Egy angyal érintése - 30. Fejezet

Hallottam, amint Brandon megnyitja a zuhanyt, majd nekilát zuhanyozni, de én csak feküdtem az ágyon, és bámultam a plafont. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Hiányzott Adam, azonban ha Brandon a közelemben volt, elnyomta a hiányát. Persze ezeket a dolgokat semmiképp nem mondhattam el férjemnek, hiszen nem bánthattam meg.
Hirtelen az agyam a Sherryvel történő beszélgetésünket vetíttette elém.

- Mi a baj, Amy? – kérdezte Sherry, miközben egy esküvői ruhaszalon felé tartottunk.
Fintorba torzult az arcom, ahogyan megpillantottam a gyönyörű, habfehér ruhakölteményeket, és az üzletben lézengő egy-két mennyasszonyt, amint életük legboldogabb napjára próbálják ruháikat. Nekem nem ez volt életem legszebb napja. A hátam közepére nem kívántam az esküvőt. Semmi mást nem akartam, csak Adammel lenni. Hozzábújni, érezni az illatát, ölelni, csókolni. De persze ez már mind lehetetlen, hiszen ahogy Sherry monda, az égben köttetett eskü szent, és sérthetetlen, ami a számomra annyit jelent, hogy ha hozzá megyek Brandonhoz, nincs az a földi lény, aki a jegyességünket felbontaná. Szerettem Brandont, de csak, mint egy barátot. Sőt most talán egy enyhe megvetés is társult hozzá.
- Csak a szokásos. Hiányzik Adam – feleltem Sherry kérdésére, majd éreztem, hogy arcomon végig folyik egy könnycsepp.
Sherry hirtelen megállított, maga felé fordított, letörölte a könnycseppet, majd gyengéden rám mosolygott.
- Ne szomorkodj. Tudom, hogy most azt gondolod, hogy könnyű azt mondani, de hidd el meg van az oka, hogy miért mondom. Brandonnál keresve se találnál jobb férjet, társat. Örülnöd kéne, hogy a Mesterek őt szánták neked. Brandon szeret téged.
Az utolsó három szónál szájtátva bámultam az előttem álló lányra.
- Hogy mi?
- Jól hallottad – mosolygott Sherry. – Már egy jó ideje történt, én is őrangyal voltam. Egyik reggel szokás szerint összefutottam Brandonnnal, és olyan volt mintha teljesen kicserélték volna. Felettébb vidám volt, egész nap csak mosolygott. Délután valamikor meg is állítottam, és kérdőre vontam. Elmondta, hogy látott egy gyönyörű lányt, és onnantól kezdve legalább egy órán keresztül csak róla áradozott. És igen, ez voltál te.
Szólni sem bírtam. Annyira ledöbbentett ez az egész, hogy csak bámultam Sherryre.
- Persze akkor még senki sem tudta, hogy van barátod. Szegény Brandon meg is lepődött, és le is taglózta a hír, de megfogadta, hogy nem áll az utatokba. Hidd el Amy, Brandon egy nagyon jó lelkű ember, és vele csak jól jársz. Képes lett volna feláldozni magát értetek csak azért, hogy téged boldognak lásson. Bevállalta, hogy amikor őrangyal lettél, és ő tudta, hogy szereted Adamet, annak ellenére, hogy ez tilos, mivel ő a védenced, tartja helyetted a hátad, és megvédi a titkodat, még ha ezzel saját maga alatt vágta is a fát. Becsüld meg, és legalább egy kevés szeretetet próbálj meg felé mutatni.
Csak bólintani tudtam. Ez volt az a pillanat, amikor elhatároztam magamban, hogy igyekszem boldoggá tenni Brandon, mert megérdemli. Teljesen magamat nem tudom adni, hiszen egy felem, talán a nagyobb, mindig is Adam után fog sóvárogni.
- Köszönöm, hogy mindezt elmondtad. Ígérem, hogy igyekszem boldoggá tenni őt.
- Helyes. Akkor nyomás ruhát próbálni – mosolygott, majd elindult a szalonba, én pedig egy kisebb mosolyt erőltetve magamra, utána indultam.

Azon a napon még nem tudtam, hogy minden érzelem megváltozik bennem. Nem számítottam rá.
Hirtelen a fürdő ajtaja kinyílt, és Brandon lépett ki rajta egy törölközővel a derekán. Rám mosolygott, majd elindult felém. Mikor az ágyhoz ért, fölém hajolt, és gyengéden megcsókolt. Jóleső borzongás futott végig a testemen.
- Szabad a fürdő – mondta megszakítva a csókot, majd kiment a szobából.
Szellemként vonultam be a fürdőbe, és álltam a tus alá. Már épp nyitottam volna meg a csapot, mikor a fejembe fájdalom nyílalt, és rossz érzés lett úrrá a testemen. Nem kellett sok idő, hogy rájöjjek, mi történik. Az egész testem reszketni kezdett, és nem tudtam, hogy mit is tegyek.
Hirtelen ötlettől vezérelve, és minden szabályt áthágva, erősen koncentráltam, és egy szempillantás alatt a kívánt helyen találtam magam.

Az egész testem remegett a látványtól. Éjszaka volt, és az egyik ház falának a tövében ott feküdt az az ember, akié egykor a szívem volt.
Remegő lábakkal mentem oda Adamhez, és térdeltem le elé. Már tőle egy méterre éreztem, hogy bűzlik az alkoholtól, de nem gondoltam volna, hogy ennyire túlzásba esik. A belsőmben tudtam, hogy öngyilkos akart lenni, és a miértjét is sejtettem.
Könnyek mardosták a szememet, de nem akartam most azzal foglalkozni. Kezemet óvatosan Adam mellkasára helyeztem, és koncentráltam. Nem kellett sok idő, hogy érezzem, az erőm hat, majd amikor már nem volt életveszélyes az állapota, ismeretlen betelefonálóként értesítettem a mentősöket, akik pár perc múlva ki is értek, és kórházba szállították Adamet.

Amint biztonságban volt, átadtam magam a fájdalomnak, és térdre rogyva zokogtam. Ilyen állapotban nem mehettem vissza Brandonhoz, és őszintén megvallva, nem is akartam.
Vártam pár percet, hogy csillapodjanak a könnyeim, majd szinte végig se gondolva, a kórházba juttattam magam, egyenesen Adam kórtermébe. Alig hogy megérkeztem, rájöttem, hogy a mellettem lévő szobát kapta.
Pontosabban csak a kivetített énem volt a másik szobában, kómában.
De most valahogy az a tény nem érdekelt. Lassan Adam ágyához mentem, és őt figyeltem. Tudtam, hogy már nincs sok időm, hiszen Brandon bármikor rájöhet, hogy nem vagyok a fürdőben, és akkor az eskünknek köszönhetően másodpercek alatt megtalál.

Nem akartam, hogy ezt a jelenetet lássa, így lágyan végig simítottam Adam alvó arcán, majd hátat fordítva megcéloztam az ajtót.
Azonban egy halk, suttogó hang megállásra késztetett.
- Amy!
A szívem nagyot dobbant, a lélegzetem a tüdőmben akadt. Hirtelen és gyorsan fordultam meg. Azonban Adam még mindig mozdulatlanul, és csukott szemmel feküdt. Már teljesen meg voltam győződve, hogy hallucinálok, amikor Adam szája ismét megmozdult, és résnyire kinyitotta a szemét.
- Amy!
Kezemet a szám elé kaptam. Az nem lehet, hogy lát! Nem láthat! Remegő testtel hátráltam az ajtóig. Tudtam, a legjobb, amit tehetek, hogy most rögtön eltűnök. De amint koncentrálni kezdtem, hogy haza megyek, Adam arca nedvesen csillant meg.
- Amy, gyere vissza hozzám! Szükségem van rád! – suttogta összeszorított szemmel a plafon felé, miközben zokogni kezdett.
Ekkor egy olyan lépésre szántam el magam, amivel összetörök egy számomra már fontos ember szívét, de nem tudtam így itt hagyni Adamet. Hiszen egykor a mindent jelentette nekem, és egy kis részét még mindig birtokolta a szívemnek.
A másik kórterembe mentem, ahol én voltam elhelyezve, majd egy mély levegő kíséretében, megszólítottam azt a személyt, aki az utolsó esélyem volt.
- Sherry! Ha hallasz, kérlek, gyere ide! Segítened kell!
Pár másodperc múlva, meg is jelent egykori őrangyalom.
- Amy! Mi a fészkes fenét csinálsz te itt? – kelt ki magából Sherry.
Még életemben nem láttam ilyen dühösnek.
- Segítened kell. Valahogy fel kéne tartani egy kicsit Brandont, és a Mestereket, amíg újra itt vagyok. Kérlek!
- Hogy mi? Nem! Biztos, hogy nem! Megőrültél? Azonnal visszajössz velem!
- Kérlek, Sherry! Csak el akarok búcsúzni Adamtől. Szüksége van rám! Kérlek!
Láttam, hogy az ellenállása kezd halványulni, és egy kis reményt éreztem. Mindent beleadva egy utolsó próbát tettem.
- Kérlek! Meghálálom valahogyan, csak kérlek! Szeretem Brandont, és esküszöm, hogy mindent el fogok követni, hogy boldoggá tegyem, de kérlek, had búcsúzzak el Adamtől. Könyörgöm!
Sherry becsukta a szemét, mélyet sóhajtott, majd egyetlen nevet ejtett ki a száján.
- Stefan!
Pár egy-két percig nem történt semmi, de aztán megjelent Sherry férje. Nem értettem semmit, és egy kicsit aggódtam, hogy akkor most még sem segít Sherry, és akkor mindennek vége, de szerencsére csalódnom kellett.
- Mit szeretnél, Kicsim? – kérdezte Stefan a feleségét.
- Szükségünk van a segítségedre. El kéne rejteni pár napra Amyt!
- Miért?
- Ez egy kicsit hosszú, majd elmesélem. Megteszed?
Stefan először rám, majd Sherryre nézett, nagyon sóhajtott, aztán bólintott. Nem értettem az egészből semmit, de nem számított. Bíztam volt őrangyalomban.
- Stefan képessége, hogy el tudja rejteni az őrangyalokat a Mesterek, és minden más őrangyal elől, így senki nem fogja érzékelni, hogy tulajdonképpen merre vagy. Azonban ezt maximum csak három napig tudja megtenni, és természetesen te sem fogod érzékelni, ha egy angyal van a közeledben, szóval igyekezned kell. Őrültség, amit teszek, de szeretlek, mint ha a testvérem lennél, és látom, hogy fontos neked Adam. Azonban nekem Brandon is ugyan olyan fontos, mint te, szóval ajánlom, hogy miután visszatérsz hozzánk, szeresd! Megérdemli!
- Köszönöm – suttogtam, majd Stefan mellém lépett, egyik kezét a vállamra helyezte, és behunyta a szemét.
Éreztem, hogy egy burok lepi be a testem, majd láttam, hogy Stefan és Sherry is elhalványulnak, aztán teljesen eltűnnek a szemem elől, és nem érzékelem őket.

Mindezek után amilyen gyorsan csak tudtam az ágyhoz rohantam, és egy kevés koncentrálás után a kivetített énem eltűnt az ágyból, helyette teljes valóban én feküdtem ott. Egy kis idő kellett, míg összeszedtem magam, majd rápillantottam az ágyam mellett lévő digitális óra kijelzőjére, ami azt mutatta, hogy már 8 napja fekszem a kórházban. Kicsit meglepődtem, de ezzel most nem tudtam foglalkozni, hiszen a másik szobában várt rám Adam.
Gyorsan kipattantam az ágyból, a felesleges drótokat kiszedtem magamból, és rohantam át a másik kórterembe. A szívem a kétszeres iramot járta, de igyekeztem lassan benyitni, hátha alszik Adam. Nem csalódtam, mélyen az igazak álmát aludta. Lassan az ágya mellé sétáltam, leültem az ágy szélére, és gyengéden megsimogattam az arcát. Összerezzent az érintésemre, majd lassan, fáradtan rám emelte a tekintetét. Mosolyogtam, ahogy láttam, hogy a boldogság fénye felcsillan a szemében, de még ott van benne a kételkedés is. Lassan, óvatosan felült az ágyában, és a kezét az arcomra fektette, mint aki nem akarja elhinni, hogy tényleg itt vagyok.
- Szia! – suttogtam.
- Amy! – neki is csak suttogásra tellett, de láttam, hogy kezd rájönni, nem álmodik. – Itt vagy! Tényleg itt vagy!
A végén már mosolygott, mire halkan felkuncogtam.
- Igen, itt vagyok – feleltem.
Adam hirtelen az ajkait az ajkaimra tapasztotta. Heves volt mégis gyengéd. Nem tiltakoztam. Átkaroltam a nyakát, majd visszacsókoltam. Legalább öt percig, ha nem tovább tartott a csókunk, mely heves volt, gyengéd, és édes.
Kapkodva szedtük a levegőt. Amikor Adam szemébe néztem, boldogságot láttam benne.
- El sem hiszem, hogy itt vagy!
- Pedig itt vagyok.
- Ez biztos az angyalok ajándéka nekem!
Erre a mondatra összeszorult a torkom, elkomolyodtam, és fátyolos lett a tekintetem.
- Igen biztos – nyögtem, és mosolyt erőltettem az arcomra, de inkább lett vicsor, mert Adam is elkomolyodott.
- Mi a baj?
- Beszélnünk kell, de nem most. Pihenned kell, ahogy nekem is. Visszamegyek. Holnap átjövök. Álmodj szépeket.
- Ne! Ne menj el! Maradj itt! Elférünk ketten is. Kérlek!
Az ágy másik felébe csúszott, és nem tudtam neki nemet mondani. Óvatosan melléfeküdtem, ő pedig átölelt, és ránk terítette a takarót. Elbűvölő mosoly játszott az ajkán. Hozzám hajolt, és megcsókolt ismét.
- Szeretlek! – suttogta, majd egy utolsó puszit adva a számra lehunyta a szemeit.
- Én is – feleltem, majd a könnyeimmel küzdve megpróbáltam álomra hajtani a fejemet.
A napokban egy nagyon fájdalmas és komoly beszélgetés vár ránk, amit a hátam közepére nem kívántam. Reménykedtem benne, hogy Stefan ereje kitart, és az elkövetkezendő három napot kihasználhatom, ha már több nem adatik meg.
Szomorúan, de a háromnapi együttlét reményével pár perc után sikerült álomra hajtanom a fejem Adam ölelő karjai közt.