Egy angyal érintése - 3. Fejezet

Sötétség. Mindenhol sötétséget láttam. Egyedül voltam. Hiába nézte jobbra, balra, előre vagy hátra. Sötét volt. Azonban távolabb láttam valami fényt, ami egyre nagyobb lett. Közeledett. 2-3 méterre volt, mikor rájöttem, hogy mi az. Pontosabban ki.
- Sherry! De örülök, hogy látlak. Hol vagyok? Miért vagyok itt? - hirtelen kitört belőlem a zokogás.
- Shhh. Nyugalom. Majd én segítek. Nem lesz semmi baj. - ölelt át Sherry, majd elhomályosult minden.

1,5 héttel később...

Fájt a fejem és a kezem. Nagy nehezen nyitottam ki a szemeimet. Vakító fehérség vett körül. nem tudtam hol vagyok. A felismerés hamar jött. Kórházban voltam. Ekkor bevillantak a képek. Apa arca, az őz és a sötétség. Zihálni kezdtem. Hol van a családom? Megpróbáltam felkelni az ágyból, de egy nővér viharzott be és állított meg.
- Jaj aranyom! csak lassan. Még nagyon gyenge.
- Hol...hol vannak a szüleim? - érdeklődtem szinte suttogva.
- Egy perc és jövök csak szólok a Doktor Úrnak, hogy felébredtél.
- Ne! Előbb válaszoljon. Kérem! - könyörögtem könnyes szemmel.
A választ hosszúnak tűnő csend előzte meg. Pánikba estem. A csend soha nem jó jel.
- A szüleid és az öcséd... nem élték túl a balesetet. Sajnálom.
- Mi... milyen balesetet? És mi az, hogy "nem élték túl"?
- Semmire sem emlékszel?
A képek ismét megjelentek. Apa arca, őz, sötétség, fény, Sherry.
- Ne! Nem! Az nem lehet! biztos csak álmodom. Mondja, hogy álmodom! Kérem! - zokogtam
- Sajnálom. Jobb lesz, ha hívom az orvost.
A nővér utolsó mondatát már nem is hallottam. A könnyem patakzott le az arcomon. HALOTTAK. A CSALÁDOM HALOTT. Ezek a szavak visszhangoztak a fülemben. Megszűnt körülöttem a világ. Azt sem vettem észre, amikor az orvos beadta a nyugtatót. Csak a történtekre tudtam gondolni. Ez mind miattam történt. Ha nem szökök el otthonról, ha nem sértődök meg, akkor még ma is élnének.
A kórházban még egy hétig tartottak benn. Ez idő alatt sok mindenki meglátogatott. A gyámom anyu testvére lett akit a kórház értesített. nagyon hamar megérkezett. Szükségem is volt rá. Amíg lábadoztam, ő elintézett mindent. Mivel mondtam neki, hogy nem szeretnék elköltözni, ideköltözött. Mikor kiengedtek és hazamentünk, a ház láttán gombóc nőtt a torkomban és a szememet a sírás fojtogatta. Olyan hihetetlen, hogy nincs többé anyukám, apukám és egy bosszantó, de imádni való öcsém. Csak álltam az udvaron, a házat bámulva. Közben elárasztottak az emlékek és az érzések, és sírtam.
- Amy! Minden rendben? - aggodalmaskodott Brenda néni, anya nővére.
- persze. Menjünk be.
A ház pont olyan volt mint a baleset előtt. Rettentően hiányzott mindenki. Lassan felmentem a lépcsőn. A szobámba tartottam, amikor láttam, hogy résnyire nyitva volt Daniel szobája. Bementem. Leültem Dani ágya szélére, és kezembe fogtam a családi fényképet ami az éjjeliszekrényen volt. Mit tettem? ha nem vagyok ilyen konok, akkor még most is az élők között lennének. Ekkor bevillant egy mondat. "Majd én segítek." Sherry. Igen! Ő talán tud segíteni. Csak hogy lépjek vele kapcsolatba? Alig hogy rágondoltam megszólítottak.
- Hívtál?
- Sherry! Megijesztettél, de örülök neked. Segítened kell. Te... te angyal vagy.Vissza tudod hozni a családomat?
- Nem Amy. Sajnálom. Én csak őrangyal vagyok.
- De...
- Nem! Mennem kell. Viszlát.
- Ne... - de már eltűnt.
Ami viszont a legfurcsább volt az az ahogyan megjelent. Nem estem össze, és nem sötétedett el minden. viszont az is érdekes volt, hogy úgy éreztem meg tudom őt érinteni. mintha ő is ember lenne. Élne. Éppen a dolgokra kerestem a magyarázatot, mikor szóltak.
- Amy! Látogatód van.
- Megyek Brenda néni.
Az ajtóban Adam várt.
- Szia Amy!
- Szia! Örülök, hogy eljöttél. Gyere beljebb.
- Köszi. Hogy vagy?
- Hát... még nem igazán fogtam fel a történteket, de... rettentően fáj - fakadt ki belőlem ismét a sírás.
Adam átölelt. Örültem neki hogy most itt van velem. Tíz percig álltunk átölelve egymást, majd elhúzódtam.
- Nem megyünk fel a szobámba beszélgetni?
- De persze.
Lassan felballagtunk. Adam leült az ágyam szélére, én pedig mellé. nem szóltunk egy szót sem. Én csak néztem a padlót magam előtt, és a fájó, de szép emlékekre gondoltam. Ismét sírtam. Gondolom Adam észrevette, mivel még közelebb jött, és magához húzott.
- Köszönöm - néztem a szemébe.
- Mit?
- Hogy itt vagy.
Válasz helyett lassan megcsókolt. Végre. Azonban hirtelen el is húzódott.
- Ne haragudj! Nem akartam kihasználni a helyzetet. Nem lett volna szabad.
- Ne! Ne kérj bocsánatot. Erre azt hiszem szükségem is volt. Amúgy csak azon vagyok meglepődve, hogy nem kerestél már helyettem valakit. Félre ne érts! nem azt mondom, hogy menj el, hanem hogy te simán felszedhettél volna egy lányt, de helyette velem vagy, még ilyen szomorú és zűrös időszakban is.
- Tudod van benned valami ami megfogott.
Miközben röviden válaszol én elvesztem a szemében. El is felejtettem, hogy már nem beszél, és hogy ő is engem néz. A telefon szakított félbe minket.
- Hallo.
- Szia Amy! Itt Emma. Hogy vagy?
- Szia! Köszönöm kérdésedet, megvagyok.
- Akkor jó. Amúgy mit csinálsz? Ráérsz?
- Nem nagyon, mert itt van Adam.
- Ja, akkor bocsi. Majd még beszélünk. Szia!
- Rendben. Szia!
Miután letettem, Adammal még egy jó darabig beszélgettünk. Nyolc óra volt, hogy elment. Brenda nénivel megvacsoráztunk, majd lefeküdtem. Az elkövetkezendő napok lassan teltek és fájdalmasan. Sok ember még nem tudott a tragédiáról, és ezt mindenkinek elmesélni, sokszor felidézni... rettentő volt. Ahányszor elmondtam összeszorult a szívem. Mintha valaki erőteljesen megmarkolná és ki akarná tépni. Egyetlen hely volt, ahol megnyugodtam. A lovarda. valamilyen szinten ez is a családomra emlékeztetett, de lovaglás közben el tudtam felejteni a gondokat, a fájdalmat egy kis időre. Brenda néni is kedves volt velem. Sokat segített, bár néha hallottam őt is szipogni. Azonban az élet nem állt le. Folytatnom kellett a sulit. Szörnyű volt. A hír gyorsan terjedt. Éreztem a bámuló tekinteteket a hátamon. Voltak akik sajnáltak, és voltak akik szerint én okoztam a balesetet. ők a hátam mögött összesúgtak, ujjal mutogattak rám, és kerültek mint a leprást. Ilyenkor Emma, Adam és még páran akik mellettem álltak, azt mondták, hogy ne is foglalkozzak velük. Mondani könnyű... Én lettem a suli fekete báránya.
Egyik nap suli után Emmával és Adammal ép hazafelé mentünk, mikor egy férfi tőlünk tíz méterre összeesett. A nő aki vele volt, segítségért kiáltozott. Valaki odament, hogy segítsen. én magam sem értem, hogy miért, de késztetést éreztem, hogy odamenjek.
- Sajnálom asszonyom, de nincs pulzusa. Meghalt - felelte a férfi, aki segíteni akart.
A nő ordított egy fájdalmasat. Mintha hipnotizáltak volna, lassan letérdeltem, és megérintettem a földön fekvő férfi mellkasát. Hirtelen fellélegzett és kinyitotta a szemét.



Sziasztok!
Előbb terveztem, hogy felrakom a fejezetet, de ihlethiányom volt, úgyhogy sajnálom a késést. Remélem nem haragszotok és tetszett ez a fejezet is. A kommentárokat léci ne felejtsétek el. :)
Puszi: Hugi