Egy angyal érintése - 24. Fejezet

És igen! Sikerült felraknom a frisset. :)
Lehet, hogy nem lett olyan élménydús, de próbálkoztam. Kicsit kapkodnom kellett vele, mert nem akartam nektek csalódást okozni, de a következő fejezetet megpróbálom izgalmasabbra velősebbre venni. Azért remélem sok panaszotok erre sem lesz. Ha mégis, akkor azért azt is írjátok meg... :)
Jó olvasást!

Fáradt sóhaj kíséretében nyitottam ki a szemeimet. Úgy éreztem semmihez sincs erőm.
Legszívesebben az ágyamban maradnék és aludnék örökre, de sajnos kötelezettségeim vannak. Beszélnem kell Emmával. A lehető leghamarabb.
Az ágyamat elhagyva a fürdőbe indultam, de útközben észrevettem, hogy az üzenetrögzítőn egy üzenet villog. Megnyomtam a lejátszás gombot.

Szia Amy!
Sajnálom, hogy úgy szólok, de hirtelen történt minden. Joeval úgy gondoltuk, hogy kicsit kipihenjük magunkat. Mivel már 16 éves múltál, úgy gondoltam, hogy két hétre magadra hagylak. Remélem nem haragszol meg érte, de már szükségem van egy kis kikapcsolódásra. Ha valami gond lenne, hívj, és megyek haza. Vigyázz magadra!
Puszil: Brenda néni

Remek. Legalább neki nem kell nézni, ahogy szenvedek.
Egy forró zuhany után pár falatot ettem, majd felhívtam Emmát. Szerencsére ráért, és azt mondta, hogy negyed óra múlva itt lesz. Addig én elmosogattam, bepakoltam a mosógépet, elindítottam és tettem fel vizet teának. Amíg ezeket elvégeztem barátnőm meg is érkezett.
- Szia Emma! Köszi, hogy eljöttél – engedtem be.
- Szia Amy! Nincs mit, de valami baj van? Olyan fájdalmas arcot vágsz.
A könnyek ismét ellepték a szemeimet.
- Adamnek balesete volt – szipogtam.
- Úristen! Ugye jól van? Mi történt?
- Jól van szerencsére, de a kórházban van. Éppen nálam volt, és már épp készült hazamenni, mert itt aludt, amikor az anyja telefonált, hogy az apja a kórházba került. Azonnal indult, bár én nem örültem neki, mert nagyon feldúlt volt. Féltem, hogy valami baj történik, és sajnos történt is.
- Jaj, szegényem – ölelt meg Emma.
- Emma! – bontakoztam ki az ölelésből egy idő után. – Szeretnék veled beszélni valami nagyon fontosról, de meg kell ígérned, hogy nem mondod el senkinek, még ha őrültnek is tartasz.
Értetlenül nézett rám.
- Gyere, üljünk le a konyhában - hívtam magammal. – Teát?
- Nem köszönöm, de Amy, nem értelek. Miért tartanálak őrültnek?
- Elmondom. Biztos emlékszel az ájulásaimra.
Bólintott.
- Azok nem véletlenek voltak. Mindig, amikor elájultam, találkoztam valakivel. Nevezetesen Sherry Taylorral, az őrangyalommal. Amikor közölte velem, hogy Ő az őrangyalom, nem akartam neki hinni, de az ájulásaim egyre gyakoribbak lettek, és egyre többször találkoztam Sherryvel. Nem tudom, hogy miért, de kezdtem hinni neki. Megkérdeztem, hogy miért látogat meg ilyen sokszor, és Ő azt mondta, hogy azért mert veszélyben vagyok. Érezte, hogy valami történni fog velem, de pontosan Ő se tudta, hogy mi. Kicsit nyugtalan voltam miatta, de nagyon nem izgatott. Aztán a baj bekövetkezett. Az autóbalesetünkkor én is ugyan úgy veszélyben voltam, mint a szüleim, és én is meghaltam volna, de Sherry megmentett. Pontosabban őrangyallá változtam, mivel vagy a halál vagy az őrangyalkodás. Persze nem kérdezték meg tőlem, de úgy gondolták, hogy megfelelő lennék a feladatra.
A korházi ébredés után Sherry közölte velem a tényeket, és megkaptam a legelső feladatomat. Egy idős bácsi volt a védencem. Nem volt vele sok gond.
- Amy! Bocsi, hogy közbeszólok, de amikor elmész segíteni csak úgy eltűnsz?
- Nem. Van egy olyan képességünk, mivel a kilétünk titkos, hogy az asztrálkivetítésünket hátra tudjuk hagyni. Akivel vagyunk nem vesz észre semmit. Aztán ha visszatértünk le tudjuk játszani az eseményeket, amik történtek, így nem maradunk le semmiről.
- Wáó. Ez igen! És van még valamilyen képességed?
- Halhatatlan vagyok, nem öregszem és a védencemmel kapcsolatban megérzem, ha baj van vele, bárhol megtalálom és hallom a gondolatait. Ja, és meg tudom gyógyítani.
- Hű! Ez… hihetetlen.
Mosolyogtam, bár kicsit meglepődtem, hogy ilyen csodálattal fogadja a dolgokat.
- Visszatérve az első feladatomra. Minden rendben ment egy darabig. Egyik alkalomnál, mikor a védencem rosszul lett, nem tudtam segíteni rajta, ezért meghalt. Féltem, hogy én vagyok a hibás, de nem. A védencemnek már nem volt sok hátra. Ő csak olyan próbafeladat volt. Az igazi kihívás eztán következett. Egy 17 éves srácot kaptam. Izgatott voltam a feladat miatt, ám mikor szembesültem a személy kilétével, azt hittem tréfálnak velem, ugyanis az új „feladatom” nem volt más mint Adam Bloom.
Tartottam egy kis hatásszünetet, hogy Emma feldolgozhassa az információt. Az arca megnyúlt, szemei kikerekedtek, kezét a szája elé kapta.
- Te jó Isten! – szólalt meg pár perc után.
- Én is így voltam vele. Nem mertem szólni a Mestereknek, mert féltem, hogy azt mondják, szakítsak meg vele minden kapcsolatot, az pedig képtelenség lett volna a számomra. Amikor a családomat elveszítettem, Adam fontos szerepet játszott az életemben. Voltak kisebb-nagyobb összezörrenéseink, de megoldottuk.
Így hát eltitkoltam azt az információt Sherry és a Mesterek elől, hogy kapcsolatban vagyok Adammel. Egy darabig sikerült is, ám a balesetkor teljesen leblokkoltam. Hatalmába kerített a félelem, és nem tudtam, hogy mit tegyek. Sherry térített észhez. Szerencsére időben, így Adam megmenekült, de én lebuktam. Mindent be kellett vallanom Sherrynek. Ő nem futott egyből a Mesterekhez, de gondolkodási időt kért. Nagyon félek, hogy mi lesz a válasza – hajtottam le a fejem.
Csend telepedett ránk. Gondolom Emma se tudta, hogy most mégis mit mondjon. Egyáltalán mit lehet ilyenkor mondani?
- Amy! – szólalt meg végül Emma. – Miért mondtad mindezt el nekem? Nem azt mondtad, hogy a létezésetekről nem tudhat senki?
Jogos a kérdés. Valójában én magam sem tudom, hogy mostanában mit miért teszek.
- Úgy éreztem, hogy kell valaki, akivel mindenről beszélhetek, és ilyen csak egyetlen egy személy van. Te, Emma. Az az igazság, hogy ha Sherry elmondja a Mestereknek az igazságot, nekem végem. Nem tudom, hogy milyen büntetést kapok, de szerintem Adamet elválasztják tőlem, az pedig nekem a Pokol lesz. A hullámok a fejem felett rendesen összecsaptak, és úgy érzem megfulladok. Segítened kell! – jelentek meg a könnyek a szemeimben.
Teljesen fátyolos lett a látásom. Érzékeltem, hogy Emma átölel, és nyugtat. Jólesően visszaöleltem, nagy szükségem volt most rá.
- Amy! Én melletted állok. Segítek, amiben tudok, és meghallgatlak. Viszont én úgy gondolom, hogy mindent el kellene mondanod Adamnek. Ha tényleg, igazán szeret, akkor megért, és hisz neked. Kicsit furcsa, és hihetetlen ez az egész dolog a számomra is, mégis van bennem egy olyan érzés, hogy igazat mondasz, és hinnem kell neked.
Mérlegeltem barátnőm szavait, majd egy mély sóhaj kíséretében elhatároztam magam.
- Rendben. Beszélek vele. De velem kell jönnöd, és ha nem is jössz be, a váróban meg kell várnod. Ha netán rosszul fogadná, és szakítana velem, szükségem lesz valakire, aki támogat.
- Rendben. Mikor akarsz menni?
- Nem tudom. Ma meg akartam látogatni amúgy is. Ha ébren van akár túl is eshetnénk rajta.
- Ma nekem nem jó. Sajnálom Amy, de Peterrel kicsi romantikázást terveztünk már. Mostanában nem igen tudtunk találkozni.
- Basszus de tapintatlan vagyok. Rátok nem is gondoltam. Itt traktállak az én gondjaimmal, rólatok meg el is feledkezem. Mi van veletek? Megvagytok?
- Persze, nagyon jól vagyunk köszi. Mostanában azért kevesebbet találkoztunk, mert Peternek gondjai voltak otthon, de szerencsére már megoldódtak.
- Ennek örülök.
- Viszont én most rohanok. Anyunak megígérem, hogy kitakarítom a szobám, és még neki se láttam. Ha szükséged lenne valamire, csak szólj, és itt vagyok. A látogatást meg majd megbeszéljük. Ha nem is mondod el ma Adamnek a dolgokat, azért meglátogathatod.
- Rendben. Így lesz.
- Üdvözlöm, és jobbulást neki.
- Átadom. És köszönök mindent – öleltem meg Emmát.
- Nincs mit. Vigyázz magadra! Szia!
- Szia!
Miután becsuktam az ajtót, könnyebbnek éreztem magam. Mintha több mázsa súlytól szabadultam volna meg.
Lassan az emeletre cammogtam, elkészültem, és elindultam a kórházban. Már a nappaliban jártam, mikor majdnem beleütköztem Sherrybe.
- Sherry! – dobbant hatalmasat a szívem.
Ezek szerint ma megtudom a végzetem.
- Szia Amy! Készülsz valahova?
- Csak a kórházba. De az ráér. Gondolom azért jöttél, mert döntöttél.
Bólintott.
- Nem ülhetnénk le a kanapéra?
- De persze.
Helyet foglaltunk majd várakozva néztem tanítómra.
- Az az igazság Amy, hogy nehéz helyzetben vagyok. Egyrészt a szabálynak megfelelően most az lenne a dolgom, hogy menjek a Mesterekhez és elmondjak nekik mindent, másrészt viszont a barátságom irántad, azt mondja, hogy segítsek neked.
Nagyon régen, mikor még ember voltam, titokban nekem is volt egy fiúm. Én nem voltam ilyen komoly helyzetben, de nagyon hasonló volt. A nővérem segítségét kértem, aki eleinte segített, de később hátba szúrt, mondván, hogy veszélyeztettem a család jó hírét. Akkor változtam őrangyallá. Nagyon nem szeretnék most a részletekbe bele menni, majd egyszer talán, de a lényeg annyi, hogy nem akarok olyan lenni, mint a nővérem, ezért segítek.
Nem akartam hinni a füleimnek. Hatalmas boldogság lett rajtam úrrá.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm – sikítoztam.
Sherry csak mosolygott.
- Nagyon ne hálálkodj, mert segítek ahogyan csak tudok, de lebukhatsz.
- Tudom, tudom, de akkor is nagyon hálás vagyok.
- Jó, jó. Amúgy te nem a kórházba indultál véletlenül?
- Ja, de! Köszi, hogy mondod. Van még valami, amit mondani akartál.
- Nincs. Menj csak. Jobbulást Adamnek.
- Átadom. Szia!
- Szia!
Amint Sherry távozott boldogan rohantam a kórházba. Pontosabban csak félig boldogan, hiszen nem tudom, hogy Adam milyen állapotban van.
Mikor beléptem az ajtón és a kórterem felé haladtam érdekes hangokat hallottam a fejemben. Kellett egy kis idő míg rájöttem, hogy mi ez.
Bárcsak itt lenne velem Amy! Remélem, majd bejön. Muszáj felébrednem. Érte. A családomért.
Kicsit megszaporáztam a lépteimet. A kórteremhez érve halkan kopogtam, majd beléptem. Adam mellett Mrs.Bloom ült.
- Üdvözlöm. Hogy tetszik lenni?
- Szia Amy! Köszönöm, meg vagyok. Fáradtan, és gondterhelten, de igyekszem tartani magam.
- Tudok valamit segíteni?
- Hát…igazából nagyon hálás lennék, ha ma este itt maradnál a fiam mellett. Szeretnék Adam apjánál lenni.
- Nyugodtan menjen Mrs.Bloom. Itt maradok.
- Köszönöm – felelte, majd kiment.
Végre itt van! Gyerünk Adam! Szedd össze magad, és nyisd ki a szemed! – hallottam meg ismét Adam gondolatait. Elmosolyodtam. Lassan az ágyhoz sétáltam, és leültem. Megfogtam Adam kezét, és a gépeket figyeltem. Szerencsére nem mutatott semmi gondot, azonban nekem furcsa érzésem kezdett lenni. Megint kezdett úrrá lenni rajtam az a fajta félelem, pánik, mint amikor Adam karambolozott.
Nem kellett sokat várnom, és megtudtam, a félelmem okát. A gép, mely a szívritmust figyelte hangosan felcsipogott, és Adam keringése kezdett összeesni.