Egy angyal érintése - 5. Fejezet

Hirtelen a nappaliban voltam anyuval, apuval és az öcsémmel. Nem akartam hinni a szememnek.
- Anya? Apa? Daniel? Hogy kerültök ide?
- Amy! – kiáltott fel Daniel, és odaszaladt hozzám megölelni.
Még pár másodpercig ledöbbenve álltam, majd magamhoz szorítottam az öcsém.
- Jaj, Daniel! Annyira hiányoztál.
- Te is nekem.
- Hogy… hogy kerültök ti ide? Én azt hittem meghaltatok.
- Igen kicsim – válaszolt anya – de mivel magadat hibáztatod, ezért úgy gondoltuk, hogy szólunk neked, nem te vagy a hibás.
- De ha nem szököm el, akkor még ma is élnétek. Az én makacsságom miatt haltatok meg. Annyira sajnálom – zokogtam.
- De kicsim értsd meg nem a te hibád. Ez volt megírva. Ennek így kellett lennie –simított végig anya az arcomon.
Éreztem, ahogy hozzám ér. Rettentően hiányzott már ez a gyengédség, ez a szeretet.
- Amy! – törte meg Daniel a pillanatot – Játszol velem bújócskát?
- Nem Daniel. Nekünk most mennünk kell – szolalt meg apa is.
- Ne! Várjatok még. Annyira hiányoztok.
- Te is nekünk, de muszáj mennünk. Legyél jó, és vigyázz magadra. Szeretünk.
- Pápá Amy! Szeretlek. Nagyon. – búcsúzott Dani.
Éreztem, ahogy anya keze csúszik ki a kezemből.
- Ne!
- Viszlát, kicsim.
Egyre távolodtak, majd végül eltűntek. Felriadtam. Az ágyamban feküdtem, az arcom pedig nedves volt. Megérintettem az arcom. Még éreztem anya érintését. Tehát nem álom volt. Hirtelen elkezdett folyni a könnyem. Úgy érzetem muszáj valakivel beszélnem. Brenda nénit nem akartam egy ilyen miatt felébreszteni, de ha nem önthetem ki valakinek a lelkem, abba belehalok. Úgy döntöttem, felhívom Adamat. A harmadik csöngésre felvette.
- Amy?
- Szia Adam! Zavarhatlak egy picit?
- Persze. Valami baj van?
- Muszáj beszélnem valakivel. Nem ébresztettelek fel ugye?
- Nem még nem aludtam. Átmenjek?
- Jó lenne. De csak ha nem gond.
- Nem persze. 15 perc és ott leszek.
- Rendben. Köszönöm. Szia!
- Szia!
Az a negyed óra, amíg ide ért, óráknak tűnt. Miután letettük a telefont egyből lementem az ajtó elé és ott járkáltam ameddig meg nem jött. Halkan kopogtak. Amikor kinyitottam egyből a nyakába vetettem magam és ismét elfogott a sírás. Adam csak átölelt, és vigasztalóan simogatta a hátamat.
- Mi történt Amy?
- Gyere be és menjünk fel a szobámba. Nem szeretném Brenda nénit felébreszteni.
- Rendben.
A szobámba érve leültük az ágyamra egymás mellé. Halkan elkezdtem mondani, hogy mi történt.
- Amikor hazahoztál, feljöttem, és lefeküdtem. Viszonylag hamar elaludtam. Azonban álmomba a szüleimmel és az öcsémmel találkoztam. Beszéltem velük. Mondták, hogy a baleset nem az én hibám, és hogy ne hibáztassam magam. Aztán hirtelen eltűntek, én pedig felriadtam. Olyan valóságos volt az egész, Adam. Én már semmit nem értek. Mostanában annyi szokatlan dolog történik velem. De vajon miért?
- Lehet hogy csak puszta véletlen. Nyugodj meg.
Éreztem, ahogyan beljebb ül az ágyon és az ölébe húz.
- Akkor azt a balesetet mivel magyarázod? Az nem lehet véletlen. Megőrültem volna?
- Nem Amy. Ilyenre ne is gondolj. Túl sok fájdalom ért az utóbbi időben.
- Olyan jó hogy itt vagy velem. Köszönöm.
- Nincs mit.
Adam a karjaiban ringatott így elnyomott az álom. Reggel az óra csörgésére ébredtem. Jobban mondva ébredtünk, ugyanis Adam ott maradt velem egész éjjel.
- Jó reggelt. Jól aludtál? – érdeklődött mosolyogva.
- Szia! Én nagyon, de neked nem lehetett valami kényelmes. Sajnálom.
- Hát nem a legkényelmesebb póz, de azért élveztem. – azzal egy hosszú, szenvedélyes csókot kaptam
- Ezt meg sem érdemlem.
- Buta vagy. Most viszont ki kéne találni, hogy mit mondjunk a nagynénédnek.
- Jó kérdés. El kéne terelnem a figyelmét te meg addig kisurranhatnál.
- Próbáljuk meg.
Lementem a földszintre. Nagyon csendes volt minden. Túlságosan csendes.
- Brenda néni?
Körbe néztem mindenhol, de nem találtam őt. A konyhában egy cetli várt.

Korábban be kellett mennem. A barátoddal nagyon aludtatok, ezért nem is ébresztettelek fel titeket. Reggelizzetek meg. Mindent megtalálsz a helyén. Szeretlek, és jó tanulást.

Puszi: Brenda néni

A jó a dologban az, hogy nem kell Adamet kicsempésznem a házból. A rossz viszont az , hogy meglátott minket. Ha hazajön biztos rá fog kérdezni, hogy miért volt itt. Hurrá! Már előre félek. Lassan felballagtam a lépcsőn. Adam már indulásra kész.
- Nem kell kisurrannod. Nincs itthon. Előbb be kellett mennie.
- Akkor maradok reggelire, ha gondolod.
- Az jó lenne – próbáltam rá mosolyogni, de hirtelen rettentően elkezdett lüktetni a fejem.
- Amy! Jól vagy?
- Persze csak egy kicsit fáj a fejem.
Ez persze csak annyiból nem volt igaz, hogy nem kicsit fájt.
- Irány a konyha – mondtam, de ahogy akartam az ajtó fele fordulni kicsúszott a talaj a lábam alól és elsötétedett minden.
Már megint.