Egy angyal érintése - 25. Fejezet

A szívem őrült iramba kezdett. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Az erőmet veszélyes itt használnom, hiszen az orvosok már biztos észre vették, hogy baj van, de mi van, ha későn érkeznek?!
Hirtelen döntöttem. Nem. Nem nézhetem tétlenül, hogy az életem legfontosabb személye az orrom előtt meghaljon.
A kezem Adam szíve fölé helyeztem, koncentráltam, majd éreztem, hogy a keringés kezd helyreállni.
Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, amikor éreztem, hogy minden rendben. Visszaültem a helyemre. Azonban alig, hogy helyet foglaltam, az ajtó kivágódott, és egy orvos valamint négy nővér rontott be, de meg is torpantak. Csodálkozva néztek rám, én pedig igyekeztem értetlen képet vágni. Nagyon féltem, hogy lebukok.
- Valami baj van, doktor úr? – törtem meg a csendet.
- Elnézést Miss….
- Headway.
- Elnézést Miss. Headway, csak a csipogóm azt jelezte, hogy valami gond van.
- Itt minden a legnagyobb rendben. Lehet, hogy elromlott a csipogója – próbáltam menteni a menthetőt.
- Hmm. Lehet. Mindenesetre megnézem a beteget, ha már itt vagyok.
A doktor lassan az ágyhoz sétált, és elkezdte vizsgálni Adamet. Az a pár perc maga volt a pokol. Végig attól féltem, hogy lebukok.
Félelmem nem volt alaptalan. A doktor arca megnyúlt, majd szemei kikerekedtek. Megijedtem, de most nem a lebukás miatt.
- Talált valamit, doktor úr? – kérdeztem.
- Nem, sőt! A beteg több mint jól van. Nem értem. Pár órája még több napig eltartható kómát diagnosztizáltunk, most pedig az életfunkciók erősödnek. Ha így folytatja, akkor estére felébred.
- De hiszen az jó!
- Persze, persze. Csak tudja Miss. Headway, ez nagyon különös. Nem értem, hogy hogyan történhetett.
Egy pillanatig én is elgondolkoztam, de az orvos ismét megzavart.
- Miss. Headway! Ha valami furcsaságot észlelne, kérem, azonnal szóljon.
- Rendben Dr. Johnson.
- Köszönöm. Viszlát.
- Viszlát.
Amint az orvos után becsukódott az ajtó hirtelen jött rám a felismerés. Basszus! Adam hirtelen gyógyulása nekem köszönhető. Nagy valószínűséggel túl sokáig használhattam rajta a gyógyító képességemet, így most hamar felépül.
Gondolatban elsoroltam az összes szitokszót, majd igyekeztem lenyugodni, ugyanis már semmit nem tudok tenni.
Voltaképpen talán örülnöm is kellene, hogy Adam hamarosan velem lehet.
Már éppen eldöntöttem, hogy örülni fogok, és nem átkozom magam, és éppen leültem Adam ágya mellé, mikor kivágódott az ajtó, és Mrs.Bloom viharzott be rajta.
- Amy! Mi történt?
- Nyugodjon meg Mrs.Bloom. Semmi gond nem történt.
- Akkor miért rohant annyira az a sok nővér erre?
- Ide jöttek, az igaz, mert a csipogójuk jelzett valamit, de Adamnek semmi baja nincs. Sőt!
- Mi az hogy sőt?
- Dr. Johnson azt mondta, hogy Adam már estére ébren lesz.
- Igazán? – csillant fel az asszony szeme. – Hát ez nagyszerű. Megyek és azonnal el is újságolom Henrynek. Már ő is nagyon aggódott a fia miatt.
- Azt elhiszem, de tényleg ne tessék aggódni, itt minden a legnagyobb rendben – mosolyogtam megnyugtatóan.
- Köszönöm Amy! Örülök, hogy Adam ilyen jó teremtést talált magának, mint te. Összeilletek. Tudod, Adam nagyon megváltozott, mióta veled van.
- Komolyan?
- Igen. Mintha kicserélték volna. Apróságok, amiben változott, de mégis.
- Miben változott meg?
- Hát tudod régebben elég szétszórt volt, soha nem érdekelte semmi, a testvéreivel is elég rondán bánt. De amikor megismerkedtetek, mintha kicserélték volna. Segített otthon, rettentően óvta az öccsét,és a húgát, bármit kértünk tőle a férjemmel, azonnal megtette. Henry mindig is azt mondta, hogy te egy földre szállt angyal vagy, aki a jó irányba tereli Adamet.
Az utolsó mondatnál magamba mosolyogtam. Nem álltak messze az igazságtól.
- Nagyon hálásak vagyunk neked, Amy.
- Ugyan – legyintettem. – Nem tettem én semmit.
- Dehogyis nem. Na de mindegy. Magatokra hagylak. Majd később benézek.
- Rendben. Üdvözlöm Mr. Bloomot, és jobbulást neki.
- Átadom – felelte, majd egy halk kattanással becsukódott az ajtó.
Nem vettem le a szemem az ajtóról. A hallottakon elmélkedtem, amikor egy erőtlen, mégis mosolygós hangra lettem figyelmes.
- Az én angyalom.
Hirtelen kaptam az ágyra a tekintettem. Könnyek gyűltek a szemembe, mikor megláttam, hogy Adam felébredt, és mosolyogva engem figyel.
- Adam! Végre felébredtél. Annyira aggódtam.
- Pedig minden rendben.
- Persze, persze. Inkább pihenj. Gyenge vagy még.
- Rendben, de csak akkor pihenek, ha kapok egy csókot.
Felkacagtam. Ebben a nevetésben benne volt a megkönnyebbülés is.
Eleget téve egyetlenem kívánságának, lassan odahajoltam ajkához, és megcsókoltam. Gyengéd akartam lenni, de Adam egyre követelőzőbb lett. Belemosolyogtam a csókba, majd nehezen, de eltávolodtam. Adam morcos arcával találtam szemben magam. Felkacagtam ismét.
- Adam, pihenned kell! Amúgy is. Kórházban vagyunk.
- Nem érdekel! – felelte, majd egy erőteljes rántással magához rántott, és ismét megtalálta ajkaimat.
Belenyögtem a csókba, de szerencsére még időben sikerült észhez térnem, így határozottan eltávolodtam szerelmemtől.
- Adam! Fejezd már be! Hívom az orvost, hogy felébredtél – mondtam, majd válaszra sem várva az ajtóhoz indultam.
A folyosóra érve megkerestem az első utamba akadó nővért, és megkérdeztem, hogy merre találom Dr. Johnsont. Miután útba igazítottak megkerestem a doktort. Hamar megtaláltam. Éppen kórlapokat töltött ki.
- Elnézést Dr. Johnson, de Adam Bloom felébredt.
A doktor szemei elkerekedtek a meglepettségtől, majd válaszolt.
- Máris? Akkor rögtön megyek, és megvizsgálom. Köszönöm Miss. Headway, hogy szólt.
- Nincs mit.
Adam kórterméhez érve az orvos bement Adamhez, hogy megvizsgálja, nekem pedig eszembe jutott, hogy kéne szólnom Adam szüleinek, így elindultam megkeresni Mr. Bloom kórtermét.
Könnyen megtaláltam, szóltam is Mr. és Mrs. Bloomnak, majd épp visszaindultam Adam kórterméhez, amikor Sherry hangját hallottam meg a fejemben.
- Amy! A Mesterek hívatnak. Azonnal gyere.
A szívem kihagyott egy ütemet, amikor felfogtam, hogy mit mondott Sherry.
Lehet, hogy Sherry mindent elmondott a Főőrangyaloknak? – pánikoltam be. A légzésem egyre szaporább lett, de igyekeztem higgadt maradni.
Nem tellett bele két perc, már Michaellel és a társaival találtam szembe magam.
- Üdvözlünk Amy Headway – köszöntött Michael.
- Uraim! – hajtottam fejet.
- Tudod-e, hogy miért hívtunk?
- Nem Uram.
- Nem régen a védenced keringése összeesett, és majdnem meghalt, de te segítettél neki. Csakhogy figyelmetlen voltál, így majdnem lebuktál.
Hát csak erről van szó? Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a szám.
- Sajnálom Uram – hajtottam le a fejem.
- Tudod Amy, nekünk nem szabad figyelmetlennek lennünk, ugyanis a létezésünk múlhat rajta. Tisztában vagy te vele, hogy a fajt veszélyeztetted?
- Sajnálom Uram. Nem fordul elő még egyszer.
- Ajánlom is. Most egy szóbeli figyelmeztetéssel megúszod, de legközelebb büntetést kapsz. Távozhatsz.
- Köszönöm Uram. Viszlát – köszöntem el, majd távoztam.
Sherry velem tartott, és még mielőtt visszatértem volna a kórházba megállított.
- Amy!
- Tessék Sherry?
- Jól vagy?
- Persze. Sajnálom, hogy figyelmetlen voltam.
- Szerencsére nem lett belőle baj, de legközelebb figyelj jobban.
- Természetesen – bólintottam. – Van még valami? Mert visszamennék a kórházba.
- Nincs. Menj csak. Jobbulást a barátodnak.
- Átadom, és köszönöm. Szia.
- Szia.
Visszatérve a kórházba meglepő látvány fogadott. Adam fel volt öltözve, és éppen a dolgait pakolta bele az utazótáskába. A szám is tátva maradt a csodálkozástól.
- Hát te?
- Neked is szia – mosolyodott el Adam, majd odajött hozzám, átkarolta a derekam, és a csodálkozástól elnyíló ajkaimra adott egy puszit, majd visszament az ágyhoz, és tovább pakolt. – Megyek haza.
- De hát… még nem vagy jól – ellenkeztem.
- Az orvos azt mondta, hogy otthon is pihenhetek. Viszont kéne egy ápoló – kacsintott rám.
- Anyukád?
- Apu még nem jöhet haza, mert ingadozik az állapota, és anya meg vele szeretne maradni. Sikerült meggyőznöm őket, hogy ha beleegyezel, akkor ideiglenesen odaköltözhetnél, amíg a szüleim haza nem jönnek. Na mit szólsz?
Levegőt is elfelejtettem venni.
- Amy! Hahó! Mi a válaszod? – térített magamhoz Adam.
- Hát… végül is Brenda néni nincs otthon, nekem sincs semmi gondom, úgyhogy azt hiszem benne vagyok.
- Pazar. Akkor most elmegyünk hozzátok, összeszeded a dolgaidat, aztán megyünk hozzánk. Rendben?
- Rendben – feleltem, de igazából sejtelmem sem volt, hogy mire vállalkoztam.
Utólag visszagondolva jobb is, hogy akkor még nem tudtam, mert akkor biztos nem megyek bele.