Egy angyal érintése - 18. Fejezet

- Szia Amy! Mit tehetek érted? – kérdezte félénk hangon.
- A múltkoriról lenne szó… Szeretném megbeszélni veled. Át tudnál jönni? Vagy én is szívesen átmegyek, ha gondolod. Persze csak ha nem zavarok.
- Hát… átmegyek, ha komolyan gondolod.
- Nagyon hálás lennék érte – mondtam, de az utolsó szónál elcsuklott a hangom.
- Valami baj van?
- Majd elmondom, ha itt leszel. Nem telefon téma.
- Rendben. Öt – tíz perc és ott vagyok.
- Köszönöm. Akkor addig is szia!
- Szia!
Amint letettem a telefont elkezdtem zokogni. Rettentő rossz volt ez a napom. Amilyen jól indult, olyan rossz lett. Ha az az istenverte Brandon nem avatkozik be, talán még most is itt lenne Adam. Miért történik ez velem? Nem elég, hogy elvesztettem a szüleimet, még a barátomat is elveszi a sors? Miért? Halk kopogás zavart meg.
- Tessék?
Az ajtó lassan kinyílt és Emma lépett be rajta. Egyből a nyakába vetettem magam. Elég régóta ismertük egymást ahhoz, hogy most tudja, nincs másra szükség, csak hogy öleljen. Meg is tette. Nem tudom meddig álltunk ölelkezve, de Emma egyszer csak eltolt magától.
- Szerintem üljünk le az ágyra és mesélj – ajánlotta fel barátnőm.
- Rendben. Az egész egy pár napja kezdődött. Végül is vehetjük úgy, hogy akkor amikor Adammel összevesztem. A veszekedés után pár nappal, amikor te szóltál, elmentem Adamhez és kibékültünk. Boldog voltam. Aztán még aznap történt egy kisebb incidens. Brandon délután felkísért a szobámba, én lefeküdtem és rá nem tudom mennyivel, arra ébredtem, hogy megcsókol. Persze én egyből elküldtem a francba, meg leordítottam a fejét. Másnap reggel pedig jött Adam, mert meg volt beszélve. Jól is éreztük magunkat – az emlékre halványan elmosolyodtam. – Azonban dél környékén feljött a szobámba Brandon, mondván, hogy beszélni akar velem. El is kezdte, de nem tudta, hogy Adam hallja. Adam odajött hozzánk és megkérdezte, hogy miről van szó. Hazudtam neki és elküldtem Brandont, de mikor ketten voltunk rákérdezett, hogy pontosan mi volt, mert nem hitt nekem. Végül elmondtam neki mindent. Nagyon dühös lett és lerohant megkeresni Brandont. Mikor megtalálta elkezdtek verekedni. Miután sikerült szétszedni őket Brandont elküldtem dolgozni Adam pedig elköszönt és elment, mondván, hogy gondolkoznia kell, és majd hív. Emma én annyira össze vagyok törve. Nem élem túl ha elhagyna – hajtottam fejem barátnőm vállára és zokogtam.
- Nyugodj meg Amy. Minden rendbe fog jönni. Szerintem Adam szeret téged annyira, hogy megbocsásson. Amúgy is azt mondtad, hogy te azt a csókot nem akarod. Nem?
- De igen, de…
- Akkor ne aggódj. Hinni fog neked, és hamarosan felhív.
Mintha a médium szólt volna Emmából. Ahogy kimondta az utolsó mondatot, megcsörrent a telefonom. Tátott szájjal bámultam Emmára, ő pedig csak mosolygott.
- Nem veszed fel?
- Ja! De!
Majdnem leestem az ágyról, annyira siettem a telefonomért.
- Igen?
- Szia Amy! Itt Adam. Gondolkoztam a történteken. Beszélnünk kéne.
Elég komolynak tűnt a hangja, ezért kicsit megijedtem. Félve néztem Emmára, aki összevonta a szemöldökét.
- Persze. Mikor?
- Szerintem már késő van úgyh…
- Nekem most is jó! – vágtam közbe.
- Rendben. Ha úgy gondolod, akkor negyed óra és ott leszek.
- Várlak!
- Oké. Szia!
- Szia!
A vonal megszakadása után leejtettem a telefont és az örömtől sikongatva Emma nyakába vetettem magam. Ma már sokadszorra. Mégis van remény…
- Na? Mi történt?
- Beszélni akar velem. Semmi konkrétat nem mondott még, hogy békülünk vagy nem, de nekem jó előérzetem van. Jaj Emma! Olyan boldog vagyok. Talán minden rendeződik végre.
- Látom, hogy boldog vagy. És? Mikor találkoztok?
- Negyed óra múlva előttünk.
- Akkor készülnöd kell! Siess!
- Tényleg!
Az izgalomtól szinte mindent leejtettem, remegett a kezem és mindent összecseréltem, de viszonylag hamarelkészültem. Ránéztem az órámra és már csak egy-két perc Adam érkezéséig. Emma úgy döntött, hogy haza megy, én pedig kikísértem és vártam az én egyetlenemet. Hamar meg is jött. Örömömet és aggodalmamat leplezni próbáltam több és kevesebb sikerrel.
- Szia! – köszöntem először.
Nem nézett rám és ez egy kicsit rossz érzéssel fogott el.
- Szia! – köszönt ő is és rám emelte tekintetét.
Komolyság és bizonytalanságot véltem felfedezni gyönyörű szemeiben. Nagyon rossz érzésfogott el. Éreztem a testemben szétáradó rettegést. A szemeimben könnyek gyűltek, ahogy az előttem álló személyre néztem. Az se volt biztató, hogy ide se jött hozzám, meg se ölelt. A boldogságom egy fújásra elszállt. Elég sokáig néztük csak egymást, majd Adam megszólalt. Összerezzentem hangjára.
- Amy! Ez így nekem nem fog menni…
A szavak tőrdöfésként értek. A világ megszűnt létezni számomra, még Adam ottlétével se tudtam foglalkozni. Egyfolytában ez a mondat járt a fejemben: Amy! Ez így nekem nem fog menni…

Leia Mais...

Engesztelő ajándék :)

Lelkes olvasók!
Ezt a fejezetet Le Dia's Bronntanasnak készítettem, mivel volt egy rossz húzásom és szeretném kiengesztelni... :)
Remélem tetszik majd neki és egyúttal minden más olvasómnak :)
Jó olvasást!
Puszi: Hugi

Büszkeség és szerelem

A szobám csendjét csak az ablakomon kopogó eső zavarta meg. Egy újabb esős nap. Nemszeretem az esőt. Ilyenkor a hangulatom is borongós. Ez az idő nem jókor jött. Margarettel és Annel úgy terveztük, hogy vásárolni megyünk, de ilyen időben kinek van kedve futkosni? Éppen a mai nap programját dolgoztam át, mikor Etienne megzavart.
- Elnézést Kisasszony, de a szülei várják Önt az étkezőben. Kész a reggeli.
- Rendben Etienne! Van még valami? Mert, ha nincs, akkor megköszönném, ha kifáradna. Nincs szükségem a társaságára!
Amikor az ajtóm becsukódott, felkeltem az ablaktól és a fésülködő asztalomhoz sétáltam, ami még a nagymamámé volt. Fából készült és gyönyörűen kidolgozott, faragott minták voltak rajta. Imádtam. A székemen ülve lófarokba kötöztem lapockámig érő méz szőke hajamat. Mint mindig, most sem hanyagoltam el az alapozót, a szemceruzát és a szempillaspirált. Csupasznak éreztem magam nélkülük. Az étkezőbe érve megláttam, hogy nem csak hárman fogunk enni. Mindig édesapám mellett szoktam helyet foglalni, édesanyámmal szemben. Ez most sem volt másképp. Azonban mellettem most ült még valaki. Egy fiú. Velem korabeli lehetett, és meg kell hagyni, a kinézetesem volt rossz. Barna, rövid haj, hibátlan, nap barnította arcbőr, kék szem. Nem vitás, hogy meg kell szereznem magamnak. Egy csábos mosollyal az arcomon ültem le.
- Jó reggelt Hercegnőm! Hogy aludtál? – kérdezte apa.
- Köszönöm, egész jól – feleltem, de szememet le nem vettem a fiúról.
- Az jó. Látom észrevetted a vendégünket. Rose, hadd mutassam be az új farmerünket, Gabrielt.
A mosolyráfagyott az arcomra, elállt a lélegzetem és megmerevedtem. HOGY MI?! Nem hiszem el. Itt ül mellettem egy álom pasi, erre kiderül, hogy munkás. Hát ez remek. Márpedig én nem fogok holmi munkásokkal közösködni! Arcvonásaimat igyekeztem rendezni és próbáltam elfogadni a felém nyújtott kezet.
- Szia! A nevem Gabriel Gonzalez. Te biztosan Rose McWay vagy – mosolygott.
Istenem! Még a mosolya is elbűvölő… Rose! Moderáld magad! Ő egy közmunkás! Felejtsd el!
- Igen – feleltem, majd gyorsan kezet ráztunk és én apámhoz fordultam. – Apám! A barátnőimmel vásárlós napot terveztünk, de rossz az idő, így arra gondoltam, hogy áthívhatnám-e őket?
- Persze édesem! Miért ne?
- Köszönöm apa! Imádlak! – pattantam fel a helyemről és egy csókot lehelve apám arcára rohantam volna el, de megállítottak.
- Rose szívem! Apáddal úgy gondoltuk, hogy megmutathatnád Gabrielnek a farmot. Annyi időd még csak van…
- Hát nem igazán anya. Nem tehetné meg ezt Etienne?
- Nem! Téged kértünk meg!
- Rendben! – puffogtam. – Gyere Gabriel!
Átkoztam anyámat, hogy ilyen helyzetbe hozott. Miért én? Annyira nem tudom, hogy most mit tegyek…Felhívtam a barátnőimet, hogy egy óra múlva legyenek itt, aztán kicsit félve, de elindultunk kettesben az udvar felé Gabriellel. Szerencsére az eső már elállt. Elég sok mindent kellett megmutatnom, de viszonylag hamar végeztünk, és ami a legfurcsább volt az az, hogy jól éreztem magam. Nagyon jól. Épp a házba tartottunk, mikor egy vicces történet hatására annyira nevettem, hogy megbotlottam. Szerencsémre Gabriel elkapott, így nem ütöttem meg magam, de a lendületemen nem tudott változtatni, ezért mind a ketten elestünk. Gabriel alattam feküdt, és mosolygott. Visszamosolyogtam, és elvesztem a szeme szépségében.
- Jól vagy? Nem ütötted meg magad? – kérdezte bársonyos hangján.
Ez a világ legszebb hangja! Esküszöm!
- Jól igen. És Te?
- Megvagyok. - válaszolta, aztán hirtelen elkomolyodott.
Lassan, nagyon lassan, elkezdett közelíteni az arcunk egymás felé. Nem voltam tisztában azzal, hogy mit teszek. Becsuktam a szemem és hagytam a dolgokat történni. Épen, hogy csak összeért az ajkunk, mikor valaki megköszörülte a torkát.
- Khm… Rose?!
Úgy pattantunk fel, és rebbentünk szét, mint akiket most kaptak rajta valami bűntényen.
- Margaret! Ann! Hát Ti? – ugrottam a nyakukba.
- Mostanra beszéltük meg. Nem emlékszel?
- Már ennyi lenne az idő? – néztem kérdőn a lányokra.
Újabb torok köszörülés.
- Elnézést Rose, de én akkor mennék – szólalt meg a hátam mögül Gabriel.
- Persze. Akkor majd találkozunk.
- Rendben. Sziasztok!
- Szia! – köszöntünk hárman kórusban.
Mikor hármasban maradtunk a két legjobb barátnőm kaján vigyorral az arcukon néztek rám.
- Mi van?
- Rose drágám! Azt hiszem mesélnivalód van! – karolt belém Margaret.
- Miről is?
- Jaj ne húzd már az időt! Ki volt ez az álom pasi? – szólt hozzám Ann.
- Hát… ma ismertem meg. Sokat még én se tudok róla. Gabrielnek hívják, és itt fog dolgozni.
- Hogy MI?! Nem mondod? – képedtek el barátnőim egyszerre.
- Hát akkor Rose sajna felejtős. Te se gondolhatod komolyan, hogy vegyülsz a pornéppel. – monda Ann barátnőm tettetett sajnálattal.
- Azt hiszem igazad van – mondtam, de lelkem mélyén vágytam arra az el nem csattant csókra.
Sőt még többre is, de nem vallhattam be. A témát hanyagolva, inkább bementünk és elfoglaltuk magunkat, de én először ruhát cseréltem, mert sáros lettem.
A délután hamar eltelt, és este lett. Barátnőim elmenetele után a szobámba zárkózva elmélkedtem, hogy mi tévő legyek? Nem tudom mikorra, de sikerült eldöntenem, hogy közömbös leszek Gabriellel, mert nem hozzám való.
A hetek teltek és én próbáltam kerülni a találkozást az új munkással. Sikerrel is jártam a mai napig. Épp az udvaron sétáltam könyvet olvasva, mikor Gabriel észrevett és odarohant hozzám. Remek!
- Rose! Szia! – ölelte át derekamat, és meg akart csókolni, de én elhúzódtam.
Értetlenül nézett.
- Valami baj van? Amióta történt az a „baleset” kerülsz. Most pedig elhúzódsz. Valamit tettem?
- Nem semmit. Csak tudod gondolkoztam. Mi nem illünk össze.
- De hát miért? Szeretsz, szeretlek! Akkor?
- Tudod Gabriel, rangban nem vagy hozzám való. A pornéppel nem vegyülhetek!
Erre a mondatomra fájdalom ült ki az arcára. Belül a szívem nekem is sajgott.
- Ha…ha így látod, akkor sajnálom, hogy megszólítottalak. Csak tudod, ha nem lennél ilyen büszke, akkor boldog lehetnél – mondta, majd hátat fordított és elment.
Ledermedve álltam. Fájt, hogy elvesztettem Gabrielt, de ez így a helyes. Azt hiszem. Éreztem, hogy valami nedves folyik végig az arcomon. Remek! Elbőgtem magam. Soha életemben nem sírtam még fiú miatt. Akkor most miért? Még vagy öt percig álltam egyhelyben, majd büszkeségemet levetkőzve Gabriel után rohantam. Nem tudom, hogy hol, de valahol utolértem, és a nyakába borulva sírtam.
- Gabriel! Annyira sajnálom, amit az előbb mondtam. Kérlek, bocsáss meg. Szeretlek, és nem érdekel, hogy mi vagy. Könyörgöm, bocsáss meg. – mondtam Gabriel nyakába temetve arcom.
Zokogtam. Olyan erősen szorítottam a számomra fontos embert, amennyire csak tudtam. Vártam és vártam. Már azt hittem, hogy vége mindennek, mikor Gabriel magához ölelt. Hatalmas öröm áradt szét lelkemben. Jó pár percig csak öleltük egymást, majd gyengéden eltolt magától Gabriel. Az államnál fogva felemelte a fejemet, hogy a szemébe nézhessek.
- Örülök, hogy megjött az eszed – mosolyodott el. – Szeretlek.
- Én is – válaszoltam, majd ajkunk szenvedélyes csókban forrt össze.
Soha nem voltam még ilyen boldog, és végre úgy éreztem, hogy megtaláltam a lelkem másik felét.

Leia Mais...

Szomorúság...

Kissé csalódott vagyok, mert nagyon vártam Tőletek a képeket, hogy Ti hogyan képzelitek el a szereplőket. Azonban mivel nagyon szeretlek Titeket, ezért még február 5-ig kaptok időt.
Remélem éltek vele :) Fontos nekem a véleményetek, ezért is szeretném tudni, hogyan látjátok Ti a szereplőket :)

Leia Mais...

Egy angyal érintése - 17. Fejezet

Adam meleg karjaiban feküdtem egy darabig. Csendben voltuk. Egyikünk sem akarta megtörni a pillanat varázsát. Végül egy halk kopogás volt az ünneprontó. Bocsánatkérően pillantottam Adamre, majd egy szenvedélyes csókot leheltem ajkaira, kiszálltam az ágyból és magamra vettem a köntösöm. Az ajtóhoz ballagtam és résnyire kinyitottam. Brandon volt.
- Szia Amy! A nagynénéd mondta, hogy már ébren vagy, úgyhogy gondoltam feljövök, mert tegnap félbehagytunk egy beszélgetést…
Még túlságosan a hatása alatt voltam Adamnek, így csak későn tudatosultak bennem a szavai. Brandon nem tudta, hogy Adam itt van. Persze már tiltakozni sem volt időm mivel a barátom megjelent mögöttem. Szintén egy szál köntösben.
- Szia Brandon! Milyen beszélgetésről van szó?
Egyből elvörösödtem, mert szerintem Brandon nem hülye és egyből kitalálta, hogy miért vagyunk mind a ketten egy szál köntösben. Amúgy Ő is elég zavart volt.
- Szia Adam! Nem is tudtam, hogy te is itt vagy.
- Mivel itt lakik a barátnőm, ezért gyakran megfordulok itt. Azonban kérdeztem valamit…
- Hát…a…
- A lovakról kérdezett tőlem valamit, de én elhajtottam, mert nem értem rá – vágtam Brandon szavába.
Nem szeretek hazudni, főleg nem Adamnek, de jobb lesz ez így. Nem hiányzik nekem még egy veszekedés.
- Brandon! A lovakat minden nap ki kell vinni megfuttatni legalább futószárral. Mindegyiket. Na azt hiszem le is zártuk a témát. Hamarosan megyek én is segíteni. Addig is szia! – meg se vártam a válaszát, becsuktam az ajtót az orra előtt ismét, majd Adamhez fordultam.
Kérdőn emelte fel a szemöldökét.
- Miért nézel így?
- Amy! Ugye nem hiszed, hogy beveszem ezt a sületlenséget?
Hirtelen nagyon érdekes lett a padló mintája. Azt hiszem jobb, ha elmondom.
- Hát… az igazság az, hogy tegnap Brandon megcsókolt. Én épp aludtam, de arra felébredtem. Utána persze egyből leordítottam a fejét.
Elég gyanús lett a csönd a szobámban, így félve de fel pillantottam. Adam csak nézett rám. Az arca először meglepettséget tükrözött, majd váltott és haragot véltem felfedezni.
- Adam, én… - a mondatot nem tudtam befejezni, mert hirtelen elsuhant mellettem a barátom.
Egy percig sem késlekedtem, utána rohantam. Elég mérgesnek nézett ki, és én nem akartam, hogy baja legyen. Igaz, hogy rögtön elindultam, mihelyst észbe kaptam, de még az is későnek bizonyult. Leérve egy hatalmas csattanásra lettem figyelmes, és nagynéném kiabálására. A két a fiú a konyhánk kellős közepén egymásnak esett. Lefagyva álltam az ajtóban.
- Amy! Segíts már! – a valóságba nagynéném hangja rántott vissza.
- Adam! Állj már le! Hallod? Hagyd abba!
Éppen próbáltam leszedni Adamet Brandonról, mikor nagyon erős fejfájás tört rám, amitől térdre estem. A sikolyt a fejemben egy jajveszékelés váltotta fel. Mi az ördög lehet ez? A felismerés ostorcsapásként ért. A védencem bajban van! Remek! Most mi az ördögöt csináljak? Eszembe jutott Sherry. Talán ő tud segíteni. Nagyon erősen gondoltam rá. Semmi. Megpróbáltam ismét. Megint semmi. Folyamatosan próbálkoztam, de figyelmemet egyre gyengítette az erősödő fejfájás. Már azon voltam, hogy feladom, mikor meghallottam a várva várt hangot.
- Amy! Mi történt?
- Segítened kell Sherry! A védencem azt hiszem, bajban van. Mit tegyek?
- Mit hallasz vagy érzel?
- Fáj a fejem és úgy hallom mint ha valaki segítségért kiabálna.
- Fokuszálj a hang forrására. Akkor megláthatod, hogy hova kell menned.
Igyekeztem azt tenni, amit Sherry mond. Nem volt egyszerű, de sikerült kideríteni a pontos címet.
- Megvan! – kiáltottam fel boldogan.
- Helyes. Akkor induljunk!
Szerencsére Sherry már megmutatta a teleportálás módszerét, így hamar odaértünk. A védencem a földön feküdt a mellkasát szorongatva. Senki nem volt a közelben, neki pedig szívrohama volt. Gyorsan a telefonhoz rohantam és hívtam a mentőket. Megvártam amíg kiérkeznek, majd elmentem, de gondolatban végig követtem az eseményeket. Szerencsére minden rendben ment. Haza érve elbúcsúztam Sherrytől és mindent megköszöntem neki. Miután elment eszembe jutottak a fiúk. Őrangyal létemre volt egy olyan képességem, hogy a másolatomat meg tudtam teremteni és bizonyos feladatokat elvégeztetni vele. Örültem ennek a képességnek és jól is jött, de én mindig attól tartottam, hogy lebukok, ezért fejvesztve rohantam le a lépcsőn. Mielőtt visszatértem volna a testemben visszanéztem, hogy mit csináltam, vagy hogy mi történt. Szerencsésen sikerült szétszedni a fiúkat, de Adam haragja nem csitult. Most éppen Brenda néni Brandont ápolta én pedig Adamet. Visszatértem testembe és most már ténylegesen én tettem, amit tennem kellett. Adam szájának sarkában egy ronda seb éktelenkedett. Azt ápoltam le és igyekeztem rondán nézni Adamre.
- Ezt nem így kellett volna elintézni – mondtam.
- Az én barátnőmet senki nem csókolgathatja. Főleg nem úgy, hogy te nem is akarod.
- Honnan veszed, hogy ő nem akarta? – kapcsolódott be a beszédbe Brandon.
- Brandon! Állj le, jó? Már mondtam, hogy nem szeretlek, mert Adamet szeretem. Most viszont fejezze be mindenki a beszélgetést. Adam, veled majd később KETTESBEN megbeszéljük, Brendon, te pedig felejts el! Csak a főnököd vagyok! Semmi több! – néztem az illetékesre komolyan, majd a beszélgetést lezártnak tekintve visszafordultam a barátomhoz.
Miután a nagynénémmel elláttuk a két sérültet, mindenki visszatért az eredeti tevékenységéhez, én pedig Adamhez fordultam.
- Azt hiszem nekünk meg kéne beszélnünk egy s mást… - pillantottam rá félve.
- Szerintem pedig el kéne halasztanunk. Jobb ha most elmegyek. Át kell gondolnom pár dogot. Ki találok egyedül is. Majd beszélünk. Szia.
A meglepettségtől csak álltam a konyhaajtóban, és néztem, ahogyan életem értelme kisétál az ajtón. Ettől féltem. Nem tudom pontosan, hogy mennyi ideig álltam egy helyben, de egyszer csak elfogott a sírhatnék, és térde zuhanva zokogtam a csempén. Adam még nem mondta ki, de nagyon az volt az érzésem, hogy szakítani akar. Hirtelen a külvilág eltűnt körülöttem és csak sötétséget láttam. Ennyire egyedül még soha nem éreztem magam. Összevesztem a legjobb barátnőmmel és a pasimmal is. Nem tudom, hogy meddig sírtam, de mikor abba hagytam, azt vettem észre, hogy az ágyamban fekszem. Biztos Brenda néni hozott fel, gondoltam, és épp fel akartam kelni, mikor valaki visszanyomott. A meglepettségtől a lélegzetem is elállt.
- Te? Mégis hogy kerülsz ide?
- A nagynénéd mikor meglátott a földön azonnal szólt nekem, én pedig felhoztalak. Jól vagy?
Erre a kérdésre a meglepettségemet mérhetetlen düh váltotta fel.
- Pont te kérdezed? Nem egyáltalán nem vagyok jól, hála neked. Nem tudom, hogyan képzelted, azt, hogy ezek után még megtűrlek a szobámban. Azonnal takarodj ki még mielőtt hozzád vágok valamit.
- De…
- Nem érdekel. Takarodj! – üvöltöttem Brandon képébe.
Szerencsére Brandon azonnal felkelt és kiment. Miután egyedül maradtam, visszafeküdtem az ágyba és azon kezdtem el agyalni, hogy mi tévő legyek. Pár perc gondolkodás után eldöntöttem, hogy felhívom Emmát. Remélem nem utál még annyira és sikerül kibékülnünk. Gyorsan megkerestem a telefonomban a számát és már hívtam is. Nem kellett sokat várnom és felvette.
- Haló!
- Szia Emma! Itt Amy. Beszélhetnénk?...

Leia Mais...

Hír...

Drága olvasóim!
Van egy kis gondom. Nem tudom, hogy emlékeztek - e arra, hogy raktam fel képeket Emmáról, Amyről és Adamről. Azonban azokat a képeket letöröltem, mert nem tetszettek. Egy kis kutatómunkára szeretnélek megkérni titeket. A feladat az lenne, hogy mindenki, aki akar keressen képet a neki szimpatikus szereplőről, vagy ha szorgosak vagytok akkor mindenkiről. Ha találtatok, akkor a képalá írjátok a nevet, hogy kinek gondoljátok és küldjétek el nekem: p.julia@indamail.hu
Ha egy szereplőre több kép is érkezik, akkor én kiválasztom valamelyiket. Nagyon megköszönném a segítséget. Amúgy a három, legtöbb képet gyűjtő embert jutalmazni is fogom. A díj még titok. Viszont most leírom neketek a szereplőket, akikhez várom képeket:
Amy
Adam
Brenda néni
Emma
Peter
Brandon
Sherry
Michael
Túl sokáig nem várhahtok, szóval a határidő egy hónap azaz 2010.02.05! Előre is köszönöm annak aki segít. Millió puszi: Hugi

Leia Mais...

Egy angyal érintése - 16. Fejezet

Nagyon meglepődtem. Hirtelen nem is tudtam, hogy mit csináljak. Persze a meglepettség csak pár percig tartott, aztán összeszedtem magam. Azonnal ellöktem magamtól Brandont, felpattantam az ágyról és elkezdtem ordítani.
- Te mégis mi a francot képzelsz magadról és egyáltalán mit keresel még itt?
- Én… azt hittem alszol.
- Aludtam is. De egy csókra mindenki felébred. De magyarázd már meg nekem, hogy miért tetted!
- Hát…úgy gondoltam, hogy valamilyen szinten én is bejövök neked és most már Adammel sem vagy együtt, ezért teszek egy próbát.
- Egy: ha nem vagy benne biztos, kérdezz meg! Kettő: Nem vagy ronda, de az esetem se. Három: Adammel talán két órája békültem ki.
- Hogy mi?
Brandon csak hápogott.
- Igen jól hallottad. Kibékültünk és úgy néz ki, hogy olyan nyolc körül átjön, ami… Úr isten! Már ennyi az idő? Nekem készülnöm kell!
- Miért hova mész?
- Brandon! Te süket vagy? Most mondtam, hogy Adam jön.
- De azt mondat, hogy nyolckor. Még csak hat óra van.
- Igen, de nekem fürdenem kell, epillálnom…áá mindegy. Hagyjuk. Te ezt úgy se érted. A lényeg az, hogy nem érek rá, úgyhogy megköszönném, ha kifáradnál.
- De meg se beszéltük a dolgokat.
- A lényeg az, hogy nem vonzódom hozzád, mert Adamet szeretem. A főnököd vagyok és semmi több. Oké? – miközben mindezt mondtam neki toltam ki a szobámból.
Mikor kiért válaszra sem várva becsuktam az ajtót az orra előtt. Miután egyedül maradtam eszembe jutott, hogy beszélnem kéne Emmával. Végül is kibékültem Adammel. Akkora kárt nem csinált. Bár még egy kicsit ráér. Most fontosabb dolgom van. Beszaladtam a fürdőbe és magamra zártam a fürdőajtót. Sikerült másfél óra alatt elkészülnöm. Mikor kinyitottam a fürdőajtót, hatalmas gőz áramlott a szobámba. Hát igen…ez vagyok én. Imádok meleg vízben órákat állni. Egy szál törölközőt magam köré csavarva kiválasztottam egy szexi ruhát. Remélem az én egyetlenemnek is tetszeni fog. Majd a tükör elé állva gondosan végignéztem magamon, hogy minden tökéletes-e. Meg vagyok elégedve a látvánnyal. Ahhoz képest,, hogy kiskoromban mindig ducibb voltam, egész jól nézek ki. Mikor mindennel végeztem, az órámra pillantottam. Húsz perc és nyolc. Remek időt futottam. Már csak várnom kell. Unalmamban az ágyra vetettem magam. Azonban a fejem valami keményebben koppant. Ekkor vettem észre, hogy a telefonom volt az. Kivettem a fejem alól és ránéztem. 5 nem fogadott hívás és egy üzenet. A hívások persze, hogy Emmától vannak, a sms pedig Adamtől. Vajon mit akar? Rámentem a megnyitás gombra és olvastam.

Szia kicsim!
Sajnálom, hogy csak most írok, de nem értem rá. Sajnos nem tudok ma elmenni hozzád, mert a haverom bajba került és segítenem kell. Ne ijedj meg! Semmi komoly. Tudom, hogy sokat készültél a ma estére (téged ismerve legalább 1 órát a fürdőben töltöttél  ), de esküszöm, hogy kárpótolni foglak. Nagyon szeretlek és még egyszer sajnálom! Adam

Remek! Már csak ez hiányzott! Puccba vágtam magam, de minek?! Na mindegy. Nem tudok mit tenni. Legjobb lesz, ha levetkőzöm és megnézem, hogy Brenda néni itthon van-e. Ha igen, akkor azt hiszem vele töltöm az estét. Egy kényelmesebb pólót és egy nadrágot kaptam magamra. Lassan leballagtam a lépcsőn és szerencsémre a nagynéném itthon van. Éppen a konyhában szorgoskodik. Ha nem csal a szimatom, akkor vacsorát készít.
- Szia Brenda néni!
- Ááá Amy! Jó hogy itt vagy. Épp szólni akartam, hogy segíts nekem. Ráérsz?
- Hát persze.
- Mi ez a savanyú arc? Ha nem akarsz, akkor ne segíts. Nem kényszer.
- Nem az a baj. Adam lemondta az esti találkánkat.
- Oh értem. Sajnálom. Viszont megtennéd, hogy kezet mosol és neki állsz a muffin formákat megtölteni?
- Persze.
Gyorsan elszaladtam a mosdóba kezet mostam és nekiláttam a nekem kiosztott feladatnak. Miután készen lett a süti és a vacsora is, megvacsoráztunk és beszélgettünk. Pompás este volt. Sokat nevettünk Brenda nénivel és jól kitárgyaltuk a pasikat. Éjfél körül azonban elálmosodtam. Már mentek le a szempilláim, ezért elnézést kértem és elmentem lefeküdni. Reméltem, hogy nyugodt álmom lesz, de nem így történt. Rémálom gyötört. Máskor is volt rémálmom, de nem ez. És ennyire nem is volt durva. Az elején egy gyönyörű fehér szobában voltam egy ágyban feküdtem és mellettem Adam. Ő még aludt. Mikor felkelt rám mosolygott. Boldogok voltunk. Aztán az álomkép hirtelen váltott. Adam a földön feküdt mellkasán egy lőtt sebbel. Én mellette térdeltem. Eszembe jutott, hogy gyógyítani tudok így rátettem a kezem a sebre és begyógyítottam. Aztán megint váltott a kép. Ismét Adamet láttam azzal a nővel akivel korábban és a kisgyerekkel. Megint elkezdtek folyni a könnyeim. Felriadtam. Az órámra nézve láttam, hogy hajnali négy van. Az arcomhoz értem és éreztem, hogy nedves. Mélyeket lélegezve próbáltam lenyugodni, hogy ez csak egy álom volt. Nem sikerült. Újra és újra bepánikoltam. Muszáj beszélnem Adammel. Lehet, hogy felébresztem, de majd sűrűn bocsánatot kérek. Így nem bírok aludni. Az éjjeliszekrényről elvettem a telefonom, megkerestem Adam számát és hívtam. Már legalább tízszer kicsengett mire felvette.
- Haló! – szólt bele álmos hanggal az én egyetlenem.
- Adam! Én vagyok az Amy! Sajnálom, hogy ilyenkor zavarlak, de muszáj volt beszélnem veled.
- Amy! Valami baj van?
- Nem nincs. Csak…
- Csak?
- Rosszat álmodtam veled kapcsolatban és meg akartam győződni, hogy jól vagy.
- Jaj Amy! Persze, hogy jól vagyok. Nem történt semmi. Mit álmodtál?
- Öööö… nem lényeg. Már nem.
- De…
- Tényleg minden rendben már. Megnyugodtam.
- Biztos? Ne menjek át?
- Késő van. Vagyis kora. Majd reggel találkozunk. Megpróbálok aludni. Szeretlek és sajnálom.
- Semmi baj. Én is szeretlek. Jó éjt!
- Neked is.
Miután letettem, mély levegőt vettem és kimentem a mosdóba. Hideg vízzel leöblítettem az arcomat. Jól esett. Azután visszamentem az ágyba és próbáltam aludni. Szerencsére sikerült. Reggel kicsit kómásan ébredtem és kicsit későn. Ha pontos akarok lenni nem is én keltem fel, hanem úgy ébresztettek. Arra ébredtem, hogy egy meleg kéz simogatja az arcom. Lassan nyitottam ki a szempilláimat, de azt hittem megint álmodom. A világ legszebb arcát láttam magam előtt. Azonban a meleg kezek érintése nem fejeződött be. Kicsit későn sikerült felfognom, hogy nem álmodom és Adam tényleg itt áll az ágyam mellett, simogatja az arcom és mosolyog rám. Mikor mindez tudatosult bennem, felpattantak a szemhéjaim és a barátom nyakába vetettem magam.
- Adam!
- Jó reggelt Csipkerózsika! Látom neked sikerült elaludnod – mondta mosolyogva.
- Miért neked nem? – néztem rá bűnbánóan.
- Hát nem nagyon. Egész éjjel azon járt az agyam, hogy mit álmodhattál. Nem akarod elmondani?
- Hát…nem. Sajnálom. Én…csak…szeretném lefelejteni.
- Hát jó. Nem faggatlak. De kárpótlásul kérek egy jóreggelt puszit!
- Azt kaphatsz.
Azonban a jóreggelt pusziból egy szenvedélyes csók lett. Ami kicsit hosszúra sikerült, de rettenetesen jó volt. Végre sikerült elfelejtenem az álmot valamennyire. Hihetetlen, hogy Adam egy szempillantás alatt elfelejteti velem a rosszat. Viszont vonakodva, de muszáj volt megszakítanom a csókot.
- Sajnálom Adam, de muszáj elmennem a mosdóba. Rendbe kell szednem magam.
- Nem mész te sehova kishölgy! Meg akarom kapni a jussomat és kárpótolnom is kell téged a tegnapiért. Most az enyém vagy!
Adam egy határozott rántással visszahúzott és én az ágyra estem. A szája azonnal megtalálta az enyémet és elkezdtük bepótolni az elmaradtakat…

Leia Mais...