Egy angyal érintése - 22. Fejezet

Igyekeztem az eseményekre koncentrálni, de nem igen ment. A légzésem felgyorsult, a szívem hevesebben vert. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Egy átlagos esetnél már rég megoldottam volna a helyzetet, de most egyszerűen nem ment. Leblokkoltam. Éreztem, amint a könnyek végig szántják az arcomat. Féltem, hogy életem szerelmét elveszítem, amikor még csak most kaptam vissza. Kétségbe estem. Hirtelen megszűnt a világ körülöttem. Sherry érkezését se érzékeltem.
- Amy!
Ijedten fordultam a hang irányába. Az arcom könnytől áztatott volt. Nem tudtam már eltüntetni a sírás jeleit.
- Tessék? – kérdeztem rekedten.
- Mi a csudát művelsz itt? Rég a védencednél kéne lenned. El akarod veszíteni?
- Nem, de … én … - habogtam értetlenül.
- Ne dadogj! Mi a gond?
- Én nem tudom, hogy mit tegyek.
- Ugyan Amy! Ez egy egyszerű eset. Odamész, a halálos sebeket begyógyítod, majd mentőt hívsz. Mi van veled? Egy ilyen esetet simán megoldanál.
- Tudom. Megyek is.
Mély levegőt vettem, majd Adamre koncentráltam. Nem volt nehéz, ugyanis eddig is rá gondoltam. Ahogy odaértem, szörnyű látvány fogadott. Adam kocsija teljesen összetörve, egy fának ütközve, Adam eszméletlen, a feje vérzik. Megint sírás kerülgetett. A lábaim eleinte nem akartak engedelmeskedni, de aztán észbe kaptam. A kocsihoz rohantam, feltéptem az ajtót, kiszedtem Adamet, az útra fektettem és erősen koncentrálni kezdtem a sérüléseire. A feje fel volt szakadva, de az nem volt vészes, 2 bordája el volt törve, de ez szintén veszélytelen volt. A jobb lába törött volt, és még kisebb-nagyobb horzsolások voltak fellelhetők, melyekkel nem foglalkoztam. Éreztem, hogy Adam szívverése lassul, amitől ismét a pánik kerülgetett. Erősebben igyekeztem koncentrálni és szerencsére meg is találtam a baj forrását: belső vérzés. Amilyen gyorsan csak tudtam elállítottam és rendbe hoztam Adamet annyira, hogy a mentő megérkezéséig ne haljon meg.
A mentő 10 perc alatt megérkezett, én pedig hazamentem. Reménykedtem benne, hogy amire visszaérek Sherry már nem lesz nálam, de tévedtem. Az ágyamon ült a szokásos öltözékében. Fehér, pántos hosszú szoknya, mely egy esküvői ruhához hasonlít. A haja is egyszerűen, leengedve volt. Egyszerűen elég volt ránéznem és már is rondának éreztem magam.
- Szia! – köszöntöttem őrangyalomat, tanítómat.
- Szia! Minden rendben volt?
- Persze. Sajnálom a történteket. Nem tudom, hogy mi ütött belém – hajtottam le a fejem.
- Amy! Én nem haragszom. Szerencsére baj nem történt, de azért egy magyarázatnak örülnék, hogy miért blokkoltál le?
Na most mit tegyek? Szerencsére a gondolataimat el tudom rejteni Sherry elől, mivel én is őrangyal vagyok, de valamit mégis kellene neki mondanom. Lehet, hogy még segíteni is tudna. Azonban, ha rosszul sülne el akkor végleg el kell búcsúznom Adamtől, de nem biztos, hogy én azt túl élném. Viszont még egy ilyen esetnek nem kellene előfordulnia.
Lassan az ágyhoz sétáltam, és leültem Sherry mellé. Ő érdeklődve figyelt.
- Sherry! Én tartozom egy vallomással.
- Hallgatlak.
- Biztos emlékszel arra, amikor megkaptam védencnek Adamet.
- Igen – Sherry furcsán méregetett, mintha tudná mit akarok mondani.
- Én akkor azt mondtam, hogy ismerem, és erre Michael azt mondta, hogy minden kapcsolatot meg kell vele szakítanom. Hát én azt nem tettem meg. Nem tettem meg, mert Adam történetesen a szerelmem – suttogtam.
Nem mertem felemelni a fejem. Féltem Sherry szemébe nézni. Fontos volt nekem az őrangyalkodás és nem szerettem volna abba hagyni, de Sherry bizalma is fontos volt.
A csendet Sherry törte meg pár perc után, de nekem az is több órának tűnt.
- Amy! Az, hogy eltitkoltad előlem ezt a fontos információt, rosszul is esett és hiba is volt. Legalább nekem elmondhattad volna. Látom rajtad, hogy érzelmileg nagyon kötődsz ahhoz a fiúhoz, és ez gátolhatja a munkád. Barátnőmnek tartalak és őszíntén megvallva most nem tudom, hogy mit tegyek. Kicsit gondolkodnom kell rajta, de ígérem, hogy te leszel az első aki megtudja.
Síri csendben hallgattam tanítóm szavait. Valamelyest boldogsággal töltött el, hogy nem rohan egyből a Mesterekhez. Remélem, megoldódik valahogy ez az ügy.
- Köszönöm, hogy nem mész egyből a Mesterekhez. Ígérem, hogy ezentúl mindent elfogok mondani neked, és még egyszer sajnálom, hogy hazudtam.
- Bocsánatkérés elfogadva, és adok még egy esélyt, de ne játszd el!
- Rendben. Tényleg nagyon köszönöm.
- Jó, jó, jó. Elég a hálálkodásból. Egyenlőre még nem tudom, hogy mit lépjek. Majd szólok. Most viszont mennem kell. Vigyázz magadra. Szia.
- Szia – köszöntem, majd Sherry egy szempillantás alatt eltűnt.
Kicsit megkönnyebbültem, hogy valakinek elmondhattam egy kisebb titkom.
A baj csak az, hogy nem lett miden bajom megoldva.
A gondolataimat összeszedve gyorsan összekaptam magam és elindultam a korházba. Már az ajtónál jártam, amikor eszembe jutott, hogy este van és valószínűleg nem fognak beengedni. Hát ez pazar. Az időérzékem teljesen tropára ment. Szomorúan ballagtam vissza a szobámba és fáradtan, szomorúan dőltem a párnámra.
Hiányzott Adam, és féltettem is. Tudom, hogy nem lehet semmi baja, hiszen én lennék az első, aki megtudná, hogy gond van, de akkor is. A félsz azért bennem volt.
Már elég késő este volt, és mivel nem hallottam megjönni Brenda nénit, úgy gondoltam, hogy ma csak az enyém lesz a ház. Ennél jobb már nem is lehetne. Nem elég, hogy a barátomat majdnem elvesztettem, az őrangyalkodásom is kockán forog, de egy olyan ember sincs a közelembe akinek a vállán kisírhatnám magam.
Megelégelve ezt a helyzetet, eszembe jutott Emma. Elvégre ő a legjobb barátnőm, csak nem néz elmeroggyantnak, és talán meg is bízhatok benne.
A kimerültségem jóval erősebb volt nálam, ezért úgy döntöttem, hogy holnap kiöntöm a lelkem a legjobb barátnőmnek, és felfedem magam. Lesz, ami lesz. Talán a szerencse mellém pártol, és szert tehetek egy olyan emberre, aki minden gondomat, bánatomat megérti. Legalább is nagyon reménykedem benne...