Egy angyal érintése - 15. Fejezet

Már egy hét telt el azóta, hogy nem beszéltem Adammel. Rettentően hiányzott, és naponta többször is próbált hívni, de mindig kinyomtam. Látni sem kívánom. Soha nem gondoltam, hogy pont ő lesz az aki átver. Rettentően fájt. És még most is fáj. Már legalább az ötödik sms-t kaptam, mire úgy döntöttem, hogy megnézem mit ír és válaszolok neki. Ám a Sors közbe szólt.
- Amy!
- Sherry! Megijesztettél. Miért jöttél? – ráncoltam össze a szemöldökömet.
- A védencednek szüksége van rád.
- Most?! De…
- Semmi de Amy! Menned kell. Vagyis most én is elkísérlek.
- Jó. Menjünk. De Sherry! Ugye mondod majd, hogy mit kell csinálnom.
- Ne aggódj, tudni fogod. Ösztönös.
- Rendben.
Mikor odaértünk, egy 50 év körüli férfit láttam meg. Nem hiszem el. Ő lenne a védencem?! Na mindegy. Remélhetőleg csak kevés ideig kell majd vele foglalkoznom. A férfi a földön feküdt és egy lőtt seb volt a mellkasán. Úr isten!
- Sherry! Én ezzel mit csináljak?
- Odamész mellé, letérdelsz, a seb fölé helyezed a kezedet és vársz. Hamarosan nagyon fényes lesz a kezed. Érezni fogod, hogy az erő átáramlik belőled belé.
Tettem amit hallottam. Bár a kezem azért remegett. Nagyon furcsa érzés volt, ahogy az energiáim átkerültek a férfi, vagy inkább bácsi testébe. Körülbelül egy percig tartottam a kezem a test fölött, mikor megláttam süllyedni és emelkedni a mellkast. Öröm járta át a testem.
- Sikerült! Sherry! Megcsináltam! – ujjongtam.
- Igen. Gratulálok. Most viszont mennyünk.
- Rendben.
Haza érve Sherry elköszönt tőlem és távozott. Végre megtapasztalhattam, hogy milyen az őrangyal szerep. Erre a kis időre még Adamről és a gondomról is megfelejtkeztem. A telefonomon már 20 sms volt. Upsz. Kicsit sok. Megnéztem a feladójukat. 18 jött Adamtől és 2 Emmától. Gondolom a hogylétem felől akart érdeklődni. Ráér még. Majd este felhívom. Adamet meg majd még meglátom. Most lemegyek és ütök össze valami finomat Brenda néninek. Mostanában eléggé elhanyagoltam a vele való kommunikálást. Kicsit szégyellem is magam miatta. De hát ma majd bepótoljuk. Csinálok egy finom ebédet és beszélgetünk. Sőt még talán a barátját is meghívom. Egész jó lenne megismerni. Míg a finomabbnál finomabb ételekkel foglalkoztam a telefonom legalább hatodszorra csörgött. Ezt nem hiszem el. Mi a fenét akar akárki is legyen az. A telefonon ez villogott:
Emma hív
Vajon mit akar?
- Halló!
- Jaj Amy! De jó hogy felvetted.
- Neked is szia Emma. Miért hívsz állandóan?
- Valami nagyon fontosat akartam, vagyis akarok mondani.
- Hallgatlak.
- Ezt inkább személyesen kéne.
- De most nem érek rá. Mond gyorsan.
- De haragudni fogsz.
- Emma, ha két másodpercen belül nem mondod, tényleg megharagszom.
- Jó jó. Butaságot csináltam. Emlékszel, amikor felhívtalak, hogy Adamet látom, stb…
- Igen?
- Hát…izé… az nem Adam volt.
Úgy éreztem pofon vágtak.
- Hogy mi?! Emma nem mondod komolyan!
- De! Én sajnálom. Rettentően sajnálom.
- Hát sajnálhatod is. Emma tudod te, hogy mit tettél? Miattad összevesztem a barátommal. Lehet, hogy már szóba se áll velem.
- Majd segítek.
- Köszönöm, de már eleget segítettél. Szia.
Meg se vártam, míg elköszön. Most nagyon dühös vagyok Emmára. Viszont a nagyobb gondom most az, hogy mit mondjak Adamnek. Egyáltalán meghallgat-e? A kétségbeesésem miatt minden mást elfelejtettem, amit akartam. Most azonnal muszáj beszélnem Adammel. Felkaptam a kabátomat és lerohantam a lépcsőn, ki a házból egyenesen Adamhez. Remélem otthon lesz és beszél is velem. Mikor odaértem a házukhoz már ziháltam. Alig kaptam levegőt, de nem érdekelt. Csengettem. Minden másodperc, amit az ajtónyitásig el kellett töltenem, szörnyű volt. Aztán végre kinyílt előttem a bejárat. Mr.Bloom nyitott ajtót.
- Ááá Amy! De jó téged itt látni. Gondolom Adamhez jöttél.
- Jó reggelt Mr.Bloom. Igen. Elnézést a korai zavarásért, de muszáj beszélnem a fiával.
- Csak nem történt valami? – vágott riadt képet Adam apja.
- Nem! Dehogy! Csak kicsit összekaptunk és muszáj vele megbeszélnem.
- Akkor már értem, hogy miért nem akart az utóbbi napokban kimozdulni Adam a szobájából. Azt hiszem fent van, de pillanat és szólok neki.
- Ne! Ha nem lenne gond, akkor inkább én mennék fel hozzá.
- Ahogy gondolod.
- Köszönöm.
A szívem őrülten vert, ahogy a lépcsőn mentem felfelé. Az ajtajához érve halkan kopogtam.
- Nem akarok senkivel sem beszélni. Hagyjatok békén! – kaptam a mogorva választ.
- Adam! Én vagyok az, Amy!
Pár másodpercnyi csend után az ajtó kitárult és Adam az ajtóban állt. Az arcáról nem harag tükröződött, hanem inkább meglepettség.
- Hát te?
- Beszélni akartam veled?
- Hogy-hogy? Egy hete még elküldtél a francba.
- Tudom csak azóta kiderült egy s más. Beengedsz?
- Persze! Gyere!
Miután bementem, nem mertem a szemébe nézni. Bevallom őszintén szégyelltem magam. Miután hallottam becsukódni az ajtót síri csend lett. Hogy én menyire utálom a csendet. Az soha nem jelentett jót. Valamit muszáj mondanom, mert megőrülök.
- Adam! Én…hülye voltam. Sajnálom. Tudom, hogy ennyivel nem lehet elintézni, de nem tudok mit mondani. Most már tudom, hogy bíznom kellett volna benned, de össze voltam zavarodva. Ha visszapörgethetném az időt mindent másképp csinálnék. De nem tehetem. Nem kérem, hogy bocsáss meg nekem most rögtön, de kérlek fon…
Mielőtt befejezhettem volna a mondatomat, hirtelen valami puhát éreztem épp kiszáradó ajkaimon. A boldogság egyből szétáradt a testemben, mikor tudatosultak bennem az események. Adam lágyan mégis szenvedélyesen csókolt meg. Karjaimat nyaka köré fontam és élveztem a csókot. Elég hosszú volt. Mikor vége lett mind a ketten ziháltunk. Aztán Adam megköszörülte a torkát és rám emelte gyönyörű szemeit.
- Nem kell magyarázkodnod. Szeretlek, és nem haragszom. Igaz, hogy nem kellett volna egyből elküldeni, de megértelek, hogy miért tetted. Hazudtam neked. Jogos, hogy nem igazán bíztál bennem. De ez már mind a múlt. Örülök, hogy kibékültünk. Hiányoztál.
Az utolsó szót már a nyakamat csókolgatva mondta. Ahogy lassan az ágyra fektetett, rám feküdt és csókokkal borított el, a világ megszűnt létezni a számomra. Annyira elfeledkeztünk mindenről, hogy nem hallottuk meg a halk kopogást. A halk, de mégis határozott torokköszörülésre persze mind a ketten felfigyeltünk. Adam édesanyja állt az ágy mellett. A pillantásától elvörösödtem és megigazítva a ruhámat feltérdeltem az ágyon. Kínos volt.
- Anya! Te mit keresel itt?
- Hát apád mondta, hogy itt van Amy és azért jött, hogy kibéküljetek, mert összevesztetek. Nem hallottam ordibálást, se ajtócsapódást, se semmit, ezért gondoltam megnézlek titeket, hogy kibékültetek, mert akkor Amy itt maradhatna ebédre. De látom szent a béke. – mosolygott Mrs.Bloom.
Ez egyre kínosabb. Éreztem, hogy még vörösebb leszek.
- Anya! Már ezerszer elmondtam, ha nem mondom, hogy „szabad”, akkor legyet szívesek és ne törjetek rám. Ez az én szobám és szeretném, ha itt nem zaklatnátok állandóan. És ha most megbocsájtasz, szeretnék KETTESBEN maradni a barátnőmmel.
- Értem én értem. Már itt sem vagyok. De azt még igazán elá…
- ANYA!
- Jó jó!
Miután egyedül maradtunk Adammel egymásra néztünk és elnevettük magunkat.
- Ez kínos volt – mondtam.
- Az. Ne haragudj. Lehet, hogy felszereltetek majd egy zárat az ajtóra. Nehogy legközelebb is ránk törjenek. De visszatérve az előbbiekre…hol is tartottunk? – hajolt egyre közelebb Adam.
- Adam! Ne!. Bármikor bejöhetnek megint.
- Biztos, hogy nem. Ne aggódj már.
A válaszomat elnyomta Adam ajkai. Hagytam, hogy csókolgasson, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ez így nem jó.
- Adam! Várj! Nekem ez így nem megy. Sajnálom.
- Jó rendben. Nem erőltetem.
- Köszönöm. Viszont nekem mennem kell.
- Ne! Miért?
- Mert Brenda néni nem tudja, hogy hol vagyok.
- Hívd fel!
- Adam! Én is szeretnék maradni még, de nem lehet. A lovardával se foglalkoztam még ma. Meg azt hiszem Emmával is beszélnem kéne.
- Szerintem Emma még ráér. Nem baj, ha egy kicsit emészti magát.
- Soha nem szerettem másokat büntetni. Inkább megbeszélem vele.
- És én? Engem persze képes voltál büntetni. Na szép. Mondhatom.
- Jaj nem úgy értettem. Amúgy is veled is ki akartam békülni. Vagyis akartam veled beszélni.
- És mikor?
- Hát…
- Látod! Én nem vagyok olyan fontos mint Emma – mondta sértődötten, de láttam, hogy csak tetteti.
Rendben. Akkor játszunk. Szépen lassan odamentem az ágyához és mögé térdeltem. Átkaroltam és a fülébe suttogtam.
- Tudod, hogy nem úgy gondoltam. Sajnálom. Nagyon haragszol?
- Igen.
- De meg tudsz bocsájtani?
- Hát…ha kapok kárpótlást akkor talán – ezt már mosolyogva mondta.
- És mit akarsz?
Válasz helyett az ölébe húzott és csókokkal borított el. Elég hevesen csókolt és ezért meg is lepődtem, amikor eltolt magától.
- Ez csak egy kis ízelítő volt, hogy mit kérek. A jussomat majd később veszem el. Most elengedlek.
- Micsoda nagylelkű ajánlat. És ezt most meg kell köszönnöm?
- Illene.
- Akkor köszönöm. Viszont megyek. Majd beszélünk. Szeretlek.
- Én is téged. Várom a hívásod. Szia
- Rendben szia.
Miután hazaértem Brenda néni egyből letámadott.
- Amy! Hol az ördögben voltál? A lovardában szükség van rád.
- Adamnél voltam, de ugye nincs semmi baj.
- Hát nem tudom. Nekem egész súlyosnak tűnik, de majd te eldöntöd.
A szívem a torkomba ugrott. Ahogy futottam a lovarda épülete felé, reménykedtem, hogy mindent rendben találok. Az istállóba érve láttam, hogy mindenki egy boksz körül áll. Jaj ne! Az Démon boksza. A pánik úrrá lett rajtam. Démon középen feküdt és pihegett el képzelni nem tudom, hogy mi lehet vele. Meg akartam kérdezni, hogy hívta-e valaki az orvost, de egy kocsi állt meg az udvaron. Amíg az orvos dolgozott mindenki kijött az istállóból. Brandon jött oda hozzám.
- Amy! Jól vagy?
- Nem – szipogtam. – Nem tudod, hogy mi történt Démonnal?
- Nem. Én épp kinn voltam egy másik lóval, mikor hangos nyihogást hallottam. Azonnal berohantam és akkor láttam, hogy Démon a földön fekszik.
- Jaj remélem nem lesz baja.
- Biztos rendben lesz. Érzem.
Jól estek a megnyugtató szavak. A fejemet Brandon vállára hajtottam. A doktor nő hangjára riadtam fel.
- Amy Headway?
- Igen?
- Démonnak eltört a lába. Egy darabig most nem tud felállni. Nem tudom, hogy mennyire tudják itt gondozni, de ha gondolja bevihetjük a kórházba.
- Olyan súlyos?
- Nem. Csak most sok figyelem kell neki.
- Ő az én lovam. Majd én ápolom. Köszönöm, hogy ilyen gyorsan ideért. Tartozom valamivel?
- Nem. Majd még egy pár nap múlva eljövök ellenőrizni, de ha gond van hívjanak.
- Rendben. Akkor viszlát.
- Viszont látásra.
- Látod Amy! Én mondtam, hogy nem lesz komoly baj – szólalt meg mellettem Brandon.
- Igen és köszönöm, hogy mellettem vagy.
- Nincs mit. Felkísérlek a szobádba. Most jót tenne neked egy kis pihenés.
- De Démon…
- Őt majd én elintézem. Most pihenned kell!
- Rendben. Köszi.
A szobámba érve lefeküdtem. Brandon segített, bár nem volt rá szükségem, de nem tudtam meggyőzni. Eligazította nekem a függönyöket, hogy ne süssön be annyira a fény, aztán az ágyam szélére ült.
- Hozzak neked valamit?
- Nem kell, köszönöm. Nyugodtan elmehetsz.
- Megvárom, amíg elalszol.
- Te tudod – válaszoltam, majd kényelembe helyeztem magam és lehunytam a szemeimet.
Hamar elaludtam. Fáradt voltam, pedig elég jól aludtam az utóbbi napokban. Szerencsére most álmodni se álmodtam semmit. Azonban mintha valami puhát éreznék a számon. Kinyitottam a szemeimet és Brandon arcát pillantottam meg közel az enyémhez. Túl közel.