Muszáj volt nevetnem.
Persze ezzel csak még jobban feldühítettem.
- Mi olyan vicces?
- Semmi – rendeztem vonásaimat. – Ne haragudj. Szóval most már kérdezhetsz.
Kényelmesen elhelyezkedtem a nappalim fehér bőrkanapéján.
- Nem értek semmit. Egyáltalán ki vagy te? Mi vagy te?
- Nem csodálom, hogy össze vagy zavarodva. A nevem Raphael. Brandon Hopes csak a földi álnevem. Az egész akkor kezdődött, amikor őrangyal lettél… - töviről hegyire elmeséltem neki mindent.
Egyszer sem szakított félbe, hanem döbbenten hallgatott végig. Mikor mondandóm végére értem, nem szólaltam meg, hanem hagytam, hogy feldolgozza a hallottakat.
Körülbelül fél óra múlva törte meg a csendet.
- Tehát összefoglalva nem mehetek haza, nem láthatom többé Adamet, és te leszel a férjem.
Bólintottam.
Láttam, hogy Amy szemei könnybe lábadnak, majd zokogni kezd.
Automatikusan közelebb mentem hozzá, karomat köré fontam, fejét a mellkasomra hajtottam, és elkezdtem ringatni és nyugtatni.
Egyszerűen nem bírtam nézni ahogyan szenved.
Viszont amin eleinte nagyon meglepődtem az az, hogy nem lökött el magától. Nagyon örültem neki.
Mikor már csillapodtak egy kicsit a könnyei, akkor azonban elhúzódott.
Nem szólalt meg, de hálásan nézett rám.
Már épp elhatároztam magam, hogy felhozok valami beszédtémát, amikor halk kopogás zavart meg minket.
- Szabad – engedtem utat az érkezőnek.
- Sziasztok – jött be Sherry. – Sajnálom, hogy zavarok, de le kell rabolnom Amyt. Mennyasszonyi ruhát kell próbálnunk, és el kell intézni a többi teendőt. Raphael, neked pedig öltönyt kell próbálnod.
Elhúztam a számat. Soha nem szerettem ruhákat próbálgatni.
- Rendben, vidd. De nekem tényleg muszáj most öltönyöket próbálgatnom?
- Igen Raphael, muszáj. Ne is próbálj kibúvót keresni!
- Rendben – adtam meg magam.
- Helyes. Akkor Amy, próbára fel! Induljunk.
- Sherry, – szólalt meg Amy alig hallható hangon – kérdezhetek valamit?
- Persze, bármit.
- Miért olyan fontos ez az esküvő?
- Azért, mert az égben köttetett frigy szétválaszthatatlan. Olyan, akár egy mágikus kötelék.
Láttam Amyn, hogy tejesen magába van zuhanva. Igyekeztem valami kiutat találni, de sajnos semmi nem jutott az eszembe, így tétlenül néztem, ahogy Sherry és Amy elhagyják a szobát.
Nagyon sajnáltam Amyt, ezért elhatároztam, hogy megkönnyítem a helyzetét, ahogy csak tudom.
Minden vágyam az volt, hogy Amy végre velem legyen, de nem így.
Hagyni fogom, hogy azt csináljon, amit akar, és azzal legyen, akivel akar.
Gondolatmenetemet az éppen érkező szabó zavarta meg.
- Jó napot Uram! Elnézést a zavarásért, de Ariel asszony küldött.
- Gondoltam. Jöjjön beljebb.
A szabó gyorsan és jól dolgozott szerencsére. Körülbelül másfél óra alatt meg is lett az öltönyöm.
Miután egyedül maradtam, a hálóba ballagtam, és az ágyra dőltem.
Nem tudom miért, de eléggé kimerültnek éreztem magam, pedig nem csináltam semmi megterhelőt. Maximum idegileg volt megrázó a mai nap.
A fáradtság úrrá lett rajtam, és elnyomott az álom.
Nem tudom, hogy mennyit aludtam, de arra ébredtem, hogy valaki a nevemen szólít, és gyengéden a vállamat rázogatja.
Álmosan nyitottam ki a szemem, és a látóterembe Amy arca került.
Nem kis meglepetést okozott, hogy mosolygott. Igaz, hogy csak halványan, de már ez is jó jel volt.
- Szia.
A hangom kissé rekedtes volt.
- Szia. Ne haragudj, hogy felébresztettelek, csak gondoltam szólok, hogy megjöttünk. Viszont én már megyek is megkeresni Sherryt. Megkérdezem, hogy hol fogok aludni. További jó éjszakát.
- Amy! Lehet, hogy nem mondták még neked a Mesterek, de minden őrangyal a párjával alszik, ami azt jelenti, hogy velem kell lenned. De ha akarod, megágyazok magamnak a kanapén.
- Rendben.
Alig hittem a füleimnek. Kitágult szemekkel meredtem az előttem álló lányra, aki ilyen könnyen elfogadta a dolgot, és még halványan mosolyog is.
- Akkor megágyazok neked itt, én pedig kihurcolkodom – tértem magamhoz.
- Nem fontos. Adsz ágyneműt, és én megoldom.
- Nem gond. Pár perc és megvan – kötöttem az ebet a karóhoz.
Ahogy mondtam, pár perc volt az egész.
Azután elköszöntem, és mind a ketten lefeküdtünk aludni.
Szerintem mind a ketten eléggé lefáradtunk ma.
Reggel korán keltem. Amy még aludt, ezért igyekeztem csendes lenni.
Halkan a konyhába mentem, és készítettem egy adag rántottát, valamint frissen facsart narancslevet reggelire Amynek.
Én most valahogy nem voltam éhes.
Már épp a tálcával egyensúlyoztam a szoba felé, amikor hirtelen kinyílt az ajtó, és Amy jelent meg előttem.
Ijedtemben majdnem eldobtam a tálcát.
- Amy! Hát te?
- Neked is jó reggelt – mosolygott ismét.
Egyre többet mosolyog. Ennek örülök.
- Bocsi, ez udvariatlan volt. Neked is jó reggelt.
- Miért lepődtél meg, hogy ébren vagyok?
- Hát…csak…meg akartalak lepni reggelivel, de most már így nem jó – húztam el a számat szomorúan.
- Ezt nekem csináltad? – lepődött meg.
- Igen.
- Köszönöm – felelte, majd elvette tőlem a tálcát egy puszi kíséretében.
Tágra nyíltak a szemeim a csodálkozástól, és megmozdulni sem tudtam.
Mikor nagyjából összeszedtem magam, Amy után indultam.
A nappaliban a kanapén ülve meg is találtam.
Lassan mellé sétáltam, és helyet foglaltam.
- Amy!
- Tessék?
- Ne érts félre, nagyon örülök, hogy jó a kedved, de érdekelne, hogy mitől?
Az arca elkomorodott, a szeme könnyes lett, és átkoztam magam, hogy felhoztam a témát.
- Amy, sajnálom. Inkább ha…
- Ne! Jól vagyok – szipogott.
Csak bólintottam, és vártam, hogy kezdje a mondandóját.
- Beszéltem Sherryvel, amikor ruhát próbáltunk. Nagyon le voltam törve, és ezt ő is észrevette. Aztán végül is rólad kezdett mesélni, hogy milyen önzetlen vagy, és hogy tulajdonképpen nagyon jól járok veled. Aztán, amikor végeztünk, és Sherry elköszönt, és leültem az ajtó elé gondolkozni. Az igazat megvallva még mindig nem tiszta egy-két dolog, de magamban elrendeztem a nagy részét. Amikor megcsókoltál, azon kívül, hogy nagyon dühös voltam rád, láttam rajtad, hogy megbántad, ezért úgy döntöttem adok egy esélyt. Persze csak arra, hogy jó barátok legyünk – tette hozzá gyorsan, majd zavartan lehajtotta a fejét.
Nem feleltem csak elmosolyodtam.
Miután ezt megbeszéltük oldottabb volt a hangulat köztünk.
A hátra lévő két nap viszonylag boldogan telt. Sokat nevettünk. viccelődtünk egymással, és esténként sokáig fenn maradtunk beszélgetni, hogy jobban megismerjük egymást.
Viszont a „nagy” napot sehogy se úszhattuk meg.
Igazából nekem nem volt vele gondom…, de Amy reakciójától nagyon féltem.
Reggel mosolygott, de nem valami vidáman.
Aztán miután megreggeliztünk megjelent Sherry, és elvitte Amyt készülődni.
Persze addig én sem tétlenkedhettem, mert Sherry megfenyített, hogy vannak dolgok, amiket meg kell csinálnom, mert, ha nem , akkor bejön, és segít.
Na, azt inkább nem várnám meg soha, szóval én is neki álltam készülődni.
Potom két óra alatt sikerült is elkészülnöm, úgyhogy fogalmam sem volt, hogy merre vannak a szükséges dolgaim.
Aztán Sherry utasítására a Nagyterembe mentem. Már most hatalmas tömeg volt.
- Ááá, a vőlegény – szólalt meg gúnyosan Marie.
- Úrnőim, és Uraim – hajoltam meg alázatosan.
- A mennyasszony hol van? Kezdem unni magam – vette át a szót Ariel.
- Már itt is van – lépett be Sherry. – Kint vár. Engedélyükkel behívnám.
Michael bólintott, így Sherry az ajtó felé indult.
Hevesen dobogó szívvel vártam, hogy Amy belépjen az ajtón. Én magam sem értettem az izgalmam okát, hisz Amy csak barát.
Vagy nem?
Az ajtó a néma csendben halkan tárult ki, mindenki felállt, Sherry belépett, majd után megpillantottam őt.
Gyönyörű volt.
A ruha szaténból volt, melyet csipke fedett. A derekát szatén szalag hangsúlyozta ki. Egészen a combja közepéig a testére simult, onnan pedig enyhén bővült. Pántnélküli, egyszerű, de mégis káprázatos ruha volt.
Amy haja egyszerűen csak kontyba volt rakva, amit egy tiara tett figyelemfelkeltővé.
Lassan lépkedett felé, halványan mosolyogva, mire az én szám is felfelé görbült.
Egyszerűen nem tudtam levenni a szemem a felém közeledő lányról.
A mozdulataim és a szavaim gépiesek lettek.
Az eskümet és az igent mintha nem is én mondtam volna ki.
Csak akkor „ébredtem fel” valamelyest, mikor Michael kijelentette, hogy férj és feleség vagyunk, és megcsókolhatom a mennyasszonyt.
Zavartan néztem Amyre, mire láttam, hogy ő is zavarban van.
Nem akartam ráerőszakolni azt, amit ő nem akar, viszont a Mesterek előtt meg muszáj volt azt mutatnunk, hogy elfogadtuk egymást társként, ezért egy apró, de mégis hiteles szájra puszinál döntöttem.
Magam felé fordítottam Amyt, és lassan egyre közelebb hajoltam hozzá. Éreztem, hogy szaporábban veszi a levegőt, majd ajkunk összeért.
Éppen csak egy pillanat volt, és már húzódtam is vissza, amikor olyan dolog történt, amire soha nem számítottam volna.
Amy hirtelen megragadott mielőtt eltávolodtam volna tőle, és szenvedélyesen megcsókolt. Nem értettem, de akkor és ott nem is akartam érteni, csak élvezni a pillanatot, és felejthetetlenné tenni mindkettőnk számára.

Amy esküvői ruhája













Brandon öltönye


















U.i.: Ha valaki nem tudná: ez a fejezet azért volt végig Brandon szemszögű, mert egyszer volt egy közvélemény kutatás, melyben a kedvenc szereplőtökre voltam kíváncsi. A nyertes Sherry és Brandon lett. Sherry szemszögéből már kaptatok fejezetet, így most megkaptátok Brandonéból is. Remélem tetszett :)
Puszi: Hugi
Leia Mais...
1

Utolsó figyelmeztetés :(

2010. július 8., csütörtök.
Drága Olvasóim!
Hát szépen elrontottátok a kedvemet... :(
Megint a szokásos emberektől kaptam véleményt, akiknek nagyon köszönöm, hogy mindig írnak, és támogatnak, de az az egy (EGY!) plusz nem érkezett meg.
Hát ennyire nem érdekel titeket, az, amit írok?

Azonban ha ti így, akkor én is így!
Ha hétfőn (ismétlem HÉTFŐN) nem lesz meg az utolsó egy komment, akkor júliusban nem írok új fejezetet. És ez egész júliusra kiterjed!!!

Rettentően rosszul esik, amit csináltok. Aki ír az tudhatja...

Hugi
Leia Mais...
3

Ösztönzés :)

2010. július 1., csütörtök.
Drága olvasóim!

Az igazat megvallva csalódott vagyok :(Azt hittem, hogy azért ennél jobban érdekel titeket a történet. Nem tudom, hogy már mióta várok egyetlen egy kommentre, hogy felkerüljön a friss, de csak nem akar meglenni. Azonban én igyekszem a pozitív lenni, szóval adok nektek egy kis ösztönzőt. Ehhez a kis idézethez várom az utolsó kommentet, de kihangsúlyozom, hogy Dia's, Join és Carrie véleményem már nem számít, mivel ők már írtak (ez persze nem azt jelenti, hogy az ő véleményüknek nem örülök... :)) Jó olvasást, és várom a véleményeket! Ne hagyjatok cserben :)


Ízelítő a 28. fejezetből
"Automatikusan közelebb mentem hozzá, karomat köré fontam, fejét a mellkasomra hajtottam, és elkezdtem ringatni és nyugtatni.
Egyszerűen nem bírtam nézni ahogyan szenved.
Viszont amin eleinte nagyon meglepődtem az az, hogy nem lökött el magától. Nagyon örültem neki.
Mikor már csillapodtak egy kicsit a könnyei, akkor azonban elhúzódott.
Nem szólalt meg, de hálásan nézett rám.
Már épp elhatároztam magam, hogy felhozok valami beszédtémát, amikor halk kopogás zavart meg minket.
..."
Leia Mais...
6

Pályázati művem

2010. június 22., kedd.
A pályázat meghirdetőjenek engedélyével megosztom veletek a történetemet.
Aki már olvasta, és szavazott rám, annak nagyon szépen köszönöm, aki pedig még nem olvassa, remélem itt majd sort kerít rá :)
A 27. fejezetemhez még mindig várok két véleményt, de attól függetlenül ide is lehet írni.
(még egyszer mondom: az ide írt véleményeket nem számolom bele a kommenthatárba!)
Jó olvasást mindenkinek, remélem tetszeni fog :)


Bosszú és szerelem

Április 23. Egy olyan nap, mely teljes gyászban telik el. Semmi kedvem nem volt ma reggel felkelni, sőt egyáltalán élni. Ma van édesapám és édesanyám temetése. A hátam közepére nem kívánom ezt a napot. Eleget szenvedek így is, de most még el kell viselnem a rokonok szánakozó, sajnálkozó arcát. Rémes. Bár, most már nem is igazán a gyász, hanem a bosszú tölti be szívemet.
4 éve, amikor 15 éves voltam, a szüleim beavattak a sötét családi titokba. A családom évezredek óta démonvadászattal foglalkozik és ezt a „hagyományt” továbbadják a gyerekeknek. Édesapámék úgy gondolták, elég nagy vagyok ahhoz, hogy megemésszem a hallottakat, és, ha kell, átvegyem a helyüket.
Eleinte megrémültem, de aztán beletörődtem. Édesanyámék megmutatták a szakma csínját-bínját, és egy év után már én is mehettem vadászni. Egyre jobb voltam, azonban a nagy feladatban soha nem vehettem részt.
A szüleim, sőt a legtöbb leszármazottam évek óta üldözi Damont. Damon a démonok közt is a legnagyobb hatalommal bíró lény. Nem találkoztam még vele, de a róla hallott dolgokból tudom, hogy kinézetre 19 éves, de valójában már több ezer. Állítólag magas, fekete, rövid hajú és barna szemű. Veszélyes, mert nagyon ügyesen el tud vegyülni a fiatalok között. Hallottam már, nem is egyszer, hogy imád tini lányokkal szórakozni. Felfordul tőle a gyomrom. Bár ezt még az előnyömre is fordíthatnám.
Körülbelül egy hónapja apuéknak sikerült kideríteniük, hogy Damon merre tartózkodik. Egyből szervezkedni kezdtek. Nagyjából két hét alatt meg is volt a terv, meg minden, ami kell, és pontosan mához tíz napja elindultak a végzetes bevetésükre. Aznap is összevesztem velük. Mondtam, hogy minden áron menni akarok, mert hátha tudok segíteni, de túlságosan féltettek, így duzzogva felvonultam a szobámba. Nem duzzogtam sokáig, és meg is bántam, hogy olyan rondán viselkedtem, így eldöntöttem, hogy amint hazaérnek bocsánatot is kérek. Sajnos erre már nem került sor. Egész este vártam anyut és aput haza, de csak nem jöttek. Másnap reggel már kezdtem aggódni. Nem egyedül mentek, hanem még vittek magukkal pár embert. Nem tudtam magammal mit kezdeni az idegesség miatt. Már azon gondolkoztam, hogy hogyan érdeklődhetném meg, hogy mégis mi a fene történik, amikor egy számomra ismeretlen nő beállított az ajtónkon. Zilált volt a kinézete. Látszott rajta, hogy nagy csatából jön. A ruhája el is szakadt pár helyen. Mikor megpillantottam az arcát, rossz érzés kerített a hatalmába.
- Te vagy Jessica Holmes? – szólított meg erőtlenül.
- Igen. Te ki vagy?
- Amanda Stepford. Démonvadász vagyok, a szüleid egyik harcosa.
- Miért vagy itt? Tudod, hogy merre vannak a szüleim?
- Pont a szüleid miatt vagyok itt. Rossz hírt hozok. A szüleid sajnos életüket vesztették.
- Mi? Az nem lehet – leheltem, és könnyek gyűltek a szemembe, de arckifejezésem kemény volt.
- Sajnálom. Damon megölte őket, és a legtöbb embert is közülünk.
Eleinte nem szóltam, majd biccentettem, hogy tudomásul vettem. Mihelyst Amanda távozott, megfogadtam, hogy bosszút állok a szüleimért.
Végig gondolva azt a tényt, hogy Damon egy ádáz szoknyapecér, még a javamra is fordíthatom, ha ügyes vagyok. Ha sikerülne magamhoz édesgetnem, akkor könnyebben bosszút állhatnék. Tudom, hogy veszélyes játszma, de a bosszú édes – húztam gonosz mosolyra az ajkaimat. Nem tudom, hogy hogyan találom meg, de megoldom.
Annyira elméláztam, hogy már csak akkor eszméltem fel, mikor a rokonok, ismerősök jöttek részvétet nyilvánítani. Igyekeztem minél szomorúbb lenni, de most inkább izgatott voltam.
Miután mindenki lerótta a tiszteletkörét, fáradtan tértem haza az üres lakásba. Mivel már 19 múltam, nem kell mellém gyám, aminek most nagyon örültem.
Elgyötörten a hálómba sétáltam, papírt és tollat vettem elő, majd tervezni kezdtem.
Az első és legfontosabb dolog, hogy megtudjam, hol van Damon.
Azt hiszem itt az ideje belépni a családi „kincstárba”.
Felkeltem az asztal mellől, lesétáltam a földszintre, és a lépcső alatti titkos szobába léptem, eredeti nevén a Démontárba.
A szüleimnek volt egy olyan programjuk, mellyel meglehet keresni démonokat.
Pár percnyi keresés után rájöttem, hogy pechemre Damont így nem tudom megtalálni. Forrt bennem az indulat. Több órán át ültem a gép előtt, és gondolkoztam, hogy mi legyen, de nem jöttem rá.
Nekiláttam kutatni a szüleim holmija közt, hátha találok valamit, ami segíthet.
Már egy jó ideje kutakodtam, mikor egy füzetre bukkantam, melyen nagy betűkkel, anyám kézírásával az állt, hogy DAMON.
Kíváncsiságomnak utat engedve fellapoztam.
Eleinte izgatott lettem, majd egyre boldogabb. Édesanyám nagyon sok mindent lejegyzetelt Damonról, mintha csak tudta volna, hogy erre egyszer valakinek szüksége lesz.
A füzet olyan vastag volt, mint egy könyv és barna bőrkötésű.
Kicsit poros volt, de nem számít. Gyorsan átforgattam a lapokat, majd összecsapva a füzetet, rohantam vele a szobámba. Azonban alig, hogy elindultam, valami kipottyant belőle. Felvettem, és erősen figyelni kezdtem. Egy fénykép volt, de kicsit rossz minőségű, így semmit nem tudtam kideríteni belőle.
A képet visszatéve a helyére, tovább indultam. Az ágyamon fekve több órát olvasással töltöttem. Viszonylag jó pár új dolgot megtudtam.
Kiderült Damonről, hogy szabadidejét egyetemeken, főiskolákban tölti diákként, lakhelyét 5-10 évenként változtatja. Szeret bulizni és csajozni.
A lehető legtöbb információt összeszedtem, és elkezdtem tervezgetni. Ha végre sikerül megtudnom, hogy most perpillanat merre tartózkodik, akkor akcióba léphetek. Bár nem tudom, hogyan találhatnám meg azt az átkozottat – sóhajtottam fáradtan, majd az ágyamra hanyatlottam, és átengedtem magam az álomvilágnak.
Reggel az ablakomon besütő napfényre ébredtem. Furcsa volt még mindig, hogy nem hallom a szokásos reggeli zörejeket a konyhából vagy akár a nappaliból.
Kedvtelenül másztam ki a meleg ágyamból. Tudtam, hogy nehéz nap, sőt napok várnak rám. Nem csalódtam.
Az utóbbi 4 napot számítógép, könyvtár és a Démontár közelében töltöttem. Enni alig ettem, aludni szinte nem aludtam.
Bár megérte. Már a harmadik nap végét töltöttem kutatással, amikor érdekes információt találtam, amely egy egész láncot indított el, ami végül eredményre vezetett. A negyedik nap végére sikerült megtudnom, hogy Damon most merre tartózkodik. Izgatott lettem ismét.
Damon pontos tartózkodási helyét nem tudtam megállapítani, mert ahhoz elég kevés információm volt, de arra rájöttem, hogy most a Harvardon tanul. Édesanyám a könyvében lejegyzetelte, hogy Damon mindig is szeretett neves intézményeket meghódítani, de én nem gondoltam, hogy ez tényleg igaz.
Miután utánanéztem, hogy mit lehet tanulni a Harvardon, utam a legközelebbi papírírószer boltba vezetett jelentkezési lapért, ugyanis eldöntöttem, hogy a Harvardon fogok tanulni. Muszáj valahogy az áldozatom közelébe férkőznöm, és mi lenne egyszerűbb, minthogy én is abba a suliba járok, mint ő.
A boltot hamar megjártam, a netről a szükséges adatokat könnyen leszedtem, a tanulmányi eredményeimet kicsit módosítottam.
Amire a legjobban megtanítottak a szüleim, az az, hogy semmit ne bízzak a véletlenre.
Mire mindent összeszedtem, és kitöltöttem a lapot már délután hat volt. A posta már bezárt, így a feladás marad holnapra.
A lezárt borítékot a nappaliban lévő asztalra hajítva, felballagtam a szobámba. Elég fáradt voltam, de mielőtt lefeküdtem volna eszembe jutott valami.
Fontos lenne tudnom, hogy Damonnek mégis milyen fajta lányok tetszenek, így hát anyám jegyzeteit kézbe véve, hanyatt dőltem az ágyamon.
Egy pár perc lapozgatás és keresgélés után megtaláltam, ami nekem kell.
Anyu bejegyzései alapján Damonnek a szőke, nem túl magas, formás, nőies lányok jönnek be. Gyengéi a barna szemek.
Miután elolvastam a jegyzeteket, végig gondoltam mit kell tennem. Abban már biztos voltam, hogy a hajamat nem festetem át, mivel szerettem a színét. Középbarna volt, de nyáron világosodott, tavasszal és ősszel pedig a nap hatására vörös árnyalatot kapott. Ez a természetes színe volt.
A szemem sem barna volt, de ezen se akartam változtatni kontaklencsével. Édesapám kék szemét örököltem.
Alapjába véve, ami Damonnek egyből tetszhet, az az alakom, ugyanis nem vagyok egy salátán élő típus, emiatt elég nőies vagyok. Anya feljegyzései közt, azt is megtaláltam, hogy szereti a könnyen megkapható lányokat, én pedig nem vagyok olyan.
Átelemezve ismét a helyzetemet, lehet, hogy nem sok esélye van a tervemnek, de ha nem jön össze, keresek más utat, de mindenképp megölöm azt a férget. A szüleimre esküszöm! – határoztam el szikla szilárdan, majd a több napja gyülemlő fáradtság elnyomott.
Az elkövetkezendő 4 hónapot szervezkedéssel, információszerzéssel és gyakorlással töltöttem.
Damon a Harvard Jogi karára jár, ezért én is arra jelentkeztem. Szerencsére a suli a lakásomtól, kocsival csak negyed óra, így új lakást nem is kell néznem.
A tudásomra kicsit rá kellett gyúrnom, hogy mégse bukjak ki az első szemeszter alatt. És persze nem utolsó sorban a fegyverekkel is gyakorolnom kellett. Az utolsó heteimet azonban egy speciális fegyver forgatásával töltöttem. Nevezetesen a Fény Tőrével. Ez volt az egyetlen olyan eszköz, amellyel megölhettem Damont.
Az első tanítási napon már úgy éreztem, hogy tudom használni a Tőrt, de magamnál még nem mertem hordani, mert lebukhatok.
Szeptember 1-én reggel nyolckor az órám élesen csörgött. Fáradt sóhaj kíséretében nyomtam le. Az első órám kilenckor kezdődött. Számvitel volt az órarendem szerint, bár soha nem értettem, hogy a joghoz minek.
Álmosan vonszoltam el magam a fürdőig, abban reménykedve, hogy egy forró fürdő felébreszt. Miután a tusolással megvoltam, legalább negyed órát álltam a gardróbom előtt, azon tanakodva, hogy mit vegyek fel.
Végül egy sötét csőfarmer és egy hosszú ujjú, lila, V kivágású felső mellett, valamint egy fekete, nagyjából 6 cm-es magas sarkú mellett döntöttem. A hajammal már nem igazán volt időm babrálni, ugyanis a busz tíz perc múlva megérkezik. Ebben a szent pillanatban lett sziklaszilárd az elhatározásom, miszerint veszek egy autót, mert az kényelmesebb, és gyorsabb, így lesz időm elkészülni.
Mikor leszálltam a buszról, a diákok kavalkádja magával ragadt. Igyekeztem kitörni az áradatból, és szerencsémre a titkárságnál sikerült is.
Egy gyors útba igazítás után pedig már rohantam is az előadóba, ahol az órám lesz. Végszóra meg is érkeztem.
Mikor az óra már ment egy jó fél órája, úgy gondoltam ideje megkeresni, legalább a tekintetemmel Damont, de aztán lemondtam róla mondván, hogy lesz még időm bőven megismerkedni vele, most inkább figyelek.
Az óra alapjába véve nagyon unalmas volt. Azt hittem, hogy soha nem telik el az a másfél óra.
De mégis kegyelmet kaptam. Már épp indultam kifelé, mikor a tanár megállított.
- Miss. Holmes!
- Tessék Mr. Symon?
- Elnézést, hogy feltartom, de úgy vettem észre, hogy nem igazán érti, hogy mit veszünk.
Nem tagadom, a matek soha nem volt az erősségem.
- Hát… vannak elmaradásaim.
- Nézze Miss. Holmes. Értelmes lánynak tűnik maga. Nem szeretném, ha a számvitelen múlna a tanulmány, éppen ezért javaslom, hogy kérje meg az egyik osztálytársát, hogy korrepetálja.
- Hát…
- Elnézést Mr. Symon, de én talán tudnék segíteni a kisasszonynak – szólt közbe egy kellemes hang.
Már épp mondani akartam, hogy köszönöm, de nem kell, mikor megpillantottam a hang tulajdonosát.
A lélegzetem is elakadt. Személyesen Damon állt mögöttem.
Az iránta érzett dühöm fellángolt, és már visszautasítottam volna, amikor eszembe jutott, hogy igazából ez egy remek alkalom.
- Áá Mr. Smith! Magánál keresve sem találtam volna jobbat Miss. Holmesnak. Nagyon hálás lennék, ha elvállalná, köszönöm.
- Semmiség Mr. Symon – mosolygott a tanárra.
Legszívesebben itt helyben letörölném azt az átkozott mosolyát.
- Miss. Holmes – fordult felém. – Milyen órája lesz? Szívesen elkísérem, és akkor meg is beszélhetnénk, hogy hol és mikor tartjuk a korrepetálást.
- Nagyon kedves Mr. Smith, köszönöm. Mr. Symon, köszönöm a kedvességét magának is. Igyekszem felzárkózni – mosolyogtam a tanáromra.
- Nincs mit Miss. Holmes. Akkor viszlát. Csütörtökön találkozunk.
- Viszlát – köszöntünk egyszerre Damonnel, majd elindultunk a következő órám helyszínére.
- Miss. Holmes, megtenné, hogy tegez és Damonnek szólít? Öregnek érzem magam a magázástól – kacsintott rám.
Mert az is vagy te szemét! – ordítottam rá gondolatban, de valójában kuncogtam.
- Rendben Damon, de akkor te is szólíts Jessicanak.
- Megegyeztünk. Na és mi a következő órád?
- Jogi alapismeretek. Neked?
- Nekem angolom lesz, de majd csak tizenegykor.
- Nekem – gyors pillantást vetettem a karórámra, és csodálkozva pislogtam, – másodpercek múlva, úgyhogy megköszönném, ha picit sietnénk.
Damon felvette az általam diktált tempót. Épp időben értem a teremhez.
- Köszönöm, hogy elkísértél, de most megyek.
- Rendben, és nincs mit. Ha nem gond óra után találkozhatnánk. A te órád úgy is háromnegyed órával hosszabb, mint az enyém, szóval itt megvárlak.
- Ahogy gondolod. Szia.
- Szia.
Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, amint leültem. Örültem, hogy végre megszabadultam Damontől, mert már úgy éreztem, hogy pár perc múlva rávetem magam, és itt helyben megölöm. A düh iszonyatosan tombolt bennem, már akkor is, ha csak megláttam. Volt bennem egy másik érzés is, de nem jöttem rá, hogy mi az.
A hetek teltek. Az idő csak úgy rohant, én pedig Damonnel töltöttem időm nagy részét, hogy tervem beváljon.
Nem messze volt az albérlete a lakásomtól, így minden reggel együtt mentünk suliba, szombat délutánonként pedig matekkorrepetálásom volt nála, és ha tehettük vasárnap esténként mentünk szórakozni.
Egy idő után, amikor elváltunk egymástól egy furcsa érzés lett rajtam úrrá, amitől megijedtem. Olyan volt, mintha egy kisebb lyuk lenne bennem. Az igaz, hogy Damonnel sokat nevettünk, és a véleményem is változott róla, de mégis ő a szüleim gyilkosa!
Több napon keresztül rágódtam rajta, mikor végre levontam a dolgok lényegét, és megtudtam, hogy mi a bajom.
Beleszerettem Damonnbe.
Borzalmas volt még csak bele gondolni is, de attól még igaz.
Ha rá gondolok, eszembe jut gyönyörű mosolya, mely engem is mosolygásra késztet. Alig várom, hogy reggel láthassam, és előre aggódom az estétől, amikor nem lehetünk együtt.
Mi ez, ha nem szerelem?
Egy fájdalmas nyögés kíséretében lerogytam az ágyamra, és az arcomat a kezembe temettem.
Nem szerethetem Damont! – döntöttem el. Mindenképp véghez kell vinnem a tervemet. Legalább a szüleimért.
Azonban ezt az elhatározást alapjaiban megrengette a másnap délután.
Szombat reggel a nap sugarai ébresztettek. Nem volt kedvem felkelni, hiszen úgy sincs dolgom.
Pár napja már nem alszok valami jól, ezért úgy döntöttem, a mai egy lustálkodós nap lesz.
Apró mosollyal az arcomon ástam magam jó mélyre a meleg ágyamban, de alig hogy elhelyezkedtem, a mobiltelefonom rezegni kezdett. Dühösen nyúltam érte, de mikor megláttam, hogy ki hív, szívem kétszeres iramot kezdett diktálni. Enyhén remegő kézzel nyomtam meg a fogad gombot.
- Igen?
- Szia Jess, Damon vagyok. Felébresztettelek?
- Szia Damon. Nem, dehogy. Mit szeretnél?
- Csak arra gondoltam, hogy átjöhetnél DVD-zni. Lenne kedved?
- Most?
- Hát egy óra múlva.
- Nem is tudom.
- Jaj, ne már Jess. Légy szíves. Unatkozom.
- Na, jó – adtam be a derekam. – Egy óra és ott leszek.
- Szuper. Valami különleges kívánság a tévézéshez?
- Hmm… egy meleg pléd a kanapéra, és egy forró tea az asztalra. Fagyos vagyok, kint pedig hideg van – mosolyodtam el.
- Rendben, minden meg lesz. Várlak. Szia.
- Szia.
Mint akit puskából lőttek ki, úgy ugrottam ki az ágyból. Eszeveszetten a fürdőbe rohantam, tíz perc alatt letusoltam, majd egy csőfarmer, magas sarkú csizma és kötött pulóver mellett döntve felöltöztem. Egy kistáskába bepakolva a telefonomat és a lakáskulcsomat útrakész voltam. Már nyúltam a kilincsér, hogy indulok, mikor rájöttem, hogy még csak dél lesz 5 perc múlva, én pedig már útra készen itt állok és legszívesebben rohannék Damonhöz. Elszörnyedtem magamon.
Lassítva a tempómon, visszasétáltam a konyhába, lepakoltam a dolgaimat, és feltettem vizet forrni teához. Közben igyekeztem elterelni a gondolataimat, ezért bekapcsoltam a konyhában lévő kistévét, melyet még apa vett anyunak, mert anya mindig látta a filmekben, hogy mindenkinek ilyenje van, így neki is kellett. Apa pedig meglepte vele születésnapjára.
A teavíz hamar felforrt. Miután elkészítettem és elkortyolgattam a teám, az idő szépen eltelt. Mivel tőlem Damon gyalog csak 10 percre lakott, nem indultam el előbb, mint 12:20-kor.
A nap sugarai enyhén cirógatták a bőrömet, de mégis rettentő hideg volt.
Soha nem szerettem a telet.
Mikor megérkeztem Damon házához, nagy meglepetésemre az ajtóban várt a házigazda. Amint meglátott, elmosolyodott, és odajött.
- Jess! Hát eljöttél.
- Szia Damon. Megígértem nem?
- Örülök, hogy itt vagy.
- Minek köszönhetem, hogy lejöttél elém?
- Van egy kis meglepetésem.
- Igen? És mi?
- Á-á – rázta meg a fejét, és elvigyorodott. – Majd fent.
- Rendben.
Az ajtó előtt megállított, befogta a szemem, és bevezetett. Amint kinyílt az ajtó, nagyon kellemes rózsa illat csapta meg az orrom. Kicsit még mentünk a lakásban majd Damon megállított, és elvette a kezét a szemem elől.
Megszólalni se tudtam. A fekete bőrkanapét, mely a tévé előtt volt, most egy meleg, vastag pléd takarta, amely piros volt. Az asztalon, mely a kanapé előtt helyezkedett el, szélül gyertya égett, középen egy nagy tál popcorn illatozott.
Az asztal és a kanapé körül pedig vörös rózsaszirmok voltak elszórva.
Tátott szájjal bámultam az elém táruló látványt.
- Na? – szólalt meg mögöttem Damon. – Hogy tetszik?
- Ez… gyönyörű. Minek… - köszönhetem ezt a fogadtatást? akartam kérdezni, de mikor felé fordítottam az arcom, közvetlenül előttem állt, és az arca a közelebbnél is közelebb volt hozzám.
A szívverésem felgyorsult, a légzésem szabálytalanná vált.
Lassan közeledni kezdett felém.
Tisztában voltam vele, hogy most meg fog csókolni. A lelkem mélyén tudtam, hogy el kéne mennem, ameddig még lehet, de mindennél jobban vágytam arra a csókra.
Már éreztem meleg lélegzetét ajkaimon, amikor eldöntöttem, hogy engedek a bűnös csábításnak, így lehunytam a szemeimet, és végre megcsókolt. Először gyengéden érintett, majd egyre keményebben. Karjait derekam köré fonta, és még közelebb vont magához, mire felnyögtem. A csókunk egyre hevesebb lett.
Nem igazán foglalkoztam a külvilággal, de egyszer csak azt vettem észre, hogy eltűnt a lábam alól a talaj. Automatikusan Damon dereka köré fontam a lábaimat. Agyamat teljesen elborította a rózsaszín köd, ezért már csak azt érzékeltem, hogy a kanapén fekszem felettem Damonnel, aki a nyakamat csókolgatja. Rettentő gyengéd volt velem, és egészen addig hagytam is, ameddig meg nem éreztem a kezeit a pólóm alatt.
Ekkor, mintha valaki elfújta volna a ködöt az agyam körül, ráébredtem, hogy mit is csinálok. Összeszedve minden erőmet, eltoltam Damont magamtól.
- Damon, ne – ziháltam.
- Rendben. Semmire nem foglak kényszeríteni – felelte mélyen a szemembe nézve, és egy halvány mosollyal az arcán.
Nem kicsit lepődtem meg, de nagyon örültem, hogy ilyen rendes.
- Köszönöm.
- Nincs mit – mondta, majd egy puszit nyomott a számra, ülőhelyzetbe tornázta magát, és a DVD filmekért nyúlt. – Mit nézzünk?
- Nekem mindegy. Döntsd el te.
Végül is közös megegyezés alapján egy akciófilm mellett döntöttünk, amit én még nem láttam, és Damon szerint kihagyhatatlan, így muszáj megnéznem.
Azonban a film címére és a második felére nem igazán emlékszem, mivel Damon nem bírt magával. Hiába pisszegtem le vagy toltam odébb, ő vigyorogva tovább puszilgatott.
Aztán, amikor már a szereplők listáját vetítették, beadtam a derekam, és szenvedélyes csókot váltottunk.
Mosolyogva távolodtam el.
- Mennem kell.
- Még nem mehetsz.
- Mert? – lepődtem meg.
- Először is, nem ittad meg a teád – mutatott az asztalra. – Másodszor, nem ettél popcornt, és harmadszor, még legalább három film van, amit megnézhetnénk.
- Aha. És mi a valódi oka, hogy nem mehetek haza? – mosolyogtam.
- Basszus, lebuktam – vigyorgott. – Na, jó. Ha már rájöttél, akkor elmondom. Az volt a tervem, hogy elcsábítalak, és ráveszlek, hogy maradj nálam estére.
Ledöbbentem, majd hirtelen észhez tértem. Mi a francot csinálok én?! Teljesen elment a józan eszem. Itt fekszem azzal a személlyel, aki megölte a szüleimet.
Elkomorult arccal keltem fel a kanapéról, és kezdtem el szedegetni a dolgaimat.
- Sajnálom Damon, de tényleg mennem kell – indultam az ajtó felé.
- De Jess, várjál már – jött utánam.
- Tényleg mennem kell. Majd hívlak. Szia – léptem ki az utcára.
- Jess! – hallottam még a hangját, de már nem néztem hátra.
Tudtam, ha visszanézek, vissza is megyek.
A szemem szúrni kezdett, de tartottam magam. Az ajtómon belépve azonban minden utolért. Az ajtónak támaszkodva zokogtam. Nem tudtam mit tegyek.
Szerettem Damont, ehhez már kétség sem fért, de a bosszú azt diktálta, hogy öljem meg. Soha nem gondoltam, hogy egyszer ide jutok.
Sürgősen lépnem kell valamit, mielőtt még ennél is jobban elborít a rózsaszín köd.
Sajgó szívvel, de eldöntöttem, bosszút állok. Erősnek kell maradnom. A szüleimért.
A fürdőben megmostam az arcomat, majd a telefonomért nyúlva írtam egy sms-t Damonnek, melyben bocsánatot kértem, és mondtam neki, hogy holnap este szívesen átmennék, ha szeretné.
Nem kellett sok idő és kaptam a válasz sms-t, hogy nem haragszik, szeret, és holnap este vár.
A nap további részét a gondolataimba merülve töltöttem.
Másnap egész nap az estére készültem. Nem halogathattam tovább a dolgot. Este véghezviszem a tervem.
A nap nagyon gyorsan eltelt. Délután fél hétkor gondosan elraktam a Fény Tőrét, és indultam Damonhöz. A pár perces út most legalább fél óra volt. Ezerszer gondoltam át a dolgokat, hogy mi lenne, ha…, de végül is mindig arra jutottam, hogy muszáj megtennem a szüleimért.
Damon ajtaja előtt megálltam, mély levegőt vettem, majd csengettem. Nem kellett sokat várnom és az ajtó kitárult. A lélegzetem is elakadt, amint megpillantottam Őt, de rendesen nem volt időm megnézni, mert amint meglátott, elmosolyodott, majd magához húzott, és száját számra tapasztotta. Tiltakozni sem volt időm, bár pár másodperc elteltével már nem is akartam. Mint akinek teljesen elment az esze, úgy bújtam Damon karjaiba, és csókoltam egyre szenvedélyesebben. Éreztem, hogy ajkai mosolyra húzódnak, majd ajkaink elvállnak egymástól, és szó nélkül elkezd befelé húzni a lakásba. Követtem. Teljesen elborította az agyamat az érzelmek tömkelege.
Végignéztem Damonön, de nem igazán fogtam fel, hogy mit is látok.
Ha minden igaz egy fekete ing valamint egy fekete farmer volt rajta, ami igazán jól állt neki. Mikor visszatértem az arcához, szembe találtam magam szívdöglesztő mosolyával.
Én is elmosolyodtam, majd mint aki transza esett, teljesen megfeledkeztem az eddigi terveimről, lassan közelebb hajoltam Damonhöz, és megcsókoltam.
Kezem remegett, mikor elkezdtem kigombolni az ingét. Már végeztem, mikor rám emelte tekintetét, és lefogta a kezeimet.
- Biztos, hogy ezt akarod? – kérdezte.
Nem válaszoltam, mert tudtam, hogy akkor meghátrálok. Helyette inkább végig simítottam mellkasán, derekát átkaroltam az ing alatt, közelebb bújtam és a nyakát csókolgattam.
Egy sóhaj után magához ölelt, és életem legjobb éjszakáját éltem át mellette.
Nem bírtam megtenni. Damon kimondhatatlanul gyengéd volt velem, és mindig tudta, hogy mi a jó nekem.
A legszörnyűbb az egészben mégis az, hogy Damon az együttlétünk után mindent elmondott nekem. Az igazi korától elkezdve, az igazi kilétéig mindent, és a mondandója végén tett egy ajánlatot.
- Jess, azért mondtam mindezt el neked, mert szeretném, ha a társam lennél. Halhatatlanná tennélek, és együtt uralkodhatnánk az örök időkig. Szeretlek, és nem akarlak elveszíteni. Örökké szeretni akarlak!
A levegő a tüdőmben akadt, a szememet könnyek lepték el, de elfordultam, mert nem akartam, hogy sírni lásson. Istenem most segíts! – fohászkodtam, mert nem tudtam, hogy mitévő legyek.
Végül pár perc után elhatározásra jutottam. Felkeltem, elsétáltam a táskámig, majd vissza, és mélyen Damon szemébe néztem.
- Én is szeretlek – feleltem megérintve az arcát, miközben könnyek áztatták az arcom.
Damon értetlenül nézett, de nem hagytam neki időt a kérdés feltevéséhez. Egyenesen a szívébe szúrtam a tőrt, miközben úgy éreztem, hogy szétszakad a bensőm. A karjaim között halt meg a saját Nemesis-em, és miközben Ő elment, mélyen, legbelül én is vele együtt haltam meg.
Leia Mais...
7

Egy angyal érintése - 27. Fejezet

2010. június 20., vasárnap.
(Adam szemszöge)

Rettentő hálás vagyok az én egyetlenemnek, amiért egy ilyen szuper partit hozott össze az én ikertesóimnak.
Egyszerűen isteni érzés végig nézni az arcukon, hogy mennyire élvezik ezt az egészet, de szerencsére nemcsak ők mulatnak nagyon jól, hanem a szüleim is.
Régen volt már, hogy az egész családomat mosolyogni láttam, és ezt most mind Amynek köszönhetem.
Jut eszembe, merre lehet?
Már egy ideje kiment a mosdóba, és egyszerűen elképzelni nem tudom, hogy mit csinálhat ott ilyen sokáig.
Érzem, hogy a féltés kezd úrrá lenni rajtam. Mi van, ha történt vele valami?
- Anya, figyelnél egy kicsit Mayára és Davre? Megnézem Amyt – szóltam anyunak.
- Persze kicsim, menj csak.
- Köszönöm – feleltem, és megcéloztam az emeletet.
Már épp utána akartam indulni, amikor hirtelen Amy rohant a karjaimba, mint akit kergetnek.
- Amy! Valami baj van? – kérdeztem.
- Haza kell mennem!
- De…
- Sajnálom, de sietnem kell. Én…
A mondatot nem tudta befejezni, mert hirtelen összecsuklott, és még idejében kaptam el, hogy ne terüljön el a földön.
- Amy! Amy, hallasz? Amy könyörgöm, válaszolj – szólongattam kétségbeesetten.
- Úr isten! Mi történt? – rohant oda hozzánk anya halálra vált arccal.
- Nem tudom. Elindult a mosdóba, de már jó régóta bent volt, amikor elhatároztam, hogy megkérdezem, mit csinál. De akkor hirtelen lerohant, mintha valaki üldözné, és olyanokat kezdett magyarázni, hogy haza kell mennie, meg hogy sajnálja, de most nincs ideje, mert sietnie kell, aztán összeesett. Rendesen a mondatot se tudta befejezni. Anya, kérlek, most rögtön hívd a mentőket, én addig felviszem a szobámba. Nagyon siessenek.
- Rendben drágám, azonnal telefonálok – felelte anya, majd semmivel sem törődve, Amyt a karjaimba kapva felvittem a szobámba.
A szobámba érve leraktam az ágyamra, és melléültem.
Lélegezni lélegzett, tehát komoly baj nem lehet. Az arca kicsit sápadtnak tűnt, és egyáltalán nem mozdult, ami egy kicsit aggasztott, de nem tudtam mit tegyek.
Egyre idegesebb lettem.
Hol a fenébe vannak már a mentők?! – szitkozódtam magamban.
Már épp indultam a földszintre, hogy szóljak anyának, hogy hívja fel a mentőt még egyszer, amikor meghallottam a szirénák hangját.
Nem igazán szerettem ezt a hangot, és mindig a hideg futkosott a hátam tőle, de most valamelyest nyugtatólag hatott rám.
Nem kellett sok idő, és a csengő is megszólalt.
Nem akartam egyedül hagyni Amyt, így csak hallgatóztam. Hallottam, amint anyukám ajtót nyit, beengedi a mentősöket a házba, és útbaigazítja őket. Közben persze igyekszik elmondani, hogy mi történt.
Azonnal az ajtómhoz rohantam, és szélesre tártam. Éppen akkor ért fel a két mentős.
- Jó napot! Hol a beteg? – szólított meg az egyik.
- Jó napot! Erre tessék – mutattam az ágy felé.
- Megkérhetném Önöket, hogy ameddig a vizsgálat folyik, távolabb állnak az ágytól, és nem akadályoznak minket?
- Természetesen – felelt helyettem anyám, mert én Amy közelében akartam maradni. Azonban inkább hallgattam anyura.
A mentősök nagyon sok vizsgálatot elvégeztek, és elég időigényesek voltak, így én már az őrület határán jártam.
Szólásra nyitottam a számat, mikor az egyik férfi kezdte elpakolni a holmikat, a másik pedig odajött hozzánk. Édesanyám végig mellettem volt, hogy ne csináljak butaságot.
- Mi van a lánnyal? – tört ki belőlem a kérdés.
- Nos, az igazat megvallva, nem tudjuk, hogy konkrétan mi a baj, ezért kórházba kell vinni egy alapos kivizsgálásra. Most csak annyit derítettünk ki, hogy kómába esett, csak nem tudjuk, hogy mitől. Önök közeli hozzátartozók?
- A barátja vagyok.
- És a családja?
- A szülei és az öccse már régebben meghaltak. Most a nagynénjével él.
- Tudja a számát?
- Hát a lakásukét tudom.
- Az is jó. Fel kéne hívni. Mi addig bevisszük a lányt.
- Nem mehetnék vele? Édesanyám majd felhívja Brendát.
- Rendben. Akkor induljunk – felelte, majd elindult, én pedig zakatoló szívvel, bár egy fokkal nyugodtabban követtem.

(Amy szemszöge)

Kezem, lábam remegett, a szívem a torkomban dobogott, és zihálva vettem a levegőt. Nem bírtam senkinek a szemébe nézni, helyette a márványpadlót fixíroztam, de éreztem magamon az öt vádló szempárt.
- Amy Headway! Tisztában vagy vele, hogy mit tettél? – hallottam meg Michael mély, tiszteletet parancsoló hangját. Muszáj volt felnéznem.
- Én…
- Nem vagyunk kíváncsiak a magyarázataidra – hördült fel az egyik nő.
- Nyugalom Marie. Talán tud mondani valami enyhítő körülményt. Érdemes lenne meghallgatni.
- De Michael! Te is tudod, hogy ilyen dologgal ne lehet játszani. A szabályokat mindig komolyan vettük, vesszük, és komolyan is fogjuk venni. Ráadásul ő még csak egy kezdő. Vele különösképpen nem szabad kivételeznünk.
- Marie jól beszél Michael, és ezt te is tudod.
- Tudom Uriel, tudom. De…
- Nem Michael, most már nem lehetünk elnézőek.
Hallgattam a párbeszédet, és ha lehet még nagyobb félelem lett rajtam úrrá. Fogalmam sem volt róla, hogy mi vár rám, de nem is vágytam megtudni.
Haza szerettem volna már menni, és Adammel lenni, de éreztem, hogy ez még egy jó darabig lehetetlen.
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy sikerült teljességgel kizárnom a Mesterek beszédét.
Azonban, ha jól tudom Uriel hangja rángatott ki a képzelgésemből.
- Amy Headway! A döntésünk megszületett. Kérlek fáradj közelebb.
A lábaimat ebben a pillanatban szikláknak éreztem, de tettem, amit mondanak.
- Amy! Mivel tisztában voltál a szabályokkal, és mégis megszegted őket, hatalmas hibát követtél el – vette át a szót Michael. – A létünk titokban tartása, egy nagyon fontos dolog. Igaz, hogy te nem fedted fel, de majdnem lebuktál, ráadásul hazudtál nekünk, amikor védencednek kaptad Adam Bloomot. Muszáj megbüntetnünk.
- Tudom, Mester – halt el a hangom.
- Társaimmal közösen döntve enyhített büntetést kapsz.
Fellélegeztem. Akkor ezek szerint szerencsére nem tudnak arról, hogy Emmának mindent elmondtam – gondoltam, de azonnal meg is bántam. Elfelejtettem, hogy a Mesterek minden gondolatomat hallják.
Michael felszisszent, a többi főőrangyal pedig felhördült, és ha lehet még dühösebb lett.
Na, ezt jól megcsináltad Amy! – dicsértem magam.
- Ez már mindennek a teteje – szólalt meg Marie. – A szabály átszegésedért itt kell maradnod, kapsz egy társat és soha többet nem láthatod Adamet! Gondolom, mindenki egyetért velem.
A többiek beleegyezően bólintottak, nekem pedig fátyolos lett a látásom, és mérhetetlen fájdalom költözött a mellkasomba, amint tudatosultak bennem az említett szavak.
- Ne – nyöszörögtem sírástól fojtott hangon. – Kérem. Bármit megteszek, csak Adamet ne vegyék el tőlem.
Éreztem, hogy a lábaim nem bírnak megtartani, és térdre esek.
Már zokogtam.
- Előbb kellett volna gondolkoznod – feleli a másik nő, akinek a nevét nem tudom. – A büntetésed mindenképp megkapod, szóval jobb, ha beletörődsz. Sherry!
- Tessék, Úrnőm!
- Csak, hogy tudd, Rád is büntetés vár. De te később kapod meg a jussod. Most menj, és szólj Raphaelnek, majd hirdesd meg a három nap múlva tartandó esküvőt. Mindenkinek ott a helye, szokás szerint.
Már a márványon feküdve sírtam. A külvilág ismét eltűnt. Csak Adam arca villogott előttem, és az, hogy soha többé nem láthatom. Nem tudom elképzelni az életemet nélküle. Nekem ő a mindenem.
Tudom, MOST már tudom, hogy hatalmas ostobaságot követtem el, de változtatni már sajnos nem tudok.
- Amy! – hallottam meg a nevem.
Michael szólt.
- Szedd össze magad, menj, mosd meg az arcod, mert hamarosan itt lesz a jövendőbelid.
- Rendben – feleltem, és erőtlenül elindultam.
Michael hangja valamelyest nyugtatólag hatott rám. Mintha nem szívesen tenné ezt, de muszáj.
Miután végeztem, és szerintem elviselhető kinézetet varázsoltam magamra visszaindultam.
Azonban félúton megtorpantam.
Hirtelen egy terv pattant ki a fejemből.
Angyal vagyok, ami azzal jár, hogy természetfeletti képességem van, tehát tudok teleportálni.
Legalábbis eddig tudtam. Talán most is megy.
Hatalmas mosoly terült el az arcomon, lehunytam a szemem, és koncentráltam. Az otthon kép lebegett előttem.
Azonban pár perc után egy kiadós fejfájáson kívül semmi nem történt.
Lesújtottan indultam vissza a Mesterekhez.
Gondolhattam volna, hogy elveszik az erőimet.
Amikor a terembe léptem, már nemcsak a Mesterek és Sherry volt ott, hanem még valaki. Valaki, akinek nagyon ismerős volt az alkata, csak nem tudtam, hogy honnan.
- Na, végre megjöttél – horkant fel Marie.
- Nyugalom Marie. Innen átveszem – szólt Michael.
Én az ajtóban ledermedve vártam.
- Amy! Hadd mutassam be a párodat, Raphaelt.
Az említett megfordult, és nekem leesett az állam. Nem akartam hinni a szememnek, de a legmeglepőbb mégis az volt, hogy az ő arcán nem tükröződött semmi. Mintha mindenről tudna.
Nehezen mély levegőt vettem, és rekedt hangon egyetlen nevet suttogtam.
- Brandon?!
Leia Mais...

Számoljunk!!! :D

 
Touch of an angel © Copyright 2010 | Design By Gothic Darkness |