Engesztelő ajándék :)

Lelkes olvasók!
Ezt a fejezetet Le Dia's Bronntanasnak készítettem, mivel volt egy rossz húzásom és szeretném kiengesztelni... :)
Remélem tetszik majd neki és egyúttal minden más olvasómnak :)
Jó olvasást!
Puszi: Hugi

Büszkeség és szerelem

A szobám csendjét csak az ablakomon kopogó eső zavarta meg. Egy újabb esős nap. Nemszeretem az esőt. Ilyenkor a hangulatom is borongós. Ez az idő nem jókor jött. Margarettel és Annel úgy terveztük, hogy vásárolni megyünk, de ilyen időben kinek van kedve futkosni? Éppen a mai nap programját dolgoztam át, mikor Etienne megzavart.
- Elnézést Kisasszony, de a szülei várják Önt az étkezőben. Kész a reggeli.
- Rendben Etienne! Van még valami? Mert, ha nincs, akkor megköszönném, ha kifáradna. Nincs szükségem a társaságára!
Amikor az ajtóm becsukódott, felkeltem az ablaktól és a fésülködő asztalomhoz sétáltam, ami még a nagymamámé volt. Fából készült és gyönyörűen kidolgozott, faragott minták voltak rajta. Imádtam. A székemen ülve lófarokba kötöztem lapockámig érő méz szőke hajamat. Mint mindig, most sem hanyagoltam el az alapozót, a szemceruzát és a szempillaspirált. Csupasznak éreztem magam nélkülük. Az étkezőbe érve megláttam, hogy nem csak hárman fogunk enni. Mindig édesapám mellett szoktam helyet foglalni, édesanyámmal szemben. Ez most sem volt másképp. Azonban mellettem most ült még valaki. Egy fiú. Velem korabeli lehetett, és meg kell hagyni, a kinézetesem volt rossz. Barna, rövid haj, hibátlan, nap barnította arcbőr, kék szem. Nem vitás, hogy meg kell szereznem magamnak. Egy csábos mosollyal az arcomon ültem le.
- Jó reggelt Hercegnőm! Hogy aludtál? – kérdezte apa.
- Köszönöm, egész jól – feleltem, de szememet le nem vettem a fiúról.
- Az jó. Látom észrevetted a vendégünket. Rose, hadd mutassam be az új farmerünket, Gabrielt.
A mosolyráfagyott az arcomra, elállt a lélegzetem és megmerevedtem. HOGY MI?! Nem hiszem el. Itt ül mellettem egy álom pasi, erre kiderül, hogy munkás. Hát ez remek. Márpedig én nem fogok holmi munkásokkal közösködni! Arcvonásaimat igyekeztem rendezni és próbáltam elfogadni a felém nyújtott kezet.
- Szia! A nevem Gabriel Gonzalez. Te biztosan Rose McWay vagy – mosolygott.
Istenem! Még a mosolya is elbűvölő… Rose! Moderáld magad! Ő egy közmunkás! Felejtsd el!
- Igen – feleltem, majd gyorsan kezet ráztunk és én apámhoz fordultam. – Apám! A barátnőimmel vásárlós napot terveztünk, de rossz az idő, így arra gondoltam, hogy áthívhatnám-e őket?
- Persze édesem! Miért ne?
- Köszönöm apa! Imádlak! – pattantam fel a helyemről és egy csókot lehelve apám arcára rohantam volna el, de megállítottak.
- Rose szívem! Apáddal úgy gondoltuk, hogy megmutathatnád Gabrielnek a farmot. Annyi időd még csak van…
- Hát nem igazán anya. Nem tehetné meg ezt Etienne?
- Nem! Téged kértünk meg!
- Rendben! – puffogtam. – Gyere Gabriel!
Átkoztam anyámat, hogy ilyen helyzetbe hozott. Miért én? Annyira nem tudom, hogy most mit tegyek…Felhívtam a barátnőimet, hogy egy óra múlva legyenek itt, aztán kicsit félve, de elindultunk kettesben az udvar felé Gabriellel. Szerencsére az eső már elállt. Elég sok mindent kellett megmutatnom, de viszonylag hamar végeztünk, és ami a legfurcsább volt az az, hogy jól éreztem magam. Nagyon jól. Épp a házba tartottunk, mikor egy vicces történet hatására annyira nevettem, hogy megbotlottam. Szerencsémre Gabriel elkapott, így nem ütöttem meg magam, de a lendületemen nem tudott változtatni, ezért mind a ketten elestünk. Gabriel alattam feküdt, és mosolygott. Visszamosolyogtam, és elvesztem a szeme szépségében.
- Jól vagy? Nem ütötted meg magad? – kérdezte bársonyos hangján.
Ez a világ legszebb hangja! Esküszöm!
- Jól igen. És Te?
- Megvagyok. - válaszolta, aztán hirtelen elkomolyodott.
Lassan, nagyon lassan, elkezdett közelíteni az arcunk egymás felé. Nem voltam tisztában azzal, hogy mit teszek. Becsuktam a szemem és hagytam a dolgokat történni. Épen, hogy csak összeért az ajkunk, mikor valaki megköszörülte a torkát.
- Khm… Rose?!
Úgy pattantunk fel, és rebbentünk szét, mint akiket most kaptak rajta valami bűntényen.
- Margaret! Ann! Hát Ti? – ugrottam a nyakukba.
- Mostanra beszéltük meg. Nem emlékszel?
- Már ennyi lenne az idő? – néztem kérdőn a lányokra.
Újabb torok köszörülés.
- Elnézést Rose, de én akkor mennék – szólalt meg a hátam mögül Gabriel.
- Persze. Akkor majd találkozunk.
- Rendben. Sziasztok!
- Szia! – köszöntünk hárman kórusban.
Mikor hármasban maradtunk a két legjobb barátnőm kaján vigyorral az arcukon néztek rám.
- Mi van?
- Rose drágám! Azt hiszem mesélnivalód van! – karolt belém Margaret.
- Miről is?
- Jaj ne húzd már az időt! Ki volt ez az álom pasi? – szólt hozzám Ann.
- Hát… ma ismertem meg. Sokat még én se tudok róla. Gabrielnek hívják, és itt fog dolgozni.
- Hogy MI?! Nem mondod? – képedtek el barátnőim egyszerre.
- Hát akkor Rose sajna felejtős. Te se gondolhatod komolyan, hogy vegyülsz a pornéppel. – monda Ann barátnőm tettetett sajnálattal.
- Azt hiszem igazad van – mondtam, de lelkem mélyén vágytam arra az el nem csattant csókra.
Sőt még többre is, de nem vallhattam be. A témát hanyagolva, inkább bementünk és elfoglaltuk magunkat, de én először ruhát cseréltem, mert sáros lettem.
A délután hamar eltelt, és este lett. Barátnőim elmenetele után a szobámba zárkózva elmélkedtem, hogy mi tévő legyek? Nem tudom mikorra, de sikerült eldöntenem, hogy közömbös leszek Gabriellel, mert nem hozzám való.
A hetek teltek és én próbáltam kerülni a találkozást az új munkással. Sikerrel is jártam a mai napig. Épp az udvaron sétáltam könyvet olvasva, mikor Gabriel észrevett és odarohant hozzám. Remek!
- Rose! Szia! – ölelte át derekamat, és meg akart csókolni, de én elhúzódtam.
Értetlenül nézett.
- Valami baj van? Amióta történt az a „baleset” kerülsz. Most pedig elhúzódsz. Valamit tettem?
- Nem semmit. Csak tudod gondolkoztam. Mi nem illünk össze.
- De hát miért? Szeretsz, szeretlek! Akkor?
- Tudod Gabriel, rangban nem vagy hozzám való. A pornéppel nem vegyülhetek!
Erre a mondatomra fájdalom ült ki az arcára. Belül a szívem nekem is sajgott.
- Ha…ha így látod, akkor sajnálom, hogy megszólítottalak. Csak tudod, ha nem lennél ilyen büszke, akkor boldog lehetnél – mondta, majd hátat fordított és elment.
Ledermedve álltam. Fájt, hogy elvesztettem Gabrielt, de ez így a helyes. Azt hiszem. Éreztem, hogy valami nedves folyik végig az arcomon. Remek! Elbőgtem magam. Soha életemben nem sírtam még fiú miatt. Akkor most miért? Még vagy öt percig álltam egyhelyben, majd büszkeségemet levetkőzve Gabriel után rohantam. Nem tudom, hogy hol, de valahol utolértem, és a nyakába borulva sírtam.
- Gabriel! Annyira sajnálom, amit az előbb mondtam. Kérlek, bocsáss meg. Szeretlek, és nem érdekel, hogy mi vagy. Könyörgöm, bocsáss meg. – mondtam Gabriel nyakába temetve arcom.
Zokogtam. Olyan erősen szorítottam a számomra fontos embert, amennyire csak tudtam. Vártam és vártam. Már azt hittem, hogy vége mindennek, mikor Gabriel magához ölelt. Hatalmas öröm áradt szét lelkemben. Jó pár percig csak öleltük egymást, majd gyengéden eltolt magától Gabriel. Az államnál fogva felemelte a fejemet, hogy a szemébe nézhessek.
- Örülök, hogy megjött az eszed – mosolyodott el. – Szeretlek.
- Én is – válaszoltam, majd ajkunk szenvedélyes csókban forrt össze.
Soha nem voltam még ilyen boldog, és végre úgy éreztem, hogy megtaláltam a lelkem másik felét.