Egy angyal érintése - 27. Fejezet

(Adam szemszöge)

Rettentő hálás vagyok az én egyetlenemnek, amiért egy ilyen szuper partit hozott össze az én ikertesóimnak.
Egyszerűen isteni érzés végig nézni az arcukon, hogy mennyire élvezik ezt az egészet, de szerencsére nemcsak ők mulatnak nagyon jól, hanem a szüleim is.
Régen volt már, hogy az egész családomat mosolyogni láttam, és ezt most mind Amynek köszönhetem.
Jut eszembe, merre lehet?
Már egy ideje kiment a mosdóba, és egyszerűen elképzelni nem tudom, hogy mit csinálhat ott ilyen sokáig.
Érzem, hogy a féltés kezd úrrá lenni rajtam. Mi van, ha történt vele valami?
- Anya, figyelnél egy kicsit Mayára és Davre? Megnézem Amyt – szóltam anyunak.
- Persze kicsim, menj csak.
- Köszönöm – feleltem, és megcéloztam az emeletet.
Már épp utána akartam indulni, amikor hirtelen Amy rohant a karjaimba, mint akit kergetnek.
- Amy! Valami baj van? – kérdeztem.
- Haza kell mennem!
- De…
- Sajnálom, de sietnem kell. Én…
A mondatot nem tudta befejezni, mert hirtelen összecsuklott, és még idejében kaptam el, hogy ne terüljön el a földön.
- Amy! Amy, hallasz? Amy könyörgöm, válaszolj – szólongattam kétségbeesetten.
- Úr isten! Mi történt? – rohant oda hozzánk anya halálra vált arccal.
- Nem tudom. Elindult a mosdóba, de már jó régóta bent volt, amikor elhatároztam, hogy megkérdezem, mit csinál. De akkor hirtelen lerohant, mintha valaki üldözné, és olyanokat kezdett magyarázni, hogy haza kell mennie, meg hogy sajnálja, de most nincs ideje, mert sietnie kell, aztán összeesett. Rendesen a mondatot se tudta befejezni. Anya, kérlek, most rögtön hívd a mentőket, én addig felviszem a szobámba. Nagyon siessenek.
- Rendben drágám, azonnal telefonálok – felelte anya, majd semmivel sem törődve, Amyt a karjaimba kapva felvittem a szobámba.
A szobámba érve leraktam az ágyamra, és melléültem.
Lélegezni lélegzett, tehát komoly baj nem lehet. Az arca kicsit sápadtnak tűnt, és egyáltalán nem mozdult, ami egy kicsit aggasztott, de nem tudtam mit tegyek.
Egyre idegesebb lettem.
Hol a fenébe vannak már a mentők?! – szitkozódtam magamban.
Már épp indultam a földszintre, hogy szóljak anyának, hogy hívja fel a mentőt még egyszer, amikor meghallottam a szirénák hangját.
Nem igazán szerettem ezt a hangot, és mindig a hideg futkosott a hátam tőle, de most valamelyest nyugtatólag hatott rám.
Nem kellett sok idő, és a csengő is megszólalt.
Nem akartam egyedül hagyni Amyt, így csak hallgatóztam. Hallottam, amint anyukám ajtót nyit, beengedi a mentősöket a házba, és útbaigazítja őket. Közben persze igyekszik elmondani, hogy mi történt.
Azonnal az ajtómhoz rohantam, és szélesre tártam. Éppen akkor ért fel a két mentős.
- Jó napot! Hol a beteg? – szólított meg az egyik.
- Jó napot! Erre tessék – mutattam az ágy felé.
- Megkérhetném Önöket, hogy ameddig a vizsgálat folyik, távolabb állnak az ágytól, és nem akadályoznak minket?
- Természetesen – felelt helyettem anyám, mert én Amy közelében akartam maradni. Azonban inkább hallgattam anyura.
A mentősök nagyon sok vizsgálatot elvégeztek, és elég időigényesek voltak, így én már az őrület határán jártam.
Szólásra nyitottam a számat, mikor az egyik férfi kezdte elpakolni a holmikat, a másik pedig odajött hozzánk. Édesanyám végig mellettem volt, hogy ne csináljak butaságot.
- Mi van a lánnyal? – tört ki belőlem a kérdés.
- Nos, az igazat megvallva, nem tudjuk, hogy konkrétan mi a baj, ezért kórházba kell vinni egy alapos kivizsgálásra. Most csak annyit derítettünk ki, hogy kómába esett, csak nem tudjuk, hogy mitől. Önök közeli hozzátartozók?
- A barátja vagyok.
- És a családja?
- A szülei és az öccse már régebben meghaltak. Most a nagynénjével él.
- Tudja a számát?
- Hát a lakásukét tudom.
- Az is jó. Fel kéne hívni. Mi addig bevisszük a lányt.
- Nem mehetnék vele? Édesanyám majd felhívja Brendát.
- Rendben. Akkor induljunk – felelte, majd elindult, én pedig zakatoló szívvel, bár egy fokkal nyugodtabban követtem.

(Amy szemszöge)

Kezem, lábam remegett, a szívem a torkomban dobogott, és zihálva vettem a levegőt. Nem bírtam senkinek a szemébe nézni, helyette a márványpadlót fixíroztam, de éreztem magamon az öt vádló szempárt.
- Amy Headway! Tisztában vagy vele, hogy mit tettél? – hallottam meg Michael mély, tiszteletet parancsoló hangját. Muszáj volt felnéznem.
- Én…
- Nem vagyunk kíváncsiak a magyarázataidra – hördült fel az egyik nő.
- Nyugalom Marie. Talán tud mondani valami enyhítő körülményt. Érdemes lenne meghallgatni.
- De Michael! Te is tudod, hogy ilyen dologgal ne lehet játszani. A szabályokat mindig komolyan vettük, vesszük, és komolyan is fogjuk venni. Ráadásul ő még csak egy kezdő. Vele különösképpen nem szabad kivételeznünk.
- Marie jól beszél Michael, és ezt te is tudod.
- Tudom Uriel, tudom. De…
- Nem Michael, most már nem lehetünk elnézőek.
Hallgattam a párbeszédet, és ha lehet még nagyobb félelem lett rajtam úrrá. Fogalmam sem volt róla, hogy mi vár rám, de nem is vágytam megtudni.
Haza szerettem volna már menni, és Adammel lenni, de éreztem, hogy ez még egy jó darabig lehetetlen.
Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy sikerült teljességgel kizárnom a Mesterek beszédét.
Azonban, ha jól tudom Uriel hangja rángatott ki a képzelgésemből.
- Amy Headway! A döntésünk megszületett. Kérlek fáradj közelebb.
A lábaimat ebben a pillanatban szikláknak éreztem, de tettem, amit mondanak.
- Amy! Mivel tisztában voltál a szabályokkal, és mégis megszegted őket, hatalmas hibát követtél el – vette át a szót Michael. – A létünk titokban tartása, egy nagyon fontos dolog. Igaz, hogy te nem fedted fel, de majdnem lebuktál, ráadásul hazudtál nekünk, amikor védencednek kaptad Adam Bloomot. Muszáj megbüntetnünk.
- Tudom, Mester – halt el a hangom.
- Társaimmal közösen döntve enyhített büntetést kapsz.
Fellélegeztem. Akkor ezek szerint szerencsére nem tudnak arról, hogy Emmának mindent elmondtam – gondoltam, de azonnal meg is bántam. Elfelejtettem, hogy a Mesterek minden gondolatomat hallják.
Michael felszisszent, a többi főőrangyal pedig felhördült, és ha lehet még dühösebb lett.
Na, ezt jól megcsináltad Amy! – dicsértem magam.
- Ez már mindennek a teteje – szólalt meg Marie. – A szabály átszegésedért itt kell maradnod, kapsz egy társat és soha többet nem láthatod Adamet! Gondolom, mindenki egyetért velem.
A többiek beleegyezően bólintottak, nekem pedig fátyolos lett a látásom, és mérhetetlen fájdalom költözött a mellkasomba, amint tudatosultak bennem az említett szavak.
- Ne – nyöszörögtem sírástól fojtott hangon. – Kérem. Bármit megteszek, csak Adamet ne vegyék el tőlem.
Éreztem, hogy a lábaim nem bírnak megtartani, és térdre esek.
Már zokogtam.
- Előbb kellett volna gondolkoznod – feleli a másik nő, akinek a nevét nem tudom. – A büntetésed mindenképp megkapod, szóval jobb, ha beletörődsz. Sherry!
- Tessék, Úrnőm!
- Csak, hogy tudd, Rád is büntetés vár. De te később kapod meg a jussod. Most menj, és szólj Raphaelnek, majd hirdesd meg a három nap múlva tartandó esküvőt. Mindenkinek ott a helye, szokás szerint.
Már a márványon feküdve sírtam. A külvilág ismét eltűnt. Csak Adam arca villogott előttem, és az, hogy soha többé nem láthatom. Nem tudom elképzelni az életemet nélküle. Nekem ő a mindenem.
Tudom, MOST már tudom, hogy hatalmas ostobaságot követtem el, de változtatni már sajnos nem tudok.
- Amy! – hallottam meg a nevem.
Michael szólt.
- Szedd össze magad, menj, mosd meg az arcod, mert hamarosan itt lesz a jövendőbelid.
- Rendben – feleltem, és erőtlenül elindultam.
Michael hangja valamelyest nyugtatólag hatott rám. Mintha nem szívesen tenné ezt, de muszáj.
Miután végeztem, és szerintem elviselhető kinézetet varázsoltam magamra visszaindultam.
Azonban félúton megtorpantam.
Hirtelen egy terv pattant ki a fejemből.
Angyal vagyok, ami azzal jár, hogy természetfeletti képességem van, tehát tudok teleportálni.
Legalábbis eddig tudtam. Talán most is megy.
Hatalmas mosoly terült el az arcomon, lehunytam a szemem, és koncentráltam. Az otthon kép lebegett előttem.
Azonban pár perc után egy kiadós fejfájáson kívül semmi nem történt.
Lesújtottan indultam vissza a Mesterekhez.
Gondolhattam volna, hogy elveszik az erőimet.
Amikor a terembe léptem, már nemcsak a Mesterek és Sherry volt ott, hanem még valaki. Valaki, akinek nagyon ismerős volt az alkata, csak nem tudtam, hogy honnan.
- Na, végre megjöttél – horkant fel Marie.
- Nyugalom Marie. Innen átveszem – szólt Michael.
Én az ajtóban ledermedve vártam.
- Amy! Hadd mutassam be a párodat, Raphaelt.
Az említett megfordult, és nekem leesett az állam. Nem akartam hinni a szememnek, de a legmeglepőbb mégis az volt, hogy az ő arcán nem tükröződött semmi. Mintha mindenről tudna.
Nehezen mély levegőt vettem, és rekedt hangon egyetlen nevet suttogtam.
- Brandon?!

Leia Mais...

És igen!!! :D

Drága olvasóim!
Már kezdtem bepánikolni :)
Nagyon tartottam attól, hogy elrontottam a fejezetet, vagy nem lett elég izgalmas, mert rettentő ideig nem akart összegyűlni a kommenthatár.
De végül is megérkezett :D
Ami nem jelent mást, minthogy a hétvégén kapjátok az új fejezetet.
Remélem annál nem kell ilyen sokáig várnom, hogy összegyűljenek a kommentek...
Sok puszi mindenkinek :)

Leia Mais...

Itt is kérés... :)

Kedves olvasóim!
Jelentkeztem egy novellaíró pályázatra, és most szeretnélek kérni titeket, ha van egy kis időtök, nézzétek meg és szavazzatok!
Előre is köszi, hogy szántok rá egy kis időt :)
Millió puszi mindenkinek

http://palyazatiroverseny2010.blogspot.com/

Leia Mais...

Egy angyal érintése - 26. Fejezet

Drága olvasóim!
Ha hibát találtok benne, akkor azért előre is bocsánatot kérek, de mivel a bétám, nevezetesen Carrie, éppen szakdogaleadás előtt áll, nem akartam most ezzel is zaklatni.
Az új fejezetet meghoztam. Jó olvasást :)

- Amy! Nagyon hálásak vagyunk neked, azért, hogy ott leszel Adam, és a testvérei mellett. Köszönjük.
- Ugyan Mrs. Bloom, nem kell megköszönni. Részemről ez természetes. Az iskola kezdetéig van még egy kis idő. Úgy se tudtam már magammal mit kezdeni, szóval tényleg nem gond. Maguknak most amúgy is az a fontos, hogy Mr. Bloom felépüljön.
Adam anyukája nem válaszolt, hanem csak mosolyogva bólintott, és utunkra engedett.
Mikor megérkeztünk a lakáshoz, az ajtó hatalmas csapódással vágódott ki. Maya és David, Adam testvérei rohantak ki.
- Adam! Végre itthon vagy. Úgy aggódtunk érted – ugrottak az üdvözölt nyakába az ikrek.
Muszáj volt mosolyognom a jeleneten. Annyira édesek voltak így együtt.
Szerencsémre az ikrekkel jó volt a viszonyom, bár nem sokszor találkoztam még velük. A nyár folyamán egy táborban voltak, amiről fogalmam sincs, hogy milyen tábor volt. Talán egy hete jöhettek meg. Nem voltak már nagyon kicsik, ha jól tudom, egy hét múlva töltik be a tízet. Még Adamnek se mondtam, de szeretnék nekik rendezni valami kis partyt, mivel szerintem a tíz egy nagyon szép kerek szám, ami feltétlen ünneplésre méltó.
A gondolataim világából Maya előttem integető keze zökkentett ki.
- Amy! Hahó! Itt vagy?
- Hogy mi?
Maya csilingelően felkacagott.
- Min gondolkoztál el ennyire? – kérdezte meg végül.
- Semmi különösön – adtam az ártatlant. – Mit akartál mondani?
- Semmit, csak gondoltam szólok, hogy Adam és Dav már bementek a lakásba, és szerintem neked is be kéne jönnöd.
- Igaz. Menjünk.
A lakásba érve furcsa csend és üresség fogadott.
- Nem azt mondtad, hogy bent vannak? – kérdeztem Mayát.
- De igen csak gondolom felmentek Dav szobájába képeket nézegetni, meg beszélgetni, mert Dav már nagyon szeretett volna mesélni Adamnek.
- Értem.
- Amúgy Adam mondta, hogy amíg a mami meg a papi haza nem jönnek, te leszel az anyukánk. Igaz?
- Hát valami olyasmi – mosolyogtam.
- Szuper. Gyere, megmutatom hova tudsz lepakolni.
Engedtem, hogy Maya húzzon magával. Amíg Adam szobája felé haladtunk, mert már ismertem az arra felé vezető utat, és rájöttem, hogy oda vezet, folyamatosan ugrándozott, és a mosoly letörölhetetlen volt az arcáról. A szobába érve mutogatni és magyarázni kezdett.
- Szerintem, ami nem fontos azt rakd ide, a fontosabbakat ide,a ruháidat pedig rakd csak be a szekrénybe.
- Adam nem haragszik meg, ha a szekrényébe pakolok?
- Dehogy haragszik meg. Ilyen butaságot ne is feltételezz. Viszont én magadra hagylak. A szobámban leszek, ha kellek.
- Rendben, de megleszek, köszönöm.
- Én köszönöm, hogy vagy a bátyámnak. Amióta veled van teljesen más. Sokkal elnézőbb velünk – jelent meg egy vigyor az arcán.
Felkacagtam. Tipikus kistestvér.
- Na de én tényleg megyek. Jó éjszakát Amy.
- Neked is Maya – feleltem, majd egy halk kattanás jelezte, hogy az ajtó becsukódott.
Amint egyedül maradtam, gondolatok ezrei rohamozták meg az agyamat. Eszembe jutott, hogy nekem még szerét kéne ejtenem egy kellemetlen beszélgetésnek Adammel. Fogalmam sem volt róla, hogy hogyan kezdjek bele, vagy hogy mit mondjak. Mi van ha a beszélgetés után már látni sem akar? Nagyon féltem a visszautasítástól.
Hirtelen két kar fonódott a derekamra, én pedig megugrottam és halkan felsikkantottam.
- Ennyire azért nem vagyok ijesztő – csókolta meg Adam a nyakamat.
- Ne haragudj, csak elgondolkoztam, és nem hallottam, hogy bejöttél.
- Láttam. És min gondolkoztál?
- Nem fontos. Dav?
- Lefeküdt. Ahogyan Maya is. Már csak ketten vagyunk ébren – mosolygott sejtelmesen.
- Tudom, hogy mire gondolsz, de nem. Neked most pihenésre van szükséged. Örülj, hogy eddig engedtelek talpon maradni, szóval sipirc az ágyba – vettem elő a szigorú énem, bár nem volt könnyű.
- De…
- Semmi de! Irány az ágyba!
- Rendben – duzzogott, és pedig elnevettem magam.
Érdekes egy helyzet volt az biztos.
Nagy duzzogva Adam lefeküdt, én pedig még elmentem a fürdőbe letusolni. Szükségem volt már egy kiadós áztatásra.
Fél óra alatt végeztem. Mikor kijöttem a fürdőből láttam, hogy Adam elaludt, ezért igyekeztem minél halkabb lenni, nehogy felébresszem. Óvatosan becsusszantam mellé a takaró alá, és egy gyengéd puszit adva az arcára, közel hozzá elhelyezkedtem, és elaludtam.
Reggel arra ébredtem, hogy valaki gyengéden simogatja az arcomat. Álmosan néztem fel,és Adam gyönyörű tekintetével találtam szembe magam. Elmosolyodtam, ő pedig viszonozta.
- Jó reggelt Csipkerózsika.
- Neked is jó reggelt. Mennyi az idő?
- Tízen egy óra lesz négy perc múlva.
- Úr isten! – pattantam ki az ágyból. – Miért nem szóltál? A testvéreid éhen halnak én meg alszom. Ilyenkor már rég túl kéne lenniük a reggelin.
Adam felkacagott.
- Amy, nyugi! Fél órája néztem meg őket, még mind a ketten alszanak.
Adam szavai valamelyest megnyugtattak, hiszen akkor mégsem éheztettem szegényeket, de attól még kapkodtam a felöltözéssel.
- Nem baj, attól még muszáj felkelnem, hiszen bármikor felébredhetnek. Megyek is valami reggelit készíteni. Te mit kérsz?
- Nem tudom még, de várj, megyek segíteni.
- Nem kell. Maradj csak az ágyban – indultam meg az ajtó felé, majd fél úton megtorpantam és eszembe jutott, hogy lenne valami, amit meg kell beszélnem Adammel. – Adam!
- Tessék?
- Nem egy hét múlva lesz az ikreknek a születésnapjuk?
- De. Jó, hogy mondod. Remélem, arra apa már hazajöhet.
- Én is, azonban arra gondoltam, hogy mi lenne, ha szerveznénk jobban mondva csak én, mert te gyengélkedsz, egy kisebb partyt? Sütnék nekik egy-egy tortát, kidíszíteném a házat meg ilyenek. Na, mi a véleményed?
- Háát… nem is tudom.
- Léci
- Na, jó. Ha nagyon akarod, akkor csináld.
- Köszönöm – öleltem meg Adamet.

Az egy hét rettentő gyorsan eltelt, én pedig teljesen kifáradtam. A nap legalább 14 órájában futkostam. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nehéz lesz elbírni kettő kölyökkel és egy felnőtt kinézetű gyerekkel, mert őszintén Adam talán csak egy fokkal volt jobb Davidnél és Mayánál.
Szerencsére, amire elérkezett az ikrek születésnapja Mr. Bloom hazajöhetett.
A szülőket is beavattam a tervembe, mikor megérkeztek. Mrs. Bloom nem igazán akarta engedni, hogy mindent én csináljak, de makacs voltam és kikötöttem, hogy semmiben nem segíthetnek. Az egész Bloom családot pihenésre ítéltem.
Mikor elérkezett a nagy nap szerencsére már mindennel kész voltam. A torták a hűtőben pihentek, a nappali kidíszítve, az ajándékok pedig becsomagolva, ajándéktáskában Adam szobájában álltak.
Már hajnali ötkor a konyhában sürögtem, és az utolsó simításokat végeztem. Most az óra kilencet mutat, de még mindenki alszik. Nincs szívem senkit se felébreszteni, ezért úgy döntöttem, hogy felmegyek Adamhez.
Alighogy betettem magam mögött az ajtót, Adammel találtam szembe magam.
- Hát te? – lepődtem meg.
- Túlságosan üres volt az ágyam, ezért felébredtem. Már attól féltem, hogy megszöktél.
Mosolyogva öleltem át szerelmemet.
- Soha nem tennék olyat. A party utolsó simításait végeztem.
- Hajnali öt óta? – emelte meg a szemöldökét.
- Hát…
Adam felkacagott, majd megcsókolt.
- Többek között ezért is szeretlek annyira.
- Miért? – bosszantottam kicsit.
- Mert ennyire önzetlen vagy.
Halk kopogás zavart meg minket.
- Gyere – szólt ki Adam.
- Jó reggelt fiatalok. Gondoltam szólok, hogy Maya és David felébredtek.
- Rendben anya. Máris megyünk.
A nappaliba leérve kihoztam a konyhából a tortákat, mindenki elfoglalta a helyét, és mindenki fogta az ajándékát, amit szándékozott az ikreknek adni.
Utánunk nem sokkal jött Maya és Dav is.
Nagyon meglepődtek, amikor megláttak minket, de örültek mindennek.
Nagyon tetszett nekik a sok ajándék, és a torta is nagyon ízlett nekik. Sokat nevetgéltünk. Nagyon jó volt a hangulat.
Az ikrek nagyon jól érezték magukat, Mr. és Mrs. Bloom pedig alig győztek hálálkodni nekem. Hiába mondtam, hogy nem kell. Boldog voltam attól, hogy Adam családja boldog.
Mrs. Bloom egy idő után kitalálta, hogy avassanak be a családi eseményekbe. Adam kicsit húzta a száját, de én csak azért is akartam. Azonban mielőtt elkezdtük volna, elnézést kérve kimentem a mosdóba.
Már épp indultam volna vissza a nappaliba, mikor Sherry jelent meg előttem. Meglepődtem, majd az arcára nézve elfogott a pánik. Az arcáról tisztán leolvasható volt a bűntudat, csak nem tudtam, hogy miért.
- Sherry! Minek köszönhetem a látogatásodat?
- Amy, baj van! Hibáztam.
- Mi történt? – gyorsult fel a szívem, és a légzésem zihálássá vált.
- Mindent tudnak.
- Mégis kik, és mit?
- A Mesterek. Nem figyeltem a gondolataimra, és Michael kiolvasta. A múltkori látogatásnál nagyon furcsálltak téged, és sejtették, hogy valamit eltitkolsz. Nagyon sajnálom. Minden az én hibám. Kérlek, ne haragudj!
Megszólalni se tudtam. Úgy éreztem, hogy mindennek vége. Az utolsó erőmet összeszedve végig gondoltam a helyzetemet. Az első, és legfontosabb, hogy hazajussak. Aztán majd mindent átgondolok egyedül, de itt nem maradhatok.
Sherryvel nem foglalkozva kirohantam a mosdóból egyenesen Adamhez. Amikor megláttak, zavarodottság lett úrrá rajtuk.
- Amy! Valami baj van? – kérdezte Adam, amikor már előtte álltam.
- Haza kell mennem!
- De…
- Sajnálom, de sietnem kell. Én…
Hirtelen a lábaim összecsuklottak, és Adam karjaiba omlottam, majd egy másodpercnyi sötétség után egy teremben találtam magam, szemben a Mesterekkel.
Szemükben düh csillant, én pedig úgy éreztem, hogy mindennek vége.

Leia Mais...

Sajnálom, de ez van... :(

Drága olvasóim!
A jó hír az, hogy összejött a négy komment, szóval jön az új :)
Viszont a rossz az, hogy nem jön előbb mint a megadott öt időpont egyikén. (oldalt a Hír a következőről fülnél)
Ennek egy nagyon egyszerű oka van.
Amikor beraktam a kommenthatárt megmondtam, hogy szombaton vagy vasárnap kaptok frisset, mert csak akkor érek rá. Na most az a helyzet, hogy akkor se.
Szombaton versenyre megyek Pestre ( reggel fél hatkor már indulok), és csak este körülbelül kilenckor érek haza.
Az igaz, hogy akkor vasárnap megtudnám írni, de akkor meg osztálykirándulásra megyek.
Nagyon sajnálom, de ez most így jött ki.
Viszont a sok időpontot azért adtam meg, mert 20-ától 24-ig itthon leszek, mert a tanárok a sulimban mennek kirándulni, szóval lesz időm írni.
Remélem nem haragszotok meg.
Puszi mindenkinek

Leia Mais...

Egy angyal érintése - 25. Fejezet

A szívem őrült iramba kezdett. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Az erőmet veszélyes itt használnom, hiszen az orvosok már biztos észre vették, hogy baj van, de mi van, ha későn érkeznek?!
Hirtelen döntöttem. Nem. Nem nézhetem tétlenül, hogy az életem legfontosabb személye az orrom előtt meghaljon.
A kezem Adam szíve fölé helyeztem, koncentráltam, majd éreztem, hogy a keringés kezd helyreállni.
Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat, amikor éreztem, hogy minden rendben. Visszaültem a helyemre. Azonban alig, hogy helyet foglaltam, az ajtó kivágódott, és egy orvos valamint négy nővér rontott be, de meg is torpantak. Csodálkozva néztek rám, én pedig igyekeztem értetlen képet vágni. Nagyon féltem, hogy lebukok.
- Valami baj van, doktor úr? – törtem meg a csendet.
- Elnézést Miss….
- Headway.
- Elnézést Miss. Headway, csak a csipogóm azt jelezte, hogy valami gond van.
- Itt minden a legnagyobb rendben. Lehet, hogy elromlott a csipogója – próbáltam menteni a menthetőt.
- Hmm. Lehet. Mindenesetre megnézem a beteget, ha már itt vagyok.
A doktor lassan az ágyhoz sétált, és elkezdte vizsgálni Adamet. Az a pár perc maga volt a pokol. Végig attól féltem, hogy lebukok.
Félelmem nem volt alaptalan. A doktor arca megnyúlt, majd szemei kikerekedtek. Megijedtem, de most nem a lebukás miatt.
- Talált valamit, doktor úr? – kérdeztem.
- Nem, sőt! A beteg több mint jól van. Nem értem. Pár órája még több napig eltartható kómát diagnosztizáltunk, most pedig az életfunkciók erősödnek. Ha így folytatja, akkor estére felébred.
- De hiszen az jó!
- Persze, persze. Csak tudja Miss. Headway, ez nagyon különös. Nem értem, hogy hogyan történhetett.
Egy pillanatig én is elgondolkoztam, de az orvos ismét megzavart.
- Miss. Headway! Ha valami furcsaságot észlelne, kérem, azonnal szóljon.
- Rendben Dr. Johnson.
- Köszönöm. Viszlát.
- Viszlát.
Amint az orvos után becsukódott az ajtó hirtelen jött rám a felismerés. Basszus! Adam hirtelen gyógyulása nekem köszönhető. Nagy valószínűséggel túl sokáig használhattam rajta a gyógyító képességemet, így most hamar felépül.
Gondolatban elsoroltam az összes szitokszót, majd igyekeztem lenyugodni, ugyanis már semmit nem tudok tenni.
Voltaképpen talán örülnöm is kellene, hogy Adam hamarosan velem lehet.
Már éppen eldöntöttem, hogy örülni fogok, és nem átkozom magam, és éppen leültem Adam ágya mellé, mikor kivágódott az ajtó, és Mrs.Bloom viharzott be rajta.
- Amy! Mi történt?
- Nyugodjon meg Mrs.Bloom. Semmi gond nem történt.
- Akkor miért rohant annyira az a sok nővér erre?
- Ide jöttek, az igaz, mert a csipogójuk jelzett valamit, de Adamnek semmi baja nincs. Sőt!
- Mi az hogy sőt?
- Dr. Johnson azt mondta, hogy Adam már estére ébren lesz.
- Igazán? – csillant fel az asszony szeme. – Hát ez nagyszerű. Megyek és azonnal el is újságolom Henrynek. Már ő is nagyon aggódott a fia miatt.
- Azt elhiszem, de tényleg ne tessék aggódni, itt minden a legnagyobb rendben – mosolyogtam megnyugtatóan.
- Köszönöm Amy! Örülök, hogy Adam ilyen jó teremtést talált magának, mint te. Összeilletek. Tudod, Adam nagyon megváltozott, mióta veled van.
- Komolyan?
- Igen. Mintha kicserélték volna. Apróságok, amiben változott, de mégis.
- Miben változott meg?
- Hát tudod régebben elég szétszórt volt, soha nem érdekelte semmi, a testvéreivel is elég rondán bánt. De amikor megismerkedtetek, mintha kicserélték volna. Segített otthon, rettentően óvta az öccsét,és a húgát, bármit kértünk tőle a férjemmel, azonnal megtette. Henry mindig is azt mondta, hogy te egy földre szállt angyal vagy, aki a jó irányba tereli Adamet.
Az utolsó mondatnál magamba mosolyogtam. Nem álltak messze az igazságtól.
- Nagyon hálásak vagyunk neked, Amy.
- Ugyan – legyintettem. – Nem tettem én semmit.
- Dehogyis nem. Na de mindegy. Magatokra hagylak. Majd később benézek.
- Rendben. Üdvözlöm Mr. Bloomot, és jobbulást neki.
- Átadom – felelte, majd egy halk kattanással becsukódott az ajtó.
Nem vettem le a szemem az ajtóról. A hallottakon elmélkedtem, amikor egy erőtlen, mégis mosolygós hangra lettem figyelmes.
- Az én angyalom.
Hirtelen kaptam az ágyra a tekintettem. Könnyek gyűltek a szemembe, mikor megláttam, hogy Adam felébredt, és mosolyogva engem figyel.
- Adam! Végre felébredtél. Annyira aggódtam.
- Pedig minden rendben.
- Persze, persze. Inkább pihenj. Gyenge vagy még.
- Rendben, de csak akkor pihenek, ha kapok egy csókot.
Felkacagtam. Ebben a nevetésben benne volt a megkönnyebbülés is.
Eleget téve egyetlenem kívánságának, lassan odahajoltam ajkához, és megcsókoltam. Gyengéd akartam lenni, de Adam egyre követelőzőbb lett. Belemosolyogtam a csókba, majd nehezen, de eltávolodtam. Adam morcos arcával találtam szemben magam. Felkacagtam ismét.
- Adam, pihenned kell! Amúgy is. Kórházban vagyunk.
- Nem érdekel! – felelte, majd egy erőteljes rántással magához rántott, és ismét megtalálta ajkaimat.
Belenyögtem a csókba, de szerencsére még időben sikerült észhez térnem, így határozottan eltávolodtam szerelmemtől.
- Adam! Fejezd már be! Hívom az orvost, hogy felébredtél – mondtam, majd válaszra sem várva az ajtóhoz indultam.
A folyosóra érve megkerestem az első utamba akadó nővért, és megkérdeztem, hogy merre találom Dr. Johnsont. Miután útba igazítottak megkerestem a doktort. Hamar megtaláltam. Éppen kórlapokat töltött ki.
- Elnézést Dr. Johnson, de Adam Bloom felébredt.
A doktor szemei elkerekedtek a meglepettségtől, majd válaszolt.
- Máris? Akkor rögtön megyek, és megvizsgálom. Köszönöm Miss. Headway, hogy szólt.
- Nincs mit.
Adam kórterméhez érve az orvos bement Adamhez, hogy megvizsgálja, nekem pedig eszembe jutott, hogy kéne szólnom Adam szüleinek, így elindultam megkeresni Mr. Bloom kórtermét.
Könnyen megtaláltam, szóltam is Mr. és Mrs. Bloomnak, majd épp visszaindultam Adam kórterméhez, amikor Sherry hangját hallottam meg a fejemben.
- Amy! A Mesterek hívatnak. Azonnal gyere.
A szívem kihagyott egy ütemet, amikor felfogtam, hogy mit mondott Sherry.
Lehet, hogy Sherry mindent elmondott a Főőrangyaloknak? – pánikoltam be. A légzésem egyre szaporább lett, de igyekeztem higgadt maradni.
Nem tellett bele két perc, már Michaellel és a társaival találtam szembe magam.
- Üdvözlünk Amy Headway – köszöntött Michael.
- Uraim! – hajtottam fejet.
- Tudod-e, hogy miért hívtunk?
- Nem Uram.
- Nem régen a védenced keringése összeesett, és majdnem meghalt, de te segítettél neki. Csakhogy figyelmetlen voltál, így majdnem lebuktál.
Hát csak erről van szó? Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a szám.
- Sajnálom Uram – hajtottam le a fejem.
- Tudod Amy, nekünk nem szabad figyelmetlennek lennünk, ugyanis a létezésünk múlhat rajta. Tisztában vagy te vele, hogy a fajt veszélyeztetted?
- Sajnálom Uram. Nem fordul elő még egyszer.
- Ajánlom is. Most egy szóbeli figyelmeztetéssel megúszod, de legközelebb büntetést kapsz. Távozhatsz.
- Köszönöm Uram. Viszlát – köszöntem el, majd távoztam.
Sherry velem tartott, és még mielőtt visszatértem volna a kórházba megállított.
- Amy!
- Tessék Sherry?
- Jól vagy?
- Persze. Sajnálom, hogy figyelmetlen voltam.
- Szerencsére nem lett belőle baj, de legközelebb figyelj jobban.
- Természetesen – bólintottam. – Van még valami? Mert visszamennék a kórházba.
- Nincs. Menj csak. Jobbulást a barátodnak.
- Átadom, és köszönöm. Szia.
- Szia.
Visszatérve a kórházba meglepő látvány fogadott. Adam fel volt öltözve, és éppen a dolgait pakolta bele az utazótáskába. A szám is tátva maradt a csodálkozástól.
- Hát te?
- Neked is szia – mosolyodott el Adam, majd odajött hozzám, átkarolta a derekam, és a csodálkozástól elnyíló ajkaimra adott egy puszit, majd visszament az ágyhoz, és tovább pakolt. – Megyek haza.
- De hát… még nem vagy jól – ellenkeztem.
- Az orvos azt mondta, hogy otthon is pihenhetek. Viszont kéne egy ápoló – kacsintott rám.
- Anyukád?
- Apu még nem jöhet haza, mert ingadozik az állapota, és anya meg vele szeretne maradni. Sikerült meggyőznöm őket, hogy ha beleegyezel, akkor ideiglenesen odaköltözhetnél, amíg a szüleim haza nem jönnek. Na mit szólsz?
Levegőt is elfelejtettem venni.
- Amy! Hahó! Mi a válaszod? – térített magamhoz Adam.
- Hát… végül is Brenda néni nincs otthon, nekem sincs semmi gondom, úgyhogy azt hiszem benne vagyok.
- Pazar. Akkor most elmegyünk hozzátok, összeszeded a dolgaidat, aztán megyünk hozzánk. Rendben?
- Rendben – feleltem, de igazából sejtelmem sem volt, hogy mire vállalkoztam.
Utólag visszagondolva jobb is, hogy akkor még nem tudtam, mert akkor biztos nem megyek bele.

Leia Mais...

Egy angyal érintése - 24. Fejezet

És igen! Sikerült felraknom a frisset. :)
Lehet, hogy nem lett olyan élménydús, de próbálkoztam. Kicsit kapkodnom kellett vele, mert nem akartam nektek csalódást okozni, de a következő fejezetet megpróbálom izgalmasabbra velősebbre venni. Azért remélem sok panaszotok erre sem lesz. Ha mégis, akkor azért azt is írjátok meg... :)
Jó olvasást!

Fáradt sóhaj kíséretében nyitottam ki a szemeimet. Úgy éreztem semmihez sincs erőm.
Legszívesebben az ágyamban maradnék és aludnék örökre, de sajnos kötelezettségeim vannak. Beszélnem kell Emmával. A lehető leghamarabb.
Az ágyamat elhagyva a fürdőbe indultam, de útközben észrevettem, hogy az üzenetrögzítőn egy üzenet villog. Megnyomtam a lejátszás gombot.

Szia Amy!
Sajnálom, hogy úgy szólok, de hirtelen történt minden. Joeval úgy gondoltuk, hogy kicsit kipihenjük magunkat. Mivel már 16 éves múltál, úgy gondoltam, hogy két hétre magadra hagylak. Remélem nem haragszol meg érte, de már szükségem van egy kis kikapcsolódásra. Ha valami gond lenne, hívj, és megyek haza. Vigyázz magadra!
Puszil: Brenda néni

Remek. Legalább neki nem kell nézni, ahogy szenvedek.
Egy forró zuhany után pár falatot ettem, majd felhívtam Emmát. Szerencsére ráért, és azt mondta, hogy negyed óra múlva itt lesz. Addig én elmosogattam, bepakoltam a mosógépet, elindítottam és tettem fel vizet teának. Amíg ezeket elvégeztem barátnőm meg is érkezett.
- Szia Emma! Köszi, hogy eljöttél – engedtem be.
- Szia Amy! Nincs mit, de valami baj van? Olyan fájdalmas arcot vágsz.
A könnyek ismét ellepték a szemeimet.
- Adamnek balesete volt – szipogtam.
- Úristen! Ugye jól van? Mi történt?
- Jól van szerencsére, de a kórházban van. Éppen nálam volt, és már épp készült hazamenni, mert itt aludt, amikor az anyja telefonált, hogy az apja a kórházba került. Azonnal indult, bár én nem örültem neki, mert nagyon feldúlt volt. Féltem, hogy valami baj történik, és sajnos történt is.
- Jaj, szegényem – ölelt meg Emma.
- Emma! – bontakoztam ki az ölelésből egy idő után. – Szeretnék veled beszélni valami nagyon fontosról, de meg kell ígérned, hogy nem mondod el senkinek, még ha őrültnek is tartasz.
Értetlenül nézett rám.
- Gyere, üljünk le a konyhában - hívtam magammal. – Teát?
- Nem köszönöm, de Amy, nem értelek. Miért tartanálak őrültnek?
- Elmondom. Biztos emlékszel az ájulásaimra.
Bólintott.
- Azok nem véletlenek voltak. Mindig, amikor elájultam, találkoztam valakivel. Nevezetesen Sherry Taylorral, az őrangyalommal. Amikor közölte velem, hogy Ő az őrangyalom, nem akartam neki hinni, de az ájulásaim egyre gyakoribbak lettek, és egyre többször találkoztam Sherryvel. Nem tudom, hogy miért, de kezdtem hinni neki. Megkérdeztem, hogy miért látogat meg ilyen sokszor, és Ő azt mondta, hogy azért mert veszélyben vagyok. Érezte, hogy valami történni fog velem, de pontosan Ő se tudta, hogy mi. Kicsit nyugtalan voltam miatta, de nagyon nem izgatott. Aztán a baj bekövetkezett. Az autóbalesetünkkor én is ugyan úgy veszélyben voltam, mint a szüleim, és én is meghaltam volna, de Sherry megmentett. Pontosabban őrangyallá változtam, mivel vagy a halál vagy az őrangyalkodás. Persze nem kérdezték meg tőlem, de úgy gondolták, hogy megfelelő lennék a feladatra.
A korházi ébredés után Sherry közölte velem a tényeket, és megkaptam a legelső feladatomat. Egy idős bácsi volt a védencem. Nem volt vele sok gond.
- Amy! Bocsi, hogy közbeszólok, de amikor elmész segíteni csak úgy eltűnsz?
- Nem. Van egy olyan képességünk, mivel a kilétünk titkos, hogy az asztrálkivetítésünket hátra tudjuk hagyni. Akivel vagyunk nem vesz észre semmit. Aztán ha visszatértünk le tudjuk játszani az eseményeket, amik történtek, így nem maradunk le semmiről.
- Wáó. Ez igen! És van még valamilyen képességed?
- Halhatatlan vagyok, nem öregszem és a védencemmel kapcsolatban megérzem, ha baj van vele, bárhol megtalálom és hallom a gondolatait. Ja, és meg tudom gyógyítani.
- Hű! Ez… hihetetlen.
Mosolyogtam, bár kicsit meglepődtem, hogy ilyen csodálattal fogadja a dolgokat.
- Visszatérve az első feladatomra. Minden rendben ment egy darabig. Egyik alkalomnál, mikor a védencem rosszul lett, nem tudtam segíteni rajta, ezért meghalt. Féltem, hogy én vagyok a hibás, de nem. A védencemnek már nem volt sok hátra. Ő csak olyan próbafeladat volt. Az igazi kihívás eztán következett. Egy 17 éves srácot kaptam. Izgatott voltam a feladat miatt, ám mikor szembesültem a személy kilétével, azt hittem tréfálnak velem, ugyanis az új „feladatom” nem volt más mint Adam Bloom.
Tartottam egy kis hatásszünetet, hogy Emma feldolgozhassa az információt. Az arca megnyúlt, szemei kikerekedtek, kezét a szája elé kapta.
- Te jó Isten! – szólalt meg pár perc után.
- Én is így voltam vele. Nem mertem szólni a Mestereknek, mert féltem, hogy azt mondják, szakítsak meg vele minden kapcsolatot, az pedig képtelenség lett volna a számomra. Amikor a családomat elveszítettem, Adam fontos szerepet játszott az életemben. Voltak kisebb-nagyobb összezörrenéseink, de megoldottuk.
Így hát eltitkoltam azt az információt Sherry és a Mesterek elől, hogy kapcsolatban vagyok Adammel. Egy darabig sikerült is, ám a balesetkor teljesen leblokkoltam. Hatalmába kerített a félelem, és nem tudtam, hogy mit tegyek. Sherry térített észhez. Szerencsére időben, így Adam megmenekült, de én lebuktam. Mindent be kellett vallanom Sherrynek. Ő nem futott egyből a Mesterekhez, de gondolkodási időt kért. Nagyon félek, hogy mi lesz a válasza – hajtottam le a fejem.
Csend telepedett ránk. Gondolom Emma se tudta, hogy most mégis mit mondjon. Egyáltalán mit lehet ilyenkor mondani?
- Amy! – szólalt meg végül Emma. – Miért mondtad mindezt el nekem? Nem azt mondtad, hogy a létezésetekről nem tudhat senki?
Jogos a kérdés. Valójában én magam sem tudom, hogy mostanában mit miért teszek.
- Úgy éreztem, hogy kell valaki, akivel mindenről beszélhetek, és ilyen csak egyetlen egy személy van. Te, Emma. Az az igazság, hogy ha Sherry elmondja a Mestereknek az igazságot, nekem végem. Nem tudom, hogy milyen büntetést kapok, de szerintem Adamet elválasztják tőlem, az pedig nekem a Pokol lesz. A hullámok a fejem felett rendesen összecsaptak, és úgy érzem megfulladok. Segítened kell! – jelentek meg a könnyek a szemeimben.
Teljesen fátyolos lett a látásom. Érzékeltem, hogy Emma átölel, és nyugtat. Jólesően visszaöleltem, nagy szükségem volt most rá.
- Amy! Én melletted állok. Segítek, amiben tudok, és meghallgatlak. Viszont én úgy gondolom, hogy mindent el kellene mondanod Adamnek. Ha tényleg, igazán szeret, akkor megért, és hisz neked. Kicsit furcsa, és hihetetlen ez az egész dolog a számomra is, mégis van bennem egy olyan érzés, hogy igazat mondasz, és hinnem kell neked.
Mérlegeltem barátnőm szavait, majd egy mély sóhaj kíséretében elhatároztam magam.
- Rendben. Beszélek vele. De velem kell jönnöd, és ha nem is jössz be, a váróban meg kell várnod. Ha netán rosszul fogadná, és szakítana velem, szükségem lesz valakire, aki támogat.
- Rendben. Mikor akarsz menni?
- Nem tudom. Ma meg akartam látogatni amúgy is. Ha ébren van akár túl is eshetnénk rajta.
- Ma nekem nem jó. Sajnálom Amy, de Peterrel kicsi romantikázást terveztünk már. Mostanában nem igen tudtunk találkozni.
- Basszus de tapintatlan vagyok. Rátok nem is gondoltam. Itt traktállak az én gondjaimmal, rólatok meg el is feledkezem. Mi van veletek? Megvagytok?
- Persze, nagyon jól vagyunk köszi. Mostanában azért kevesebbet találkoztunk, mert Peternek gondjai voltak otthon, de szerencsére már megoldódtak.
- Ennek örülök.
- Viszont én most rohanok. Anyunak megígérem, hogy kitakarítom a szobám, és még neki se láttam. Ha szükséged lenne valamire, csak szólj, és itt vagyok. A látogatást meg majd megbeszéljük. Ha nem is mondod el ma Adamnek a dolgokat, azért meglátogathatod.
- Rendben. Így lesz.
- Üdvözlöm, és jobbulást neki.
- Átadom. És köszönök mindent – öleltem meg Emmát.
- Nincs mit. Vigyázz magadra! Szia!
- Szia!
Miután becsuktam az ajtót, könnyebbnek éreztem magam. Mintha több mázsa súlytól szabadultam volna meg.
Lassan az emeletre cammogtam, elkészültem, és elindultam a kórházban. Már a nappaliban jártam, mikor majdnem beleütköztem Sherrybe.
- Sherry! – dobbant hatalmasat a szívem.
Ezek szerint ma megtudom a végzetem.
- Szia Amy! Készülsz valahova?
- Csak a kórházba. De az ráér. Gondolom azért jöttél, mert döntöttél.
Bólintott.
- Nem ülhetnénk le a kanapéra?
- De persze.
Helyet foglaltunk majd várakozva néztem tanítómra.
- Az az igazság Amy, hogy nehéz helyzetben vagyok. Egyrészt a szabálynak megfelelően most az lenne a dolgom, hogy menjek a Mesterekhez és elmondjak nekik mindent, másrészt viszont a barátságom irántad, azt mondja, hogy segítsek neked.
Nagyon régen, mikor még ember voltam, titokban nekem is volt egy fiúm. Én nem voltam ilyen komoly helyzetben, de nagyon hasonló volt. A nővérem segítségét kértem, aki eleinte segített, de később hátba szúrt, mondván, hogy veszélyeztettem a család jó hírét. Akkor változtam őrangyallá. Nagyon nem szeretnék most a részletekbe bele menni, majd egyszer talán, de a lényeg annyi, hogy nem akarok olyan lenni, mint a nővérem, ezért segítek.
Nem akartam hinni a füleimnek. Hatalmas boldogság lett rajtam úrrá.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm – sikítoztam.
Sherry csak mosolygott.
- Nagyon ne hálálkodj, mert segítek ahogyan csak tudok, de lebukhatsz.
- Tudom, tudom, de akkor is nagyon hálás vagyok.
- Jó, jó. Amúgy te nem a kórházba indultál véletlenül?
- Ja, de! Köszi, hogy mondod. Van még valami, amit mondani akartál.
- Nincs. Menj csak. Jobbulást Adamnek.
- Átadom. Szia!
- Szia!
Amint Sherry távozott boldogan rohantam a kórházba. Pontosabban csak félig boldogan, hiszen nem tudom, hogy Adam milyen állapotban van.
Mikor beléptem az ajtón és a kórterem felé haladtam érdekes hangokat hallottam a fejemben. Kellett egy kis idő míg rájöttem, hogy mi ez.
Bárcsak itt lenne velem Amy! Remélem, majd bejön. Muszáj felébrednem. Érte. A családomért.
Kicsit megszaporáztam a lépteimet. A kórteremhez érve halkan kopogtam, majd beléptem. Adam mellett Mrs.Bloom ült.
- Üdvözlöm. Hogy tetszik lenni?
- Szia Amy! Köszönöm, meg vagyok. Fáradtan, és gondterhelten, de igyekszem tartani magam.
- Tudok valamit segíteni?
- Hát…igazából nagyon hálás lennék, ha ma este itt maradnál a fiam mellett. Szeretnék Adam apjánál lenni.
- Nyugodtan menjen Mrs.Bloom. Itt maradok.
- Köszönöm – felelte, majd kiment.
Végre itt van! Gyerünk Adam! Szedd össze magad, és nyisd ki a szemed! – hallottam meg ismét Adam gondolatait. Elmosolyodtam. Lassan az ágyhoz sétáltam, és leültem. Megfogtam Adam kezét, és a gépeket figyeltem. Szerencsére nem mutatott semmi gondot, azonban nekem furcsa érzésem kezdett lenni. Megint kezdett úrrá lenni rajtam az a fajta félelem, pánik, mint amikor Adam karambolozott.
Nem kellett sokat várnom, és megtudtam, a félelmem okát. A gép, mely a szívritmust figyelte hangosan felcsipogott, és Adam keringése kezdett összeesni.

Leia Mais...