Egy angyal érintése - 14. Fejezet

Nagyon nem szerettem ezeket az ájulásokat. Legtöbbször olyankor jött, mikor nem kellett volna. Már idegesítő volt. Éppen magamban szitkozódtam, mikor Sherry megszólalt.
- Szia Amy! Sajnálom, hogy megint olyan hirtelen kellett ide jönnöd, de fontos bejelenteni valónk van. Pontosabban Nekik – mutatott az öt főőrangyalra.
- Mi az a halaszthatatlan dolog? – ráncoltam össze a szemöldökömet.
- Döntöttünk Amy! – szólalt meg Michael. – Döntöttünk a sorsodról.
- És mi az?
- Úgy döntöttünk, hogy Te is őrangyal leszel, ugyanis figyeltünk és az előéleted alapján rászolgáltál.
- És akkor ez most pontosan mit is jelent?
- Lesz egy ember akire vigyáznod kell. Persze nem mondhatod meg neki, hogy te valójában mi vagy és nem is léphetsz vele közvetlen kapcsolatba. Csak az álmain keresztül. Hallani fogod annak a bizonyos személynek a gondolatait. És persze megkapod a teleportálás képességét is, hogy bármikor a lehető leggyorsabban beszélhess velünk és kikérhesd a véleményünket. Sherry lesz a mentorod. Ő vele telepatikusan is tudsz beszélni.
Ledöbbenve hallgattam. Ez egy érdekes fejlemény.
- És a barátaimmal mi lesz? Most el kell hagynom az otthonom?
- Nem, természetesen nem.
Fellélegeztem.
- És kit fogok kapni?
- Először egy idősebbet fogsz kapni akinek hamarosan amúgy is lejár az ideje. Valójában ez lesz a próba feladatod. A nevet és a többi fontos információt majd Sherrytől fogod megkapni telepatikusan, ugyanis menned kell. Majd még beszélünk. Viszlát Amy Headway.
- Viszlát.
Újra a jelenben találtam magam az udvaron. Brandon állt mellettem sápadt arccal.
- Amy! Jól vagy? Nagyon megijesztettél.
- Igen jól vagyok. Néha elszoktam ájulni, de nincs semmi baj. Tényleg. Ugye nem hívtad a mentőket?
- Hát csak egy hajszálon múlt. De ha akarod most kihívom.
- Ne! Jól vagyok. Fojtassuk a munkát.
- Szerintem neked inkább le kéne feküdnöd. Gyere. Segítek.
- Köszönöm. Tényleg jobb lesz ha pihenek egy kicsit.
A szobámba érve Brandon letett az ágyra, de véletlenül megbotlott és rám esett. Elvörösödtem. Épp szólásra nyitotta Brandon a száját, de valaki megelőzte.
- Hát ti meg mit csináltok? – hallottam meg Adam enyhén dühös hangját.
Mind a ketten egyszerre néztünk rá. Brandon szólalt meg hamarabb.
- Haver! Ez nem az aminek látszik. Én csak…
- Te csak?
- Én csak megbotlottam.
- És hogy kerültetek fel ide a szobába és Amy az ágyra?
- Amy elájult és én segítettem neki feljönni, hogy lepihenhessen.
- Elájult?! Hol és mikor?
- Nem rég az udvaron.
- De jól van?
- Hahó! Én is itt vagyok. Tőlem is lehet ám kérdezni. Amúgy igen jól vagyok. Nem történt semmi komoly.
- Amy! Elájultál. Ez nem komoly? Azonnal elviszlek egy korházba és kivizsgáltatod magad. Ez nem állapot, hogy ennyiszer elájulsz.
- Nem akarok korházba menni, mert ott is csak azt mondanák, hogy nincs semmi bajom. Hidd el. Tudom. Érzem.
- De…
- Nincs semmi de. Nem megyek sehova és kész. Pihenek egy picit és kész. Brandon! Neked pedig köszönöm a segítséget. Menny vissza dolgozni.
- Oké. Jobbulást.
- Köszi. Mielőtt elmennél léci szólj!
- Rendben! Szisztok!
- Szia! Na hol tartottunk? – fordultam Adamhez.
- Ott, hogy leszögezted nem mész korházba.
- Ja, igen! Akkor szerintem azt meg is beszéltük. Új téma: Hogy hogy itt vagy?
- Eljöttem a barátnőmhöz. Baj?
- Nem egyáltalán. Hiányoztál.
- Te is nekem.
- Nem jössz ide mellém?
Lassan jött oda hozzám és ezen elcsodálkoztam. Valami baja lehet. Remélem nem az, hogy itt talált Brandonnal. Legjobb lesz, ha megkérdezem.
- Valami baj van?
- Nem. Miért?
- Csak mert általában mindig kapva kapsz az alkalmon, hogy mellettem lehess, most meg csak úgy vánszorogsz ide mellém.
- Nincs semmi.
- Hát jó. Én hiszek neked. Amúgy hogy hogy itt vagy? Már kérdeztem, de értelmes választ nem adtál. Nem otthon kéne segítened anyukádnak?
- Hát…de. Csak éppenséggel összevesztünk.
- Sajnálom. És min? Ha szabad tudni.
- Nem lényeg. Apróság.
- De nekem fontos, mert akkor segíthetek neked valahogyan.
- De nem szeretném elmondani.
- Rendben – vontam meg a vállam. – Majd elmondod, ha akarod. Nem nyaggatlak.
- Köszönöm. Amúgy hogy telet a napod?
- Hát fáradtan. Elég sokat futkostunk az udvarban Brandonnal. Még csak hárman dolgoznak. De ma meglett a létszám. Hétfőn azt hiszem már egy kicsit jobban rá fogok érni.
- Annak örülök, mert azt terveztem, hogy elvinnélek Párizsba. Úgy sincs olyan messze.
Leesett az állam.
- Nem mondod komolyan? Csak mi ketten? – hirtelen leírhatatlanul boldog lettem.
- Igen csak mi ketten. Soha nincs időnk együtt lenni, mármint úgy igazán együtt.
- Nem is tudom… Brenda nénit hagyjam egyedül?
- Nagylány már – mosolygott. – el lesz egyedül. Sőt nem is biztos, hogy egyedül tölti azt az időt. Azt hallottam összejött az egyik tanárral.
- Hát… alakulóban valami. Azt hiszem. De nem csak Brenda nénit kéne egyedül hagynom, hanem a lovardát is. Mégis mit gondolnának az alkalmazottaim, ha egy – két munkanap után egyedül hagynám őket? Sajnálom Adam, de ezt most tényleg nem lehet.
- De…
- Ne Adam! Ne mondj semmi! Tudom, hogy beleélted magad, de ígérem bepótoljuk majd. Szerintem augusztus környékén lesz rá alkalmunk. Tényleg nagyon sajnálom.
Kárpótlásként egy hosszú, szenvedélyes csókot adtam neki. Amikor el akartam húzódni visszahúzott magához.
- Azt hiszed, hogy egyetlen csókkal kárpótolhatsz?! Ennél többet érdemlek – mondta az ajkaimba.
Nem tiltakoztam. Minek? Úgy se értem volna el vele semmit. Már épp vette volna le a pólómat, Adam, mikor kopogtak, és válaszra sem várva benyitottak. Brandon volt. Ijedten rebbentünk szét a barátommal és én rögtön el is vörösödtem.
- Uhh bocsánat. Azt hittem, Adam, hogy már elmentél.
- Amint látod nem. Mit akartál?
- Szükségem lenne Amyre.
- Rám? Miért? – kerekedett el a szemem.
- Nem bírok az egyik lóval. Segítened kell.
- Rendben egy pillanat és megyek.
- Oké.
Szerencsémre Brandon gyorsan kapcsolt, hogy egyedül akarunk egy picit lenni a pasimmal. Mikor becsukódott az ajtó Adamhez fordultam.
- Hamarosan visszajövök. Itt maradsz?
- Nem is tudom…
- Ha megvársz, akkor mihelyst visszajövök, befejezzük, amit elkezdtünk.
- Csábító ajánlat. Na jó. Maradok. De siess.
- Ígérem - egy gyors csókot lehelve ajkaira ott hagytam.
Brandon az ajtó előtt várt.
- Tényleg nagyon sajnálom, hogy úgy rátok törtem. Még szerencse, hogy nem mát szakítottam félbe – mosolygott.
Újra elvörösödtem és hirtelen nagyon nagy érdeklődést mutattam a talaj iránt. Mikor éreztem, hogy kicsit csillapodott az arcom pirossága, válaszoltam.
- Nem haragszom, de ha kérhetem, legközelebb várd meg míg azt mondom, hogy szabad. Oké?
- Persze. Viszont most foglalkozzunk a lóval. Fogalmam sincs, hogy mi a baja.
Hirtelen elfogott az aggodalom, de mikor megláttam a lovat, megkönnyebbültem.
- Ez csak Vadóc. Nem régen vettem. Még nincs betörve és megvannak a sajátos módszerei, hogy hogyan maradjon betöretlen. Legtöbbször ájulást színlel. Okos egy ló – mosolyogtam.
- Én meg már azt hittem valami történt. Van még ilyen lovad, amelyik trükközik? Nem árt, ha tudom. Akkor kisebb az esélye annak is, hogy rosszkor zavarlak.
- Nem felejthetnénk már el ezt a témát.
- Persze, persze. Bocsi.
- Semmi gond. Viszont én megyek. Boldogulsz, ugye?
- Persze. Köszi a segítséget.
- Nincs mit. Azért vagyok, hogy szóljatok, ha valami gond van.
Visszaindultam a szobámba, de mikor felértem Adam helyett csak egy cetlit találtam. Hirtelen a szoba forogni kezdett velem. Én magam sem értettem, hogy miért, hiszen nem tudom még, hogy Adam miért hagyott itt, de rosszul esett. Nagyon rosszul. Remegő kézzel nyitottam ki a levelet.

Amy!
Tudom, hogy azt ígértem megvárlak, de anya hívott, hogy siessek haza. Nem mondta a telefonba, hogy mit akar, és bepánikoltam. Majd hívlak amint tudlak. Millió csók : Adam.

Az ágyam szélén ülve néztem a lapot a kezembe. Éreztem, hogy megnyugszom. Tehát az anyukájának szüksége volt rá és ezért ment el. Majd este felhívom. Vagy lehet, hogy inkább most kéne. Hátha tudok valamit én is segíteni. Bepötyögtem a számukat és vártam. Hamarosan felvették. Ada, anyja volt.
- Halló!
- Jó napot Mrs. Bloom! Adammel szeretnék beszélni. Ott van valahol?
- Nem nincs. Ma még nem is láttam. Nem aludt ott nálad? Nekem azt mondta tegnap.
Hirtelen gombóc nőtt a torkomban. Alig bírtam megszólalni.
- De igen itt aludt, csak már elment és azt hittem haza ment.
- Miért nem próbálod meg a mobilján? Az mindig nála van.
- Rendben. Köszönöm Mrs. Bloom. Viszlát.
- Nincs mit. Szia.
A sírás fojtogatott. El sem hiszem, hogy hazudott nekem. Miért? Bár addig nem szabad semmit gondolnom, amíg nem beszéltem vele. A telefonját csak felveszi. Gyorsan tárcsáztam.
- A hívott szám pillanatnyilag nem elérhető. Kérjük ismételje meg a hívását később.
EZT NEM HISZEM EL! Az arcomat a kezembe temettem, és úgy sírtam. Mi oka volt hazudni? Vajon hol van? Lehet hogy megcsal? Azt nem bírnám ki. Legalább fél órája sírtam, mikor halk kopogást hallottam.
- Nem érek rá.
- Amy! Brandon vagyok. Valami baj van?
Eleinte gondolkoztam azon, hogy kinyissam-e, de végül is kinyitottam. Az arcom tiszta könny volt.
- Úr isten Amy! Mi a baj? Te sírtál?
- Igen, de te ezzel ne foglalkozz. Mit akartál?
- Most az nem lényeg. Mi a baj?
- Hát…nem érem el Adamet. Amikor visszajöttem nem volt itt, de hagyott egy levelet. Azt írta, hogy hazament, mert az anyukája hívta. Felhívtam az anyját, de nem volt otthon. Próbáltam a mobilját is, de ki van kapcsolva. Soha nem hazudott nekem. Nem értem, hogy miért tette.
- Jaj Amy! Biztos van valami oka. Ne aggódj biztos nem csal meg – vigasztalás képen megölelt.
Jól esett, hogy van itt mellettem most valaki. Igaz, hogy nem ismertem még annyira, de odabújtam hozzá. A telefon csörgése rebbentett szét minket. Gyorsan vettem fel. Hátha Adam az.
- Haló!
- Szia Amy! Itt Emma. Már legalább egy tíz perce loholok utánad és Adam után. Megfordulnál végre?
- Emma! Én itthon vagyok.
- Hogy mi? De hát… Adam itt megy előttem, és egy lánynak a derekát karolja. Ha nem te vagy akkor…
- Megcsal.
- Úr isten Amy! Azonnal megyek hozzád. Pár perc és ott vagyok. Hallod?
Nem bírtam megszólalni. Egyetlen szó csengett a fülemben. Adam megcsal. Éreztem ahogyan egy könnycsepp lefolyik az arcomon. És még egy. És mégy egy. És még sok. Zokogtam. A világ forgott körülöttem. Az egyetlen személy akiért képes voltam feláldozni akár az életemet, megcsal. Nem tudom, hogy hogyan kerültem az ágyra, de kis idő múlva azt vettem észre, hogy valaki ringat, és csitítgat. Én ösztönösen odabújtam az egyetlen személyhez, aki a támaszt nyújtotta most nekem. Nem sokára Emma hangját hallottam meg. És Brandonét. Beszélgettek. A társalgásukból azt szűrtem ki, hogy Brandon volt az, aki vígasztalt. Pár perc telhetett el, mikor Emma hangját közvetlen közelről hallottam.
- Amy? Hallasz? Emma vagyok. Amy?
- Szia Emma! - találtam meg a hangomat.
- Jaj Amy! Annyira sajnálom. Hogy vagy?
- Amint látod nem jól. Beszéltél Adammel?
- Nem. Miután nem válaszoltál a telefonba rögtön rohantam hozzád, de ha összefutok valahol vele esküszöm, hogy megkapja a magáét, de azt nem teszi ki az ablakba. Jaj istenem! Annyira sajnállak. El képzelni nem tudom, hogy miért tette.
- Ez a baj, hogy én se. Amúgy mennyi az idő?
- Már elmúlt éjfél.
- Nem kéne hazamenned?
- Nem hagylak egyedül. Anyuéknak szóltam, hogy itt alszom nálad.
- Rendben. Peterrel mi van? Megvagytok.
- Meg, de ezt a témát most hanyagoljuk szerintem.
- Oksa.
Az éjszaka hátralévő részében Emma próbált megvigasztalni. Sokat sírtam, ezért nem is emlékszem, hogy pontosan mikor aludtam el. Azonban reggel nagy hangzavarra ébredtem. Kómásan, egy szál köntösben mentem le a lépcsőn. Még álmos voltam.
- Mi ez a nagy hang zavar? – kérdeztem a szemeimet törölgetve.
Még túl álmos voltam.
- Amy!
Az ismerős hangra egyből elszállt az álmosságom.
- Adam! Hát te mit keresel itt?
- Hogy – hogy mit keresek itt? Jöttem a barátnőmhöz.
- A barátnődhöz?! Majd én megmondom hova menj te… - szólalt fel dühösen Emma.
- Emma! Hagyd! Magunkra hagynál. Szerintem jobb, ha mi beszéljük meg kettesben.
- Rendben a szobádban leszek.
- Köszönöm.
Adamhez fordultam.
- Menjünk a konyhába és üljünk le. Hosszú beszélgetés lesz.
- Nem értem. Valamit csináltam?
- Hol voltál tegnap?
- Otthon. Nem olvastad a levelet?
- De igen. Fel is hívtam anyukádat. Ő azt mondta, hogy egész nap nem látott. Tehát hol voltál?
- Jó bevallom, nem otthon voltam. Az egyik haveromnak kellett segítenem.
- Ühüm. És ki volt az a lány, akivel sétáltál? és megjegyzem elég meghitten.
- Milyen lány? Amy, mondom, hogy a haveromnál voltam.
- Legalább most ne hazudj!
- De NEM hazudok.
- Tusos mit? Takarodj innen. Nem vagyok kíváncsi a meséidre. TŰNJ INNEN.
- De…
- Nem érdekelsz. Takarodj!
Már csak az ajtó csapódást hallottam. Éreztem, hogy a lábaim felmondják a szolgálatot. Összerogytam és a földön zokogtam.