Egy angyal érintése - 31. Fejezet

Reggel egy gyengéd, mégis ismerős érintésre ébredtem. Az agyamban a gondolatok és az emlékek teljesen össze voltak keverve, ezért hirtelen pattantak ki a szemeim, és ültem fel az ágyban, aminek köszönhetően sikeresen a földön landoltam. Az eséstől észhez tértem. Hát igen, a kórházi ágyak nem két személy számára lettek kitalálva.
- Au!
A válasz egy jóízű kacaj volt, majd két erős kar fonódott a derekamra, és óvatosan visszaültetett az ágyra.
- Jól vagy? Nem akartalak megijeszteni. Sajnálom – kuncogott tovább.
- Ja, látom, mennyire sajnálod – bokszoltam bele a vállába, majd én is halványan elmosolyodtam.
A haragom nagyon hamar elszállt, és a helyét egy pillanatra az öröm vette át, hogy ismét Adammel lehetek. Mosoly terült el az arcomon, és az ajkához hajoltam, de nem csókoltam meg.
- Kiengesztelhetsz – suttogtam.
- Hogyan?
- Találd ki! – vigyorogtam, majd felpattantam az ágyról, és átrohantam abba a kórterembe, ahol feküdtem.
Adam nem jött utánam, mert közben hallottam, hogy hozzá bemegy egy nővér. Magamban nevettem, és jó volt, ha csak egy kicsit is, de boldognak lenni.
Sajnos ez az érzés hamar elillant. Eszembe jutott Brandon, és az, hogy tulajdonképpen mit is tettem vele. Mérhetetlen bűntudat költözött belém, és legszívesebben elástam volna magam.
Azonban most nem szabadott foglalkoznom a fenti dolgokkal, legalább is ezt próbáltam bebeszélni magamnak, hiszen nagyon kevés időm van, hogy a dolgokat Adammel elsimítsam.
Bele is vágtam a dolgok közepébe.
Az egyik széken a kórterembe találtam magamnak ruhát, amit nagy valószínűséggel Brenda néni hozott be nekem. Gyorsan magamra is kaptam, majd kicsit rendbe szedtem a külsőm, ha már belül kész romhalmaz voltam, és egyenesen a folyosón található nővérpultot vettem célba. Nyugalmat erőltettem magamra, és igyekeztem úgy kinézni, mint akinek tényleg nincs semmi baja.
Amikor a pultban álló nővér észrevett, szemei tágra nyíltak, majd rémület lett úrrá rajta. Ránézésre az ember azt mondaná, hogy olyan 40-50 év közötti lehet, de egy fiatalt megszégyenítő gyorsasággal rohant felém, attól félve, hogy bármikor összeeshetek. Magamban jót kuncogtam rajta.
- Kisasszony, magának ágyban lenne a hely. Azonnal fáradjon vissza a szobájába. A doktorúr örülni fog, hogy felébredt, de ettől még nem szabadna magácskának felkelnie. Pláne nem felöltözve mászkálnia. Hova készült?
- Elnézést nővér, de saját felelősségre szeretnék távozni a kórházból. Tökéletesen jól érzem magam, és csak időpazarlás lenne tovább bent feküdnöm.
- Jaj, ezek a mai fiatalok csak rohanni tudnak. Sajnálom, Miss. Headway, de amíg a DoktorÚr nem látta, addig nem engedhetem el. Hosszabb ideig kómában feküdt. Előfordulhat, hogy van valami következménye. Nem szabad ilyennel játszani.
- De tényleg nincs semmi bajom. És amúgy is. Saját felelősségre szeretnék távozni.
- De értse meg kisasszony, én ezért megüthetem a bokámat.
- Azonban, ha saját felelősségre távozom, akkor minden, ami velem történik az én felelősségem lesz. Nem igaz?
A nővér halványan elmosolyodott.
- Látom maga hajthatatlan. Sehogy nem tudom lebeszélni erről az őrültségről, igaz?
- Sajnálom, de nem. Muszáj kijutnom innen.
- Hát rendben. De a papírokat alá kell írnia.
- Ez csak természetes. És köszönöm.
A papírmunkát nagyon hamar sikerült elintéznünk szerencsére, így pár perc alatt kiszabadulhattam a kórházból.
Adamnek még volt pár vizsgálata, aztán ő is jöhetett, de órákon keresztül még sem szobrozhattam az épület előtt, így hazafelé vettem az irányt.
Nem akartam sokáig a lakásunkban tartózkodni, hiszen, ha Brenda nénitől is el kell búcsúznom, az már túl sok lenni. Tuti összeomlanék.
A házunk üres volt, amikor bementem. Nem lepődtem meg, hiszen tisztában voltam azzal, hogy Brenda néni ma dolgozik.
Furcsa volt itthon lenni. Amint átléptem a küszöböt emlékek rohamozták meg az elmémet. Volt köztük jó, de akadt köztük olyan is, melyet, ha lehetne, az agyam leghátsó zugába rejtenék, és soha többé nem emlékeznék rá vissza.
Adam „szabadulásáig” volt még pár órám, és ha jól tudom a nagynéném se ér még haza legalább hat órán keresztül, mivel négynél előbb nem szokott szabadulni a munkahelyéről, így volt időm leülni a kanapéra, és elmélkedni.
Mióta a szüleim, és a testvérem meghalt, fenekestül felfordult az életem.
Eleinte nem igazán örültem annak, hogy új városba költözünk, de beletörődtem, és sikerült is beilleszkednem.
Azonban a baleset mindent megváltoztatott. Kaptam egy új esélyt az égiektől, aminek eleinte nem igazán örültem. Most már kezdtem értékelni, bár Emma és Adam elvesztése kicsit nagy ár, szerintem, ugyanis rájöttem, hogy el kell engednem őket, bármennyire is ragaszkodom hozzájuk.
Persze amellett, hogy elvesztek, de kapok is, hiszen fent vár rám Brandon, akit szeretek. Eleinte a szeretetem iránta csak baráti volt, de éreztem, és még sokszor most is érzem, hogy erősödik. Én magam is meglepődtem ezen, hiszen szentül meg voltam győződve arról, hogy nekem Adam lett teremtve, de most már kezdek rájönni, hogy tévedtem.
Egy halvány szikra még mindig van bennem valahol, hogy talán az égiek tévedtek, és az én lelki társam mégis csak Adam Bloom, de nem. Érzem, hogy nem.
Ez az oka annak, hogy most itt vagyok, és nem újdonsült férjemmel.
Annyival tartozom annak a személynek, aki segített talpra állni a szüleim elvesztésekor, hogy elbúcsúzom tőle. Ennyit megérdemel.
Mély levegőt véve, egy utolsó pillantás kíséretében az emelet felé vettem az irányt, hogy összepakoljak néhány holmit, és legalább egy búcsúlevelet hagyva elköszönjek nagynénémtől.
Mikor mindezzel megvoltam, a megtakarított pénzemet zsebre vágtam, és elindultam a kórházhoz legközelebb eső hotelhez.
Úgy gondoltam, hogy ma este itt maradunk még a városban Adammel, holnap pedig elmegyünk valahova kettesben, és a maradék két napomat vele töltöm. Megpróbálom azt a szeretetet, és törődést ebben a kevés kis időben visszaadni, amit én kaptam tőle ez alatt a majdnem két év alatt.
A szobafoglalás nagyon gyorsan ment. A szállodai dolgozók nagyon kedvesek, és udvariasak voltak.
A szoba, nagyon otthonos volt. Nem volt túl nagy, de én nem bántam. A kevés holmimat, amit magammal hoztam, egy kis helyre leraktam a bőröndben, mivel erre az egy napra nem akartam kipakolni. Utána a fürdő felé vettem az irányt, hogy kicsit felfrissítsem magam.
Női mivoltomat nem megcáfolva a rövid tusolás szépítkezéssé alakult, ami egy-két órán keresztül elhúzódott. Nem is vettem észre az idő múlását, csak akkor döbbentem rá, hogy már idő van, amikor megcsörrent a mobilom. Egy hatalmas gőzfelhő kíséretében kiléptem a fürdőből egy szál törölközőben, és fogadtam a hívást.
- Igen?
- Szia Amy! Végeztem. Te merre vagy? – hallottam meg Adam hangját a vonal másik végéről.
- Szia! Végeztél?! Mennyi idő van? – ráncoltam a szemöldököm, majd a fali órára pillantva elakadt a lélegzetem. – Te jó ég! Ne haragudj. Megcsúsztam. Öt-tíz perc és a kórház előtt vagyok.
- Rendben. Itt várlak. Szia.
- Szia.
A telefonomat az ágyra dobva rohantam a bőröndömhöz, hogy valami ruhát magamra kapjak, majd indultam is a kórház felé.
Adam már a bejárat előtt várt rám. Azonnal a karjaiba vetettem magam, és megcsókoltam.
- Annyira sajnálom. Nem vettem észre, hogy ennyire elszaladt az idő – kértem azonnal bocsánatot, mihelyt elengedett.
Persze ő ezt csak mosolyogva fogadta, majd egy kézlegyintéssel elhallgattatott.
- Nem haragszom. Amúgy sem késtél annyit. Viszont most menjünk valamerre, mert farkaséhes vagyok. Hozzátok vagy hozzánk?
Megköszörültem a torkomat mielőtt válaszoltam volna, és lesütöttem a szememet. Nem tudtam, hogy mit mondhatnék, de azért belekezdtem.
- Adam, én…nem akarok haza menni.
Felpillantottam, és egy döbbent szempárral találtam szemben magam. A gazdája folytatásra várt.
- Szeretném, ha bíznál bennem. Van egy-két dolog, amit meg kéne beszélnünk négyszemközt, azonban nincs sok időm. Szeretnélek megkérni, hogy holnap gyere el velem valahova, ahol tényleg csak ketten leszünk, és mindent megbeszélhetünk, a mai estét pedig töltsük a közelben lévő hotelban. Én már foglaltam egy szobát, és nagyon bízom benne, hogy nem egyedül kell visszamennem. Velem tartasz?
- Amy, mi…
- Kérlek! Esküszöm, hogy mindent megmagyarázok neked, viszont a mai estét töltsd velem. Kérlek!
Az összeomlás szélén álltam. Ha visszautasít minden nagyon egyszerű lesz, hiszen visszamehetek Brandonhoz, és élhetem az életem tovább, ott fenn. Nem kell búcsúzkodnom.
Én mégis tiszta szívemből azt akartam, hogy igent mondjon, hogy legalább elmondhassam neki, hogy mi miért történt, és mi miért fog történni.
A várakozás, míg az igen vagy a nem szót vártam, hogy kimondja, elviselhetetlen volt. Éreztem, hogy minden reményem elszáll, ekkor azonban suttogásként hallatszó válasz érkezett.
- Rendben.
Az arcom felderült.
- Velem jössz?
- Igen, de szükségem lesz ruhákra.
- A szüleid vagy a testvéreid otthon vannak?
- Nincsenek. Miért?
- Akkor jó. Nem szeretném, ha megtudnák, hogy elmegyünk. Brenda néni se tudja.
- Amy, ez így nem lesz jó! Aggódni fognak.
- Adam, kérlek, bízz bennem. Mindenkinek úgy lesz a legjobb, ha nem tudják, hogy hol vagyunk.
- De…
- Csak egy kis bizalmat kérek. Könyörgöm, Adam!
- Na, jó. De nem helyeslem.
- Tudom, de hidd el, hamarosan meg fogod érteni, hogy mit miért teszek.
- Rendben.
Miután sikerült meggyőznöm Adamet, hogy titokban tartsuk a „kirándulásunkat”, elindultunk Adamék lakása felé.
Az út eseménytelenül telt, bár én éreztem, hogy az időm vészesen fogy.
A lakáshoz érve bementünk, és tényleg nem volt otthon senki. Adam gyorsan összepakolt magának néhány holmit, majd írt a szüleinek egy levelet, hogy azért még se aggódjanak miatta, aztán elindultunk a hotel felé.
A fejemben kavarogtak a gondolatok, és az, hogy tulajdonképpen, hogy is kezdjek neki a mondanivalómnak, de amint megpillantottam a hotel bejáratát, elhatároztam, hogy minden angyalos dolgot száműzök a fejemből erre az éjszakára, és csak Adammel foglalkozok. Megerősítésnek rámosolyogtam Adamre, megszorítottam a kezét, és elindultam, hogy a lehető legszebb éjszakát nyújtsam annak az embernek, aki egykor a mindent jelentette számomra.