Egy angyal érintése - 26. Fejezet

Drága olvasóim!
Ha hibát találtok benne, akkor azért előre is bocsánatot kérek, de mivel a bétám, nevezetesen Carrie, éppen szakdogaleadás előtt áll, nem akartam most ezzel is zaklatni.
Az új fejezetet meghoztam. Jó olvasást :)

- Amy! Nagyon hálásak vagyunk neked, azért, hogy ott leszel Adam, és a testvérei mellett. Köszönjük.
- Ugyan Mrs. Bloom, nem kell megköszönni. Részemről ez természetes. Az iskola kezdetéig van még egy kis idő. Úgy se tudtam már magammal mit kezdeni, szóval tényleg nem gond. Maguknak most amúgy is az a fontos, hogy Mr. Bloom felépüljön.
Adam anyukája nem válaszolt, hanem csak mosolyogva bólintott, és utunkra engedett.
Mikor megérkeztünk a lakáshoz, az ajtó hatalmas csapódással vágódott ki. Maya és David, Adam testvérei rohantak ki.
- Adam! Végre itthon vagy. Úgy aggódtunk érted – ugrottak az üdvözölt nyakába az ikrek.
Muszáj volt mosolyognom a jeleneten. Annyira édesek voltak így együtt.
Szerencsémre az ikrekkel jó volt a viszonyom, bár nem sokszor találkoztam még velük. A nyár folyamán egy táborban voltak, amiről fogalmam sincs, hogy milyen tábor volt. Talán egy hete jöhettek meg. Nem voltak már nagyon kicsik, ha jól tudom, egy hét múlva töltik be a tízet. Még Adamnek se mondtam, de szeretnék nekik rendezni valami kis partyt, mivel szerintem a tíz egy nagyon szép kerek szám, ami feltétlen ünneplésre méltó.
A gondolataim világából Maya előttem integető keze zökkentett ki.
- Amy! Hahó! Itt vagy?
- Hogy mi?
Maya csilingelően felkacagott.
- Min gondolkoztál el ennyire? – kérdezte meg végül.
- Semmi különösön – adtam az ártatlant. – Mit akartál mondani?
- Semmit, csak gondoltam szólok, hogy Adam és Dav már bementek a lakásba, és szerintem neked is be kéne jönnöd.
- Igaz. Menjünk.
A lakásba érve furcsa csend és üresség fogadott.
- Nem azt mondtad, hogy bent vannak? – kérdeztem Mayát.
- De igen csak gondolom felmentek Dav szobájába képeket nézegetni, meg beszélgetni, mert Dav már nagyon szeretett volna mesélni Adamnek.
- Értem.
- Amúgy Adam mondta, hogy amíg a mami meg a papi haza nem jönnek, te leszel az anyukánk. Igaz?
- Hát valami olyasmi – mosolyogtam.
- Szuper. Gyere, megmutatom hova tudsz lepakolni.
Engedtem, hogy Maya húzzon magával. Amíg Adam szobája felé haladtunk, mert már ismertem az arra felé vezető utat, és rájöttem, hogy oda vezet, folyamatosan ugrándozott, és a mosoly letörölhetetlen volt az arcáról. A szobába érve mutogatni és magyarázni kezdett.
- Szerintem, ami nem fontos azt rakd ide, a fontosabbakat ide,a ruháidat pedig rakd csak be a szekrénybe.
- Adam nem haragszik meg, ha a szekrényébe pakolok?
- Dehogy haragszik meg. Ilyen butaságot ne is feltételezz. Viszont én magadra hagylak. A szobámban leszek, ha kellek.
- Rendben, de megleszek, köszönöm.
- Én köszönöm, hogy vagy a bátyámnak. Amióta veled van teljesen más. Sokkal elnézőbb velünk – jelent meg egy vigyor az arcán.
Felkacagtam. Tipikus kistestvér.
- Na de én tényleg megyek. Jó éjszakát Amy.
- Neked is Maya – feleltem, majd egy halk kattanás jelezte, hogy az ajtó becsukódott.
Amint egyedül maradtam, gondolatok ezrei rohamozták meg az agyamat. Eszembe jutott, hogy nekem még szerét kéne ejtenem egy kellemetlen beszélgetésnek Adammel. Fogalmam sem volt róla, hogy hogyan kezdjek bele, vagy hogy mit mondjak. Mi van ha a beszélgetés után már látni sem akar? Nagyon féltem a visszautasítástól.
Hirtelen két kar fonódott a derekamra, én pedig megugrottam és halkan felsikkantottam.
- Ennyire azért nem vagyok ijesztő – csókolta meg Adam a nyakamat.
- Ne haragudj, csak elgondolkoztam, és nem hallottam, hogy bejöttél.
- Láttam. És min gondolkoztál?
- Nem fontos. Dav?
- Lefeküdt. Ahogyan Maya is. Már csak ketten vagyunk ébren – mosolygott sejtelmesen.
- Tudom, hogy mire gondolsz, de nem. Neked most pihenésre van szükséged. Örülj, hogy eddig engedtelek talpon maradni, szóval sipirc az ágyba – vettem elő a szigorú énem, bár nem volt könnyű.
- De…
- Semmi de! Irány az ágyba!
- Rendben – duzzogott, és pedig elnevettem magam.
Érdekes egy helyzet volt az biztos.
Nagy duzzogva Adam lefeküdt, én pedig még elmentem a fürdőbe letusolni. Szükségem volt már egy kiadós áztatásra.
Fél óra alatt végeztem. Mikor kijöttem a fürdőből láttam, hogy Adam elaludt, ezért igyekeztem minél halkabb lenni, nehogy felébresszem. Óvatosan becsusszantam mellé a takaró alá, és egy gyengéd puszit adva az arcára, közel hozzá elhelyezkedtem, és elaludtam.
Reggel arra ébredtem, hogy valaki gyengéden simogatja az arcomat. Álmosan néztem fel,és Adam gyönyörű tekintetével találtam szembe magam. Elmosolyodtam, ő pedig viszonozta.
- Jó reggelt Csipkerózsika.
- Neked is jó reggelt. Mennyi az idő?
- Tízen egy óra lesz négy perc múlva.
- Úr isten! – pattantam ki az ágyból. – Miért nem szóltál? A testvéreid éhen halnak én meg alszom. Ilyenkor már rég túl kéne lenniük a reggelin.
Adam felkacagott.
- Amy, nyugi! Fél órája néztem meg őket, még mind a ketten alszanak.
Adam szavai valamelyest megnyugtattak, hiszen akkor mégsem éheztettem szegényeket, de attól még kapkodtam a felöltözéssel.
- Nem baj, attól még muszáj felkelnem, hiszen bármikor felébredhetnek. Megyek is valami reggelit készíteni. Te mit kérsz?
- Nem tudom még, de várj, megyek segíteni.
- Nem kell. Maradj csak az ágyban – indultam meg az ajtó felé, majd fél úton megtorpantam és eszembe jutott, hogy lenne valami, amit meg kell beszélnem Adammel. – Adam!
- Tessék?
- Nem egy hét múlva lesz az ikreknek a születésnapjuk?
- De. Jó, hogy mondod. Remélem, arra apa már hazajöhet.
- Én is, azonban arra gondoltam, hogy mi lenne, ha szerveznénk jobban mondva csak én, mert te gyengélkedsz, egy kisebb partyt? Sütnék nekik egy-egy tortát, kidíszíteném a házat meg ilyenek. Na, mi a véleményed?
- Háát… nem is tudom.
- Léci
- Na, jó. Ha nagyon akarod, akkor csináld.
- Köszönöm – öleltem meg Adamet.

Az egy hét rettentő gyorsan eltelt, én pedig teljesen kifáradtam. A nap legalább 14 órájában futkostam. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz elbírni kettő kölyökkel és egy felnőtt kinézetű gyerekkel, mert őszintén Adam talán csak egy fokkal volt jobb Davidnél és Mayánál.
Szerencsére, amire elérkezett az ikrek születésnapja Mr. Bloom hazajöhetett.
A szülőket is beavattam a tervembe, mikor megérkeztek. Mrs. Bloom nem igazán akarta engedni, hogy mindent én csináljak, de makacs voltam és kikötöttem, hogy semmiben nem segíthetnek. Az egész Bloom családot pihenésre ítéltem.
Mikor elérkezett a nagy nap szerencsére már mindennel kész voltam. A torták a hűtőben pihentek, a nappali kidíszítve, az ajándékok pedig becsomagolva, ajándéktáskában Adam szobájában álltak.
Már hajnali ötkor a konyhában sürögtem, és az utolsó simításokat végeztem. Most az óra kilencet mutat, de még mindenki alszik. Nincs szívem senkit se felébreszteni, ezért úgy döntöttem, hogy felmegyek Adamhez.
Alighogy betettem magam mögött az ajtót, Adammel találtam szembe magam.
- Hát te? – lepődtem meg.
- Túlságosan üres volt az ágyam, ezért felébredtem. Már attól féltem, hogy megszöktél.
Mosolyogva öleltem át szerelmemet.
- Soha nem tennék olyat. A party utolsó simításait végeztem.
- Hajnali öt óta? – emelte meg a szemöldökét.
- Hát…
Adam felkacagott, majd megcsókolt.
- Többek között ezért is szeretlek annyira.
- Miért? – bosszantottam kicsit.
- Mert ennyire önzetlen vagy.
Halk kopogás zavart meg minket.
- Gyere – szólt ki Adam.
- Jó reggelt fiatalok. Gondoltam szólok, hogy Maya és David felébredtek.
- Rendben anya. Máris megyünk.
A nappaliba leérve kihoztam a konyhából a tortákat, mindenki elfoglalta a helyét, és mindenki fogta az ajándékát, amit szándékozott az ikreknek adni.
Utánunk nem sokkal jött Maya és Dav is.
Nagyon meglepődtek, amikor megláttak minket, de örültek mindennek.
Nagyon tetszett nekik a sok ajándék, és a torta is nagyon ízlett nekik. Sokat nevetgéltünk. Nagyon jó volt a hangulat.
Az ikrek nagyon jól érezték magukat, Mr. és Mrs. Bloom pedig alig győztek hálálkodni nekem. Hiába mondtam, hogy nem kell. Boldog voltam attól, hogy Adam családja boldog.
Mrs. Bloom egy idő után kitalálta, hogy avassanak be a családi eseményekbe. Adam kicsit húzta a száját, de én csak azért is akartam. Azonban mielőtt elkezdtük volna, elnézést kérve kimentem a mosdóba.
Már épp indultam volna vissza a nappaliba, mikor Sherry jelent meg előttem. Meglepődtem, majd az arcára nézve elfogott a pánik. Az arcáról tisztán leolvasható volt a bűntudat, csak nem tudtam, hogy miért.
- Sherry! Minek köszönhetem a látogatásodat?
- Amy, baj van! Hibáztam.
- Mi történt? – gyorsult fel a szívem, és a légzésem zihálássá vált.
- Mindent tudnak.
- Mégis kik, és mit?
- A Mesterek. Nem figyeltem a gondolataimra, és Michael kiolvasta. A múltkori látogatásnál nagyon furcsálltak téged, és sejtették, hogy valamit eltitkolsz. Nagyon sajnálom. Minden az én hibám. Kérlek, ne haragudj!
Megszólalni se tudtam. Úgy éreztem, hogy mindennek vége. Az utolsó erőmet összeszedve végig gondoltam a helyzetemet. Az első, és legfontosabb, hogy hazajussak. Aztán majd mindent átgondolok egyedül, de itt nem maradhatok.
Sherryvel nem foglalkozva kirohantam a mosdóból egyenesen Adamhez. Amikor megláttak, zavarodottság lett úrrá rajtuk.
- Amy! Valami baj van? – kérdezte Adam, amikor már előtte álltam.
- Haza kell mennem!
- De…
- Sajnálom, de sietnem kell. Én…
Hirtelen a lábaim összecsuklottak, és Adam karjaiba omlottam, majd egy másodpercnyi sötétség után egy teremben találtam magam, szemben a Mesterekkel.
Szemükben düh csillant, én pedig úgy éreztem, hogy mindennek vége.

Leia Mais...

Sajnálom, de ez van... :(

Drága olvasóim!
A jó hír az, hogy összejött a négy komment, szóval jön az új :)
Viszont a rossz az, hogy nem jön előbb mint a megadott öt időpont egyikén. (oldalt a Hír a következőről fülnél)
Ennek egy nagyon egyszerű oka van.
Amikor beraktam a kommenthatárt megmondtam, hogy szombaton vagy vasárnap kaptok frisset, mert csak akkor érek rá. Na most az a helyzet, hogy akkor se.
Szombaton versenyre megyek Pestre ( reggel fél hatkor már indulok), és csak este körülbelül kilenckor érek haza.
Az igaz, hogy akkor vasárnap megtudnám írni, de akkor meg osztálykirándulásra megyek.
Nagyon sajnálom, de ez most így jött ki.
Viszont a sok időpontot azért adtam meg, mert 20-ától 24-ig itthon leszek, mert a tanárok a sulimban mennek kirándulni, szóval lesz időm írni.
Remélem nem haragszotok meg.
Puszi mindenkinek

Leia Mais...

Egy angyal érintése - 25. Fejezet

A szívem őrült iramba kezdett. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Az erőmet veszélyes itt használnom, hiszen az orvosok már biztos észre vették, hogy baj van, de mi van, ha későn érkeznek?!
Hirtelen döntöttem. Nem. Nem nézhetem tétlenül, hogy az életem legfontosabb személye az orrom előtt meghaljon.
A kezem Adam szíve fölé helyeztem, koncentráltam, majd éreztem, hogy a keringés kezd helyreállni.
Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, amikor éreztem, hogy minden rendben. Visszaültem a helyemre. Azonban alig, hogy helyet foglaltam, az ajtó kivágódott, és egy orvos valamint négy nővér rontott be, de meg is torpantak. Csodálkozva néztek rám, én pedig igyekeztem értetlen képet vágni. Nagyon féltem, hogy lebukok.
- Valami baj van, doktor úr? – törtem meg a csendet.
- Elnézést Miss….
- Headway.
- Elnézést Miss. Headway, csak a csipogóm azt jelezte, hogy valami gond van.
- Itt minden a legnagyobb rendben. Lehet, hogy elromlott a csipogója – próbáltam menteni a menthetőt.
- Hmm. Lehet. Mindenesetre megnézem a beteget, ha már itt vagyok.
A doktor lassan az ágyhoz sétált, és elkezdte vizsgálni Adamet. Az a pár perc maga volt a pokol. Végig attól féltem, hogy lebukok.
Félelmem nem volt alaptalan. A doktor arca megnyúlt, majd szemei kikerekedtek. Megijedtem, de most nem a lebukás miatt.
- Talált valamit, doktor úr? – kérdeztem.
- Nem, sőt! A beteg több mint jól van. Nem értem. Pár órája még több napig eltartható kómát diagnosztizáltunk, most pedig az életfunkciók erősödnek. Ha így folytatja, akkor estére felébred.
- De hiszen az jó!
- Persze, persze. Csak tudja Miss. Headway, ez nagyon különös. Nem értem, hogy hogyan történhetett.
Egy pillanatig én is elgondolkoztam, de az orvos ismét megzavart.
- Miss. Headway! Ha valami furcsaságot észlelne, kérem, azonnal szóljon.
- Rendben Dr. Johnson.
- Köszönöm. Viszlát.
- Viszlát.
Amint az orvos után becsukódott az ajtó hirtelen jött rám a felismerés. Basszus! Adam hirtelen gyógyulása nekem köszönhető. Nagy valószínűséggel túl sokáig használhattam rajta a gyógyító képességemet, így most hamar felépül.
Gondolatban elsoroltam az összes szitokszót, majd igyekeztem lenyugodni, ugyanis már semmit nem tudok tenni.
Voltaképpen talán örülnöm is kellene, hogy Adam hamarosan velem lehet.
Már éppen eldöntöttem, hogy örülni fogok, és nem átkozom magam, és éppen leültem Adam ágya mellé, mikor kivágódott az ajtó, és Mrs.Bloom viharzott be rajta.
- Amy! Mi történt?
- Nyugodjon meg Mrs.Bloom. Semmi gond nem történt.
- Akkor miért rohant annyira az a sok nővér erre?
- Ide jöttek, az igaz, mert a csipogójuk jelzett valamit, de Adamnek semmi baja nincs. Sőt!
- Mi az hogy sőt?
- Dr. Johnson azt mondta, hogy Adam már estére ébren lesz.
- Igazán? – csillant fel az asszony szeme. – Hát ez nagyszerű. Megyek és azonnal el is újságolom Henrynek. Már ő is nagyon aggódott a fia miatt.
- Azt elhiszem, de tényleg ne tessék aggódni, itt minden a legnagyobb rendben – mosolyogtam megnyugtatóan.
- Köszönöm Amy! Örülök, hogy Adam ilyen jó teremtést talált magának, mint te. Összeilletek. Tudod, Adam nagyon megváltozott, mióta veled van.
- Komolyan?
- Igen. Mintha kicserélték volna. Apróságok, amiben változott, de mégis.
- Miben változott meg?
- Hát tudod régebben elég szétszórt volt, soha nem érdekelte semmi, a testvéreivel is elég rondán bánt. De amikor megismerkedtetek, mintha kicserélték volna. Segített otthon, rettentően óvta az öccsét,és a húgát, bármit kértünk tőle a férjemmel, azonnal megtette. Henry mindig is azt mondta, hogy te egy földre szállt angyal vagy, aki a jó irányba tereli Adamet.
Az utolsó mondatnál magamba mosolyogtam. Nem álltak messze az igazságtól.
- Nagyon hálásak vagyunk neked, Amy.
- Ugyan – legyintettem. – Nem tettem én semmit.
- Dehogyis nem. Na de mindegy. Magatokra hagylak. Majd később benézek.
- Rendben. Üdvözlöm Mr. Bloomot, és jobbulást neki.
- Átadom – felelte, majd egy halk kattanással becsukódott az ajtó.
Nem vettem le a szemem az ajtóról. A hallottakon elmélkedtem, amikor egy erőtlen, mégis mosolygós hangra lettem figyelmes.
- Az én angyalom.
Hirtelen kaptam az ágyra a tekintettem. Könnyek gyűltek a szemembe, mikor megláttam, hogy Adam felébredt, és mosolyogva engem figyel.
- Adam! Végre felébredtél. Annyira aggódtam.
- Pedig minden rendben.
- Persze, persze. Inkább pihenj. Gyenge vagy még.
- Rendben, de csak akkor pihenek, ha kapok egy csókot.
Felkacagtam. Ebben a nevetésben benne volt a megkönnyebbülés is.
Eleget téve egyetlenem kívánságának, lassan odahajoltam ajkához, és megcsókoltam. Gyengéd akartam lenni, de Adam egyre követelőzőbb lett. Belemosolyogtam a csókba, majd nehezen, de eltávolodtam. Adam morcos arcával találtam szemben magam. Felkacagtam ismét.
- Adam, pihenned kell! Amúgy is. Kórházban vagyunk.
- Nem érdekel! – felelte, majd egy erőteljes rántással magához rántott, és ismét megtalálta ajkaimat.
Belenyögtem a csókba, de szerencsére még időben sikerült észhez térnem, így határozottan eltávolodtam szerelmemtől.
- Adam! Fejezd már be! Hívom az orvost, hogy felébredtél – mondtam, majd válaszra sem várva az ajtóhoz indultam.
A folyosóra érve megkerestem az első utamba akadó nővért, és megkérdeztem, hogy merre találom Dr. Johnsont. Miután útba igazítottak megkerestem a doktort. Hamar megtaláltam. Éppen kórlapokat töltött ki.
- Elnézést Dr. Johnson, de Adam Bloom felébredt.
A doktor szemei elkerekedtek a meglepettségtől, majd válaszolt.
- Máris? Akkor rögtön megyek, és megvizsgálom. Köszönöm Miss. Headway, hogy szólt.
- Nincs mit.
Adam kórterméhez érve az orvos bement Adamhez, hogy megvizsgálja, nekem pedig eszembe jutott, hogy kéne szólnom Adam szüleinek, így elindultam megkeresni Mr. Bloom kórtermét.
Könnyen megtaláltam, szóltam is Mr. és Mrs. Bloomnak, majd épp visszaindultam Adam kórterméhez, amikor Sherry hangját hallottam meg a fejemben.
- Amy! A Mesterek hívatnak. Azonnal gyere.
A szívem kihagyott egy ütemet, amikor felfogtam, hogy mit mondott Sherry.
Lehet, hogy Sherry mindent elmondott a Főőrangyaloknak? – pánikoltam be. A légzésem egyre szaporább lett, de igyekeztem higgadt maradni.
Nem tellett bele két perc, már Michaellel és a társaival találtam szembe magam.
- Üdvözlünk Amy Headway – köszöntött Michael.
- Uraim! – hajtottam fejet.
- Tudod-e, hogy miért hívtunk?
- Nem Uram.
- Nem régen a védenced keringése összeesett, és majdnem meghalt, de te segítettél neki. Csakhogy figyelmetlen voltál, így majdnem lebuktál.
Hát csak erről van szó? Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a szám.
- Sajnálom Uram – hajtottam le a fejem.
- Tudod Amy, nekünk nem szabad figyelmetlennek lennünk, ugyanis a létezésünk múlhat rajta. Tisztában vagy te vele, hogy a fajt veszélyeztetted?
- Sajnálom Uram. Nem fordul elő még egyszer.
- Ajánlom is. Most egy szóbeli figyelmeztetéssel megúszod, de legközelebb büntetést kapsz. Távozhatsz.
- Köszönöm Uram. Viszlát – köszöntem el, majd távoztam.
Sherry velem tartott, és még mielőtt visszatértem volna a kórházba megállított.
- Amy!
- Tessék Sherry?
- Jól vagy?
- Persze. Sajnálom, hogy figyelmetlen voltam.
- Szerencsére nem lett belőle baj, de legközelebb figyelj jobban.
- Természetesen – bólintottam. – Van még valami? Mert visszamennék a kórházba.
- Nincs. Menj csak. Jobbulást a barátodnak.
- Átadom, és köszönöm. Szia.
- Szia.
Visszatérve a kórházba meglepő látvány fogadott. Adam fel volt öltözve, és éppen a dolgait pakolta bele az utazótáskába. A szám is tátva maradt a csodálkozástól.
- Hát te?
- Neked is szia – mosolyodott el Adam, majd odajött hozzám, átkarolta a derekam, és a csodálkozástól elnyíló ajkaimra adott egy puszit, majd visszament az ágyhoz, és tovább pakolt. – Megyek haza.
- De hát… még nem vagy jól – ellenkeztem.
- Az orvos azt mondta, hogy otthon is pihenhetek. Viszont kéne egy ápoló – kacsintott rám.
- Anyukád?
- Apu még nem jöhet haza, mert ingadozik az állapota, és anya meg vele szeretne maradni. Sikerült meggyőznöm őket, hogy ha beleegyezel, akkor ideiglenesen odaköltözhetnél, amíg a szüleim haza nem jönnek. Na mit szólsz?
Levegőt is elfelejtettem venni.
- Amy! Hahó! Mi a válaszod? – térített magamhoz Adam.
- Hát… végül is Brenda néni nincs otthon, nekem sincs semmi gondom, úgyhogy azt hiszem benne vagyok.
- Pazar. Akkor most elmegyünk hozzátok, összeszeded a dolgaidat, aztán megyünk hozzánk. Rendben?
- Rendben – feleltem, de igazából sejtelmem sem volt, hogy mire vállalkoztam.
Utólag visszagondolva jobb is, hogy akkor még nem tudtam, mert akkor biztos nem megyek bele.

Leia Mais...